Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 43 015 990 km-t sportoltatok
Zánka 2008 - "Osu-no Seishin"
Zánka 2008    Osu-no seishin
azazello | 2008-07-19 02:10:30 | 8 hozzászólás

Hosszú lesz, de őszinte, hát éljétek át velem újra

 

Első triatlon versenyem volt a zánkai, s tudtam előre, hogy derekasan beválasztottam ezt a helyszínt. Az eredeti tervem erre az évre, mint oly sokaknak, a szigeti középtáv lett volna, de mivel egy őszi sérülést követő, magamhoz mérten elfogadható téli alapozás után nagyon sűrű lett a tavaszom az egyetemen, alig tudtam edzeni, s letettem a dologról. Elmentem viszont önkéntesnek, és annyira megtetszett az egész rendezvény hangulata, az elsuhanó bringások látványa, hogy eldöntöttem, ha törik, ha szakad, Zánkán ott leszek, még ha az keményebb lesz is.

 

A rákövetkező két hónapot tisztességgel végigedzettem (olyan 8 órás lett a heti átlag), sokat olvastam a sportágról, elmentem bejárni a pályát, tehát szerintem mindent megtettem, amit normális körülmények – az én esetemben a vizsgaidőszak – alatt meg lehetett tenni, hogy nyugodt szívvel állhassak rajthoz. A versenyig 1000km bicaj, 300 km futás, 40 km úszás jött össze – bizony ez minimálterv, de mondjuk ezeknek a kétharmada két hónap alatt jött össze. Így a gyerekkori jó úszótudásomat sikerült olyan szintre visszahoznom, hogy lassan, de nagy energiaveszteség nélkül tudtam gyorsban úszni a 2 km-t, tekerni tekertem már 150 km körül többször is, futottam már maratont és több félmaratont, és persze van mögöttem majdnem tíz év kyokushin karate. Tudtam, hogy bármi lesz is, végigmegyek, még ha nem is lesz szép. Mindenesetre az utolsó időjárás-jelentés inkább fokozta, semmint csökkentette volna az izgalmamat. 35 fok? Huh, tehát az égiek, úgy tűnik, nagyobb oddsot adnak a DNF-re...  

 

Egy kis logisztikázás után miezahanggal és Kis Gyulával utaztunk le Zánkára. Mindkettőjüknek iszonyúan jól sikerült a verseny, megérdemelten, én pedig innen is köszönöm a remek társaságot, és azt, hogy nyugodtan kérdezgethettem akármiről, segítettek. Évi ugyan izgult egy kicsit, de tudtam, hogy ez  alaptalan, Gyula meg az igazán tapasztaltak sztoikus nyugalmával lendült át az olyan dolgokon, amelyek engem foglalkoztattak (pl. hogy nem lesz kulacsfeladás).

 

A helyes kis apartman elfoglalása után gyorsan áttekertünk a versenyközpontba, ahol regisztráltunk, meggyógyítottuk Évi bringáját, és úszunk egy kicsit a hullámzó Balatonban. Én az utolsó két hétben végül alig edzettem (noha úgy terveztem, hogy csak az utolsó héten lustálkodom, de az egyetem belerondított a mentális felkészülésembe is), és a verseny előtti utolsó edzéseken így azt akartam érezni, hogy minden stimmel, a testem sehol nem jelez, menni fog. Ez így is volt, még a számomra teljesen új nyílt vízi úszás sem bátortalanított el.

 

A bőséges (bár sokáig fellelhetetlen) tésztaparti után a technikai értekezleten elkelt volna ugyan szerintem egy kis hangosítás, de minden kérdésre készséggel válaszoltak a srácok, minden rendben volt. Nem volt bennem semmi különös para, egész nap nyugodt voltam, vagy inkább izgatott, a szó jó értelmében. Ezután spuri vissza a szállásra, és korai lefekvés. Aludni viszont nem sikerült sokat – a többiek, úgy éreztem, még sokáig szöszöltek, a villany engem meg meglehetősen zavar, aztán amikor már sikerült elaludni, kora hajnaltól félóránként felébredtem, hogy már biztos kelni kell. Szóval azért kicsit mélyebben dolgozott a stressz, de egész héten jól aludtam, sebaj. Gyors reggeli, depócuccok összekészítése (mit felejtek el?), és persze a tervezettnél picit később tekerés át a verseny helyszínére. A depóban jól elszórakoztam a harmadára vágott powerbarok felragasztásával, de legalább bevált a technika. Megjöttek a szüleim is, tízszer elmondták, hogy ha úgy érzem, hogy nem megy, álljak ki. Na persze, nem azért jöttem. Irány a strand, itt kaptunk tetkót, gyors megmártózás, csalódottan konstatáltam, hogy nem csillapodtak a hullámok, de legalább jó a víz, nagyok a bólyák. Kicsit csúszott a rajt, és pont ez volt az a néhány perc, amikor már igencsak utolért a versenyláz. De nem sok időm volt ezen lamentálni, mert lett ám gyorsan nagy rohanás – RAJT!

