Hát először is, kezdjük a tegnap estével. Nem tudtam sehogy se elaludni. Fél 10-kor feküdtem le, de nem bírtam aludni. Versenyláz és óraátállítás kombinációja miatt. Olvastam, bárányokat számoltam, verset mondtam magamban, másodfokú egyenlet megoldóképletére oldottam meg egy egyszerű példát fejben, majd próbáltam kikapcsolni az agyam, majd ábrándoztam, mindenféle hülyeséget elképzeltem, de az eddig bevált módszerek most semmit se értek. Kb. hajnal fél 2 lehetett, mikor végre úgy-ahogy elaludtam. Persze reggel 6:10-kor már kelnem kellett. De nem éreztem magam álmosnak/fáradtnak, sőt, csak úgy száguldozott bennem az adrenalin. Alig bírtam leerőltetni azt a kis reggelit - alma, joghurt, zabpehely, müzliszelet, víz - , pedig éhes is voltam. 7 előtt odaértem a sulihoz, mivel elvileg 7-kor indultunk volna. 7:10-kor szólt Levi bá'(tesirtanár, aki nevezett minket), hogy késik a busz, 10 perc múlva itt lesz. Na persze, 7:36-ra ért csak be, én meg már tiszta frászban voltam, mi lesz, ha elkésünk(fél 9-kor regisztrálni kell a futamra, 9-kor rajt). De beértünk, 8:40-re. Már indulni kellett a rajthoz, hogy legyen időnk melegíteni, meg legyen helyünk, de nekem meg muszáj volt előtte meglátogatni a mellékhelyiséget. Ami persze meg nincs azon a hülye reptéren, de most még a dzsindzsás se volt, ott járkáltam fel-alá, hátha, de semmi, egyetlen bokor se. Végül találkoztam egy lánnyal, kérdeztem tőle, van-e valamerre WC, de ő se talált, így valami kis elhagyatott épület mellett voltam kénytelen engedni testi szükségletemnek, míg a lány figyelt, jön-e valaki - szerencsére senki nem látott. Nem kicsit égő volt még így is, de muszáj volt. Na aztán igyekeztem a rajthelyünkhöz, kb. 1 km-re volt. Kocogtam, míg be nem értem a csapattársaim. Még időben odaértünk, melegítettünk. Kellett is, nem volt valami meleg - reggel, hidegfront, erős szél. Én latolgattam az esélyeket, és a profikat nézve rámtört a szokásos csórinakérzemmagam és deamatőrvagyok érzés. A rajtnál a 2. sor közeépre álltunk be, jó hely, jobb, mint tavaly+így nem láttam mennyien is vagyunk, nem paráztam ezen feleslegesen. Érdekes, mire elindultunk, lecsökkent az izgalmam, bár azért még volt bennem egy kis félsz. 1 kör és egy hossz, ennyi volt a miénk, 2.5 km. Követtem Levi bá' utasításait, elvégre csak ért hozzá, és nem veszthetek semmit, szóval nem maradtam le az elején, 15-20. hely környékére álltam be. Aztán azt vettem észre, hogy úgy potyognak ki előlem az ellenfelek, pedig még csak a harmadnál jártunk - na, akkor ezek voltak azok, akik rendszerint elrohanják az elejét. Ott állt Levi bá' is, bíztatott, mondta, hogy menjek, mondtam oké, bólintottam, és be is tartottam. Most külön jól esett a biztatása. Még nem voltunk a felénél, mikor láttam, 10-en vannak előttem. 1 megállt, na már csak 9, már jó lesz ez. Folyamatosan előztem egyet-egyet, nem direkt, én tartottam a tempót, szerintem ők lassultak. Vagy magamonkívül voltam, és tényleg gyorsultam, bár nem tűnt fel. Még volt fél kör(1 kör 2 km-es), mikor már 3. voltam. Közben bíztattam magam, félmaraton, ez járt a fejemben, az elsőm, a másodikom, harmadikom, meg igazából a sok-sok futás, mikor feladhattam volna, de nem tettem meg sosem. Meg a vasárnapi Vivicitta. Meg az egész, ha ezeket kibírtam, akkor nehogymár ezt a 2.5-t ne tudjam... Közben néha megszorongattam a bringás medálom, szerencsehozó. Babonából nem néztem hátra, de nem hallottam közeledni senkit. Csak ne jöjjenek nagyon fel, és rohadt jó lesz ez... Már csak 1 hossz volt, gyorsítottam, amennyire bírtam a gyorsabb alaptempó után. A 2. helyen lévő egyszer nem volt túl messze, de aztán elhúzott, az első meg nagyon elment már a legelején, szóval arra nem volt reális esély. Közben persze féltem, nehogy megelőzzenek hátulról, mert akkor úszik minden... Tartottam a tempót, végig, maxon toltam a célig. Láttam, hogy 3. vagyok, kezembe jött a kártya 3-as számmal, a szpíker meg hangosbemondón mondta, hogy beért a 3. helyezett is. Hát basszus, én vagyok az! Érmes, dobogós... és közben egy a szervezők közül mondta a sablonszöveget; gratulálunk, továbbjutottál az országos döntőre(április 17., kedd). Ezaaaz! Eközben kívülről gyakorlatilag ziháltam, kapkodtam a levegőt, mint aki halálán van, de nem érdekelt. Odatámolyogtam, ahova irányítottak - majdnem rossz felé mentem, ahová tavaly kellett -  , bediktáltam az adataim, és közben néztem, jól írják-e be - voltam már Oláh-Szabó is - , majd odamentem a tokaji fiúcsapathoz, gratuláltak, Levi bá' is, nagyon örült, ahogy én. Odasétáltam a rajthelyre a pulóveremért meg vissza, kicsit kocogtam is, áá de jól esett. Ettem-ittam, ki-bejárkáltam a buszba. Egy ilyen kiszállásomnál hallottam meg, hogy eredményhirdetés, 5. korcsoport lány... egy pillanatra megijedtem, hogy lekéstem, de a csapattal kezdték, szóval simán odaértem. Gyorsan lezavarták, de előtte még egy bronzérmet a nyakamba akasztottak, tán még fénykép is készült.

Eszméletlen jó érzés volt. A verseny, a képzeletbeli dobogó, az érem, de maga a felkészülés is.
Röhej, hogy minimális alvással ezt ki tudtam magamból hozni. És még mindig tisztára pörgök.
Annyira örülök - még sokkal jobban, mint tavaly, pedig azzal is elégedett voltam. Imádom a tavaszt. Imádok futni.