Még a múlt héten elterveztem, hogy ez lesz a bejegyzés címe, mikor egyik pánikrohamból a másikba esve, többször megállapítottam, hogy mekkora egy idióta is vagyok. Aztán tegnap átestem a tűzkeresztségen, első futóversenyemen, aminek minden pillanatát, méterét élveztem és most már csak mosolygok magamon, hogy lehetett rajtam a para ennyire úrrá

Április elején terveket tűztem ki magam elé, egy részük sikerült, nagy részük nem. Sikerült leküzdenem a fájdalmaimat, a betervezett 2 kg fogyásból csak egy lett ( ezt se értem, mert rengeteget eszem ) a tervezett heti 5 futásból néha még 4 se sikerült, nem résztávoztam és nem volt sprint sem. Volt viszont hill, azt hiszem becsületesen megküzdöttem a környékbeli dombokkal-hegyekkel.

Mégis rettegtem a vasárnapi hegyi-terepfutás 10 km-es távjától, nem is értem, miért.Féltem a többiektől, mert én egy magányos farkas vagyok és rettegtem attól, hogy nem fogom bírni az emelkedőket, a 10km-re összesen 500 m sík terep jutott....és bár az edzések során jól mentek a dombra futások, mégis a dombtetőn volt néha belesétálás, zihálás, levegőért küzdés, és az egész futás pokolba kívánása.

Azt sem értettem(értem) magamon, mi a fenének nekem ez az egész, itt vagyok 38 évesen egy sikeres életmódváltási projekttel a hátam mögött, munkám miatt az állandósult alváshiánytól egyfajta permanens delíriumban, elkopott térdizületekkel és három rozoga csigolyával. Az is elmebeteg, hogy rendszeresen olyan luxusra vetemedem, mint a futás, de hogy még versenyen is induljak, ez már agyament, gondoltam.

Rettegve, várakozásokkal teli, néha pedig az esélytelenek hatalmas nyugalmával vártam a hétvégét. Hét közepén felkerült a szervezők honlapjára a pálya szintkülönbségi grafikonja, na itt már elveszettnek éreztem magam. 4 nappal a verseny előtt lezárult az online jelentkezési lehetőség és én örömmel láttam, hogy az én távomon összesen 25 férfi és 6 nő jelentkezett, gondoltam minél kisebb a mezőny, annál kisebb a lebőgés is

Jó omen volt, hogy az időjósok száraz hideget ígértek vasárnapra, de az előző napok esőzései miatt hatalmas sárra lehett számítani.

Fél órával a rajt előtt számfelvétel és hidegzuhany, mert csak úgy hemzsegtek körülöttem a futók, akinek ugyanolyan színű rajtszámuk volt, mint nekem( mint utóbb kiderült 102-en voltunk). Nagyon hideg volt, nem tudtam eldönteni, hogy pulcsiban vagy nélküle vágjak neki, végül maradt és féltávon szabadultam csak meg tőle.

A rajtnál nagy a tumultus, bár ez egy kis verseny, időmérés chip nélkül. Én nagyon hátul maradtam, igyekeztem észrevétlenül meglapulni a hangos, vidám csoportok között. Eldördült a rajtpisztoly és elindultunk, az élboly azonnal eltűnt és én pár emberrel együtt lazán elkezdtem kocogni. Amikor észrevettem, hogy bár a tempó még az én edzéstempómnál is lassabb, a körülöttem lévők mégis zihálva veszik a levegőt, döntöttem és elléptem tőlük. Csacsogásuk egyre távolabbról hallatszott a hátam mögött, míg végül teljesen eltűntek. Előzgettem még pár embert aztán végre egyedül futhattam. Jöttek az emelkedők, egyik a másik után és valahogy mindegyik olyan könnyen megmászódott általam. Nem fájt semmim, egyedül az zavart, hogy az általam várt erdei ösvények helyett – mert van itt belőlük bőven – a sziklás, öklömnyi kavicsokkal szórt erdészeti utakon vezetett a pálya nagy része, minden lépésre nagyon kellett figyelni, főleg lejtőn. Féltávon feltűnt előttem egy férfi, jó 500 méter múlva beértem, kibeszéltük, hogy milyen magányosan maradtunk, aztán elhagytam. Később beértem még egy férfit ( ő éppen egy lejtőn küzdött a görcsölő combjával) megvártam és egy darabon együtt mentünk, mondta, hogy nagyon fáj a lába, de ilyen kedves erősítéssel még bírja egy darabig. A 7. km után már csak kisebb emelkedők és hosszú nagy lejtők voltak, itt értem be egy srácot, aki már nagyon kész volt,az emelkedőkön sétált a lejtőn száguldott, amíg bírt, az utolsó emelkedőn hívtam, hogy ne adja fel, és jó sokáig futottunk aztán együtt. Egyszercsak feltűnt a tábla, hogy még 1 km, ránéztem az órámra 54 perc valamennyit mutatott és megrémültem, hogy kicsúszom az egy órából, amit elérni akartam, hát belehúztam így az utolsó kili kevesebb, mint 5 percre sikeredett és én vidáman, fáradság nélkül értem célba.

Eredmény: korcsoportomban az utolsó(5.) nő, 23 induló nő közül a 10., 102 indulóból a 60. lettem.A táv többünk mérése alapján 10,2 km volt, a hivatalos időm 59:19:28 lett.

Eredetileg azt terveztem, hogy a 40.perc után kezdek hajrázni, de beszari voltam és nem tettem, pedig végig bírtam, sehol nem voltam fáradt, még csak nem is lihegtem. Na majd legközelebb.

A legszebb az volt amikor beérkezés után odajött az a 2 ember, akiknek állítólag segítettem és megköszönték....

És akkor mint Oscar-díj átadáskor jöjjön a köszönet hosszú listája Köszönöm drága fiamnak és páromnak, hogy soha nem röhögtek ki, amikor futni mentem. Köszönöm a Mizuno Wave Mustang 7-esemnek, hogy minden talajon vigyázott a lábamra. Már lassan 600 közös km van mögöttünk, mégse igazán szeretjük egymást, de jó kis cipő ez, marad a társam amíg bírja, bár a talpa siralmasan néz ki.

Köszönet nektek, kedves EO-s futótársaim, hogy futtok, hogy mozogtok és engem is motiváltok a továbbiakra, kösszép Czeglédi Ferinek és Mateve-nek a rendszeres figyelmet, Tomcsinak a cseszegetést, tanácsokat.

Van egy dilemmám. Nem tudom, hogy maradjak-e idén a 10 km-es távon és vegyek-e részt a környékbeli versenysorozaton, amiben lesz még terep, város, hegy, tófutás stb. vagy pedig hagyjam a versenyeket és inkább a félmaratoni távra, mint következő kihívásra koncentráljak...ezen még gondolkodom, mindenestre ma este futok egy lazát, ez biztos, a többire meg alszunk még