 

Az úszáson végig küzdeni kellett a hullámokkal (főleg a hosszanti oldalon), de ez nem volt olyan megterhelő, mint ahogy attól tartottam. A mezőny utolsó harmadában megtaláltam azt a társaságot, aki az én 19-20perc/km-es tempómat úszta, és hely is volt, így csak a legelején kaptam néhány pofont vagy úsztam fel valaki hátára egy nagyobb hullámnak köszönhetően. Úgy éreztem, jó a tempó, nem nyeltem vizet (bár amikor az ember éppen rossz ritmusban vesz levegőt, és egy hullám telibe kapja, az nem jó). Negatívum, hogy a helyes technikára nem maradt energiám figyelni (kettes levegő hármas helyett, például), és a 400 méteres egyenes végeérhetetlennek tűnt, de azért végeredményben gyorsan eltelt az egész. Kijött persze az amatőr hiba, a relatív gyakori előrenézegetés ellenére egyenes helyett a téglalap alakú pályá belseje felé ívesen úsztam, és így aztán mindig nagyot korrigálva, ferdén értem el a bólyát, ami jól lelassított. Szerintem emiatt száz méterrel biztos többet úsztam. A „célegyenesben” pedig elkezdett játszani a görcs a vádlimban, úgyhogy átváltottam mellre, hogy kinyújtsam, és azért mégiscsak tudjak futni a depóba. A lépcsőn kijövet Évi kiáltott rám a hátam mögül, hogy hogyan képzelem, hogy itt a végén úsztam, nekem sokkal előrébb kellene lennem – mondtam neki, hogy ezt csak ő gondolta így, én ennyit terveztem. (38:50)

 

T1 – Itt a görcs miatt rögtön be is dobtam egy magnézium-tablettát (köszi a tippet, Csike, nem is lett ezzel gond végig!), és nekiláttam felöltözni, hát nem ment egyszerűen a vizes testre. Végül még zoknit is húztam, cipő, sisak, szemüveg, na meg a bicaj, és teljesen jó érzéssel nekiindultam a jól ismert biciklipályának. (7:10 - tudom, hosszú).

 

Kerékpár – Erősnek és kipihentnek éreztem magam, két héttel azelőtt bejártam a pályát, nagyon élveztem az első kört, sok embert befogtam annak ellenére, hogy csak a jóérzés határáig toltam. Ettem és ittam (ekkor még nem is kellett erőltetni – noha a legelső falatnál belém hasított a felismerés, hogy nem hoztam sósat, tehát lesz ez még így se), de élveztem a hullámzó utat, és egyszer még egy mosolyt is sikerült megereszteni a tájnak. Az elején jól jött a hátszél, gyorsan eljött a fordító, ahol a cserekulacsok hiánya miatt megálltam (ahogy a következő két alkalommal is) és feltöltöttem a sajátjaimat – lehetőségeikhez mértem nagyon gyorsak voltak az önkéntesek, köszönet érte. Évit láttam a fordító előtt nem sokkal szembe jönni, megnyugodtam, hogy kb. annyival van előttem, amennyivel ledepózott. Nem mintha versenyre tudtam volna kelni vele, de a bringán azért még helyt akartam állni. Az autósok viselkedését sokan szidták, nekem nem volt rossz élményem ezzel kapcsolatban (ami persze nem jelent semmit, mindannyian itthon edzünk, ismerjük  az állapotokat).

