Még egy héttel ezelőtt azt hittem, hogy a második blogbejegyzésem a "Munka és a sport" lesz. Aztán jött a Kinizsi 100...

Még mindig nem tudom felfogni, ez a túra mind indulás előtt, mind a beérkezés után egy misztikus ködben jelenik meg a gondolataimban. "Menjünk K100-ra. - Rendben, menjünk." És 19-én 06:50 - kor elindultunk. Hegynek fel, hegyen le, völgyön át és mezőkön. Minden túratapasztalat nélkül, egy 3000 Ft-os túracipőszerű képződményben. Mentem, mert fel sem fogtam, mennyi a táv, mennyi a 24 óra, mennyi a nálam lévő táplálék...stb. Mentem, mert volt társaság, sütött a nap, jól esett. Mentem, mert ... miért ne?

Irigykedem azokra a fórumozókra, akik több oldalon át, részletekbe menően számolnak be a túra minden mozzanatáról. Én nem tudok. Nem tudom, melyik kaptató után melyik lejtő következett, s nem tudom, melyik pihenő után volt könnyebb, s melyik után nehezebb. Nekem ez egyben adott egy - eddig feldolgozhatatlan - élményt és hitet. 72 km-ig vidámságot, 78 km-től fájdalmat és könnyeket.

Mi adott erőt? Magam sem tudom. Tudtam, ha most nem megyek végig, többet soha nem próbálom meg. Mégis minden kilométeren azt vártam, hol szállhatok be a csapat autójába. Aztán amikor odaértem, láttam a büszekeséget a párom szemében. Láttam, hogy hisz bennem. Léptem egyet, meg még egyet, egyre lassabban, nyelve a könnyeimet. De léptem. És beértem. 20-án reggel, 05:52-kor. És Ő ott volt, fájdalommal, hogy nem tudta befejezni és boldogságban, hogy én igen. Tudom, hogy nem sajnálja tőlem. Tudom, hogy végtelenül büszke. Jövőre rajta a sor, s én leszek ott, hogy biztassam, hogy erőt adjak. Mert én is hiszek benne.

Nehéz bejegyzést írni, ha az ember nem egy konkrét eseményről szeretne beszámolni. Sőt! Egyáltalában nehéz blogolni. Csináltam már ilyent korábban, írogattam fiúk és lányok kapcsolatáról, a nagy szerelemről, sok sok évvel ezelőtt.

Akkor még a futás egy kötelező teher volt, a főiskolai csoportomban a 4 lány közül általában utolsónak értem célba. Aztán egyszer csak elindultam reggelente 1000-1000 méterre, amikor tehettem délutánonként készültem a 2000 m kötelezőre. Majd eljött a nagy nap és én 8:58 alatt futottam le a távot. A siker íze fellelkesített, de a távon nem igazán változtattam. Egyszer elhatároztam magam, 8 km-t mentem salakon. Többször és többet nem. Vagy nem akartam, vagy nem ment, nem is tudom... Egyszerűen talán csak az elhatározás hiányzott. 

Elkezdtem dolgozni, egy kis edzőterem és a futás - a blogolással együtt - elmaradt... Évek teltek el, aztán a nagy szerelem igazzá vált, sínen volt minden, csak éppen az "életépítgetés" közben épültek a zsírrétegek is. Na persze sem én, sem a párom nem voltunk kövérek, de már nem voltunk elégedettek sem magunkkal. Megmondtuk-e egymásnak, hogy "meghíztál!" ? Nem. De tudtuk magunkról, s nem is áltattuk a másikat az ellenkezőjével. Elhatároztuk magunkat és támogattuk egymást.

Hazudnék, ha azt mondanám, egyszerű volt. Egyikünktől sem áll távol a sport, de az első alkalmakkor 3000 m-nél haldokoltunk. Aztán májusban jött az ötlet, készüljünk fel a 2011-es szeptemberi félmaratonra. Jó vicc, nevettem nagyokat, mosolyogtam az elvetemült terven, nem vettem komolyan. Valahogy aztán mégis egyre és egyre több ment, kezdtem elhinni, hogy sikerülhet. Végül - hogy a realitás talaján maradhassunk - eldöntöttük, ha lefutjuk a 3 szigetkört (Margit-sziget), akkor benevezünk. Nem ment. De egy percig sem keseregtünk, tudtuk hogy mennyit fejlődtünk, tudtuk, hogy mennyit változott az alkatunk, s tudtuk, hogy novemberben ott leszünk Siófokon és teljesítjük a 21,1 km-t!

2011. október. Három szigetkör, és még ment volna.

2011. november 20., Siófok. 02:02:23. Megcsináltam.

És éreztem, hogy innentől kezdve bármit elérhetek. Elértem. Családi házban élek a Balatonnál, nem kell a fél városon átutaznom, hogy megfelelő környezetben futhassak, futónagykövet lettem és előre neveztem az idei év legjobb versenyeire. Április 1-én - a szegényes téli "felkészülés" után - egy perccel jobb eredményt futottam Budapesten, novemberben pedig eljön a nagy nap. Ismét Siófok, ismét összeszoruló torok, ismét "pillangók a hasban", mintha szerelmes lennék. Csak a táv lesz más... Úgy a duplája...

Ja, és az első tiszteletére egy tetoválással is gazdagodtunk! :)