 

Második kör: főleg a gyulakeszi fordító után éreztem, hogy ezerrel megjött a beígért kánikula, ez egyértelműen hatással volt a teljesítményemre. Nem erőltettem, megúsztam a lejtőket, az emelkedők végén kistányéraztam (kompakt szetten...), jól le is lassultam. Kanga írta, hogy olyan volt, mintha az ember egy kemencében biciklizett volna, találó hasonlat, még ha a menetszél sokat is segít a dolgon. Nagyon rosszul esett a gyulakeszi frissítőnél kapott langyos szénsavas víz, és a Squeezy is., de nem volt más, ezt kellett inni innentől végig (tanulság: négy kulaccsal kell menni, mint a nagyok). Utóbbit még soha nem ittam, és noha a szervezők utólagos tájékoztatása szerint ez egy igen jó termék, amit nincs okom kétségbe vonni, azért talán a Gatorade-jellegű italok szinte egyeduralma szerintem nem csak a monopolkapitalista összeesküvésnek, hanem a versenykörülmények közötti jobb fogyaszthatóságuknak is köszönhető (v.ö. tízmilliárd légy nem tévedhet). Mindenesetre visszafelé többen leköröztek (hiába, azért illene stabil tempót menni, én meg a 40km-es – bár jó dombos – edzőkörömet gyűrtem a szezonban, és ennek a kánikula mellett megvolt a hatása: a tempó tekerés nem megy még ilyen távon), de az utolsó 5 km-et három kollégával toltuk végig, jólesett a társaság az addig sokszor elhagyatott pályán. Összességében végig ittam (a kapott izót is becsülettel) és ettem (utóbb kiderült, hogy valószínűleg nem eleget – 2 bar fogyott el), öt darab magnéziumtabit is elrágcsáltam, és noha az A terv szerint 3 órát akartam menni, ez csak optimális körülmények között sikerülhetett volna (az első köröm simán e részidőn belül volt), ebből rendesen kicsúsztam. De mivel a végén lejtett az út, így kifújhattam magam, és ha nem is frissen, de fáradtságérzés nélkül jöttem be a depóba. (3:11:37 – a frissítőknél való megállásokat levonva)

 

T2 – Érkezés, hú, azért már itt sok a bicaj, igyekezni kell. Mivel triatlonos hacukám nincs, és profi, jól párnázott nadrágban tekertem, így jött az öltözés megint hosszasan: úszógatyára le, majd futónadrág fel (benne két gél), felső fel, sapka, szemüveg, zoknicsere, cipő, cipőfűzés, naptej is kell az én bőrömre - hát volt mit csinálni, mi tagadás. Szülők aggódnak, de látják rajtam, hogy nem vagyok szétcsapva, irány a futópálya – hopp, a másik irányba, köszi a speaker útbaigazítását (ja, és srácok, az ’KyokushinKai Érd’ volt, t.i. Érden van a dojo, nem pedig ’erd’. Nem lakhat mindenki a délbudai agglomerációban, de azért mégis). (7:30)

 

Futás – Hát az eddigiekkel ellentétben erről nincs sok kedvem írni, és nem is nagyon érdemes. Talán a címet is ki kéne javítani: „kínos gyalogtúra a gyerektáborban”, vagy valami ilyesmi. Nagyon hosszú volt, nehéz volt a kaptató, nagyon szarul voltam, nem is annyira fizikailag, mint főleg a végén lelkileg. Eredetileg 2ó20-30 körüli félmaratonira saccoltam magam ennyi bringa után, de a hőség ellenére sem gondoltam, hogy 3 óra lesz belőle. Utólag kezd ez egész egy nagy szürke masszává összefolyni, de azért nézzük sorjában, amennyire lehet.

 

Az első fél kilométer kocogás után váltottam sétára először, és nagy igazság, aki elkezdi, az nem is hagyja egykönnyen abba. Ekkor viszont még betudtam a dolgot az átállásnak, hiszen életemben összesen csináltam 4-5 téglát, csodák meg nincsenek (azok viszont, úgy éreztem, nem mentek rosszul). De a hőség kegyetlen volt, és amikor először jött szembe az emelkedő (zéró árnyékkal), akkor azért elmormoltam néhány káromkodást. Ezután egy perc kocogást egy kilométeren keresztül pihentem ki, csontig vizeztem magam a kútnál és az erdei frissítésnél, és folyamatosan ment az alkudozás magammal, hogy „attól a fától kezdve futok két percig... Nem, inkább a trafótól...” És így tovább. Sose tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, az árnyékban gyalogolni és a napon futni, vagy fordítva. Az első gélt aztán betoltam a fordítónál, ha jól emlékszem, és éreztem egy kis energialöketet, de ugye addig sem az volt a baj, hogy eléheztem volna. Cserébe pillanatok alatt olyan hasmenésem lett (bár ebben a dinnye is ludas lehet), hogy alig értem el a faházig a parton, és úgy kimosott, mint egy egyhetes tisztítókúra. Ráadásul mivel nem voltam biztos benne, hogy mi okozta, ezután már csak egy kis dinnyét engedélyeztem, tehát nem pótoltam az elvesztett anyagot (mondjuk nem is lett volna mivel, hacsak nem a másik géllel, de azt nem kockáztattam meg). Ez meg aztán gondolom, végleg betette az ajtót, ami a víz- és energiaháztartásomat illeti. Nem is volt sok kedvem kijönni a mosdóból. De ugye megkönnyebbül az ember, és végül is futottam a depóig. Azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén. Hát nem egészen.

 

A fordítónál volt egy vicces intermezzo: mivel az első köröm volt, nem tudtam az utat, és megkérdeztem egy lányt, aki erre valószínűleg azt hitte, hogy a célba szeretnék eljutni. Kiabált is, hogy figyeljetek, befutó, mire én: hát nem egészen erről van szó, és visszakiáltottam, hogy azért bóknak veszem a dolgot. Bár, ha jobban belegondolok, vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul nézhettem ki, ha azt gondolta, hogy végeztem. Mindenesetre ebből is látszik, hogy humoromnál voltam, tehát azt gondoltam, innentől akár lehetne egy kicsit futni is.

 

A második körben sem sikerült többet, mint eddig: a szervezetem a hőség miatt leszabályzott, és alacsony pulzussal gyalogoltam tovább, néha kocogással megszakítva a dolgot (135 lett az átlag, nekem futásnál a 160-as átlag vagy magasabb a normális). Futni huzamosabb ideig (mondjuk egy egész átkozott percig) nem tudtam, nagyon megalázó volt, leginkább szégyelltem magam a sok szenvedő futó között (a harmadik körre szinte aztán teljesen elfogytak az emberekek, innen akár egy végeláthatatlan erdei túrán is lehettem volna). Aztán a második kör fordítója után (apropó erdő, tényleg kellemes volt, de kíváncsi vagyok, hogy egy mozgássérült induló – volt is az előnevezettek listáján egy férfi – mit szólt volna az ötlethez, főleg miután a szervezők a korábbi félreértések miatt hangsúlyozták, hogy ez egy országúti triatlon), szóval a fordító után hosszas alkudozás után úgy döntöttem, hogy ebből aztán elég volt, ez így még csak nem is tisztességes, ez egy futóverseny, tehát szépen kiállok, ennyi volt. Nehéz volt, mert első versenyt feladni szerintem nagy kudarc, és én egész évben nem fogok más versenyen rajthoz állni. Akkor és ott feladtam, azt hiszem. Aztán a visszaúton, a lejtőn és a versenyközpontba vezető fasoron valahogy tudtam futni folyamatosan, és meggondoltam magam: ha ez így most megy, akkor nem állok ki, akármi lesz is, az eddigieknél rosszabb úgysem lehet, azt meg kibírom, ha kibírtam eddig is. Csak azért imádkoztam, hogy lássak még szembejövő futót (ekkorra már eléggé üres volt a pálya), ne legyek az utolsó, mert az mindennek a teteje lett volna. Nem láttam senkit, csak egy nőt „Bogyó” felirattal a mezén, akinek oda is kiáltottam, hogy jövök még én is... Tehát fordító, itt megkérdezték, hogy van-e még köröm, mondom hát sajnos igen, ez van, sorry. És kimentem azzal a tudattal, hogy utolsó vagyok, de akármi lesz, végigmegyek.

 

Harmadik kör – nincs mit írni róla. Mentálisan egyre nehezebb volt, mint fizikailag, mert a lábaim, úgy éreztem, hogy vittek volna, csak én nem tudtam velük menni. Haloványan elköszöntem a biztonsági emberek egyikétől-másikától, az erdei frissítő brigádnak is megköszöntem a melót (a srác ott mondta, hogy jönnek még mögöttem versenyzők – ennek, be kell vallanom, nagyon megörültem), és tovább folytattam az elgyötört nordic walking túrámat (a szavannában). Talán utoljára karate övvizsgák vizsgaküzdelmeinek a végén éreztem így magam – és noha mindkettő célja az, hogy a tűrő- és teljesítőképességünk határáig jussunk el, mégis hatalmas a különbség. Előbbinél a váltott ellenfelek miatt tíz perc alatt átjutsz négy holtponton, és három perccel azután (persze hosszú percek azok) mehetsz is guggolni és kocogni egy kört, de ott Zánkán a semmi közepén, tök egyedül, a harmadik órában úgy éreztem, hogy ennek sosem lesz vége.

 

Aztán valahogy mégis. Ennek tudata meg erőt ad, és futottam az utolsó másfél kilométert. A segítők és a néhány néző a végén nagyon rendesek voltak, nagy tapsot kaptam, nagyon jólesett. A célban viszont minden katarzis elmaradt, nem utolsósorban azért, mert az ottaniaktól aztán a buszmegállóba is mehettem volna, nem tűntem fel senkinek. A nevemet nem mondták be, a rajtszámomat tőlem kérdezte meg az adminisztráló hölgy, a kezemről és a lábamról letépték a gumiszalagot és a csipet ahelyett, hogy elkérték volna, egy jó szót nem szólt hozzám senki. Hála istennek a szüleim ott voltak, de nekik meg én nem lehettem valami nagy köszönet, mert lefeküdtem a cél után tíz méterre, és pár percig próbáltam magamhoz térni (nemkellsemmi, nemkellsemmi) Ha keserűen fejeztem be tehát a versenyt, az csak részben volt az én hibám (persze megértem, hogy a vége felé már csak ötpercenként szállingóznak az emberek, de egyrészt pont emiatt lehetne figyelni, ahogy legutolsó befutókat bemondta a speaker is, tehát lehet, hogy csak velem történt ez, ezért nem is reklámoztam - de egy kis emberséget mindenképpen elvártam volna. Hosszú nap ez a szervezőknek is, tudom, de számítani kell a hobbistákra is, s ha valakinek nincs empatikus készsége a az ő irányukban, akkor ne csináljon ilyesmit, vagy szabjon meg szigorú szintidőt). (3:06:18)

 

 

 

Összességében a versenyről: amennyire meg tudom ítélni, jó volt, de fenntartom, hogy a páratlanul gyönyörű és versenyre ideális helyszín valamivel jobb szervezést (vagy inkább lebonyolítást) érdemel. Olyan hiányosságok voltak, amik a kezdőket sokkal érzékenyebben érintették, mint a profikat vagy az ex- vagy eljövendő ironmaneket (frissítés, a honlap, az időpontváltozás, tudja mindenki). Az meg csak természetes, hogy ha valakinek katartikusan sikerül az  - immár sokadik – versenye, az sokkal inkább hajlamos elsiklani a „bakik” felett, és fordítva. Ezzel együtt valóban indokolatlanul kerültek elő az első napokban az erős negatív jelzők. A felkészületlen kezdőket lekezelő stílus viszont egy egyszerűen nem helyes (és nem is szükségképpen igaz). De ennél többet nem lenne szerencsés ehhez a vitához hozzátenni, mert noha elég torzra sikeredett, de már elcsendesedett.

 

 

Összességében az én versenyemről (7:05:51 bruttó idő): Most már nem látom olyan tragikusan a dolgot, és tudok a pozitívum elemekre összpontosítani. Ugyanakkor remélem, hogy a „futás” alatt tapasztaltakat soha nem felejtem el. Siker, hogy a kemény körülmények között nem adtam fel, noha mások igen (nem tudom, mi az átlagos DNF arány egy ilyen kaliberű versenyen). Természetesen többet kell edzenem, de azért van olyan sportmúltam, hogy nem sok hiányzott a 6 és fél órás teljesítéshez, amit titokban magamban szabtam felső határként. Ha néhányszor futok 20 kili körül, és a totál km-számom 500 körül lett volna a versenyre (és nem 300 alatt), akkor szerintem sikerülhetett volna (főleg, ha nem depózom negyed órát, vagy nem kell megállnom a frissítőknél, vagy kirándulnom a mosdóba). A hőség persze ennek a lehetőségét sem hagyta meg, ezt pedig a jelek szerint nem tolerálom túl jól, amin szintén dolgozni kell (gondolom ez nem megy gyorsan). Nem gondolom, hogy elbringáztam volna, talán inkább elkajáltam. Több nem űrkaja kell és só, utóbbiból egy szem nem sok, annyit sem vittem be külön. Egyébként semmi bajom nem volt a verseny után egy nappal, sérülésem nincs, persze fáradt voltam vasárnap, és valószínűleg az elfogadhatónál jóval több súlyt vesztettem (aminek egy része betudható az emésztési gondjaimnak). De ha olyan felkészületlen lettem volna, akkor most is még csak kornyadoznék, ehelyett jókat edzettem a héten.

 

Mindenesetre jó móka ez a triatlon, ahogy sejtettem. Szenvedős, de az biztos, hogy ennél a versenynél már csak jobb lehet.

 

Köszönöm, hogy végigolvastad. Ha bármi megjegyzésed vagy tanácsod van, szívesen veszem.