A sok napközbeni üres járat alatt egy hirtelen támadt gondolattól vezérelve elkezdtem maratoni felkészítő edzésterveket keresgélni. Azt hiszem, már az első 30 km-es futásom után megfogalmazódott bennem, hogy egyszer, valamikor, a távoli jövőben szeretnék futni egy maratont. Ezt a gondolatot aztán jó alaposan el is temettem a többi megvalósíthatatlannak tűnő álmom mellé. Teltek az évek és inkább egyre kevesebbet, mint többet futottam.

Tavaly végigküzdöttem a nagyatádi 30 km-es versenyt, majd a paksi 34 km-est is. Mivel egyikre sem készültem fel megfelelően, az utolsó 6-8 km mindkét versenyen fájdalmasan küzdősre sikerült. Végül mindkét versenyt végigcsináltam, de ha nincs ott velem Anya, Kriszta és Apa, akkor talán nem ment volna. De ott voltak és engem talán keményebb fából faragtak, mint gondoltam. Pár nappal a paksi verseny után egy kedves ismerős a fejemhez is vágta, hogy miért nem futok októberben maratont. Én akkor kinevettem. Túl közeli volt még a paksi élmény. Tudtam, hogy semmi értelme úgy nekiindulni ennek a távnak, hogy az utolsó több mint 10 km garantáltan tömény szenvedés lesz. Ha már egyszer az ember nekivág ennek a távnak, akkor készüljön fel rá tisztességesen és legyen képes a végén hajrázni és boldogan, mosolyogva célba érni.

Éppen ez volt az azonban, ami habozásra késztetett. Annak idején azért választottam a futást, mert az nem függ az edzőterem nyitva tartásától és egyéb megkötöttségektől. Lényegében csak rajtam múlik, hogy mikor és mennyi időt fordítok rá. Már a fél maratoni felkészülést is csak Apa segítségével, hajcsárkodásával tudtam végig csinálni. Azóta mindenre nagyjából azon az elven készültem, hogy elég lesz rá heti háromszor 1 óra futás, esetleg hétvégente egy-egy hosszú / hosszabb edzéssel megerősítve. És még ezt is igen rugalmasan tudtam kezelni. Néha magam is csodálkozom, hogy hogyan úsztam meg hosszú éveken keresztül mindezt sérülés nélkül. De egy maratonnak már nem akarok felkészületlenül nekivágni. Közbejött azonban egy lakásfelújítás és az önálló életre való berendezkedés. Persze a lakás még nem tökéletes és évtizedek múlva is lesz még mit tanulnom a nagybetűs Életről, de mostanra kezdem úgy érezni, hogy mindez már nem akadályoz a rendszeres edzésben. A téli alapozás ugyan nem úgy alakult, mint ahogy szerettem volna, de a semminél azért sokkal több volt.

Talán csak erre az üres napra és egy hirtelen elhatározásra volt szükségem. Ezért hát gyorsan ki is nyomtattam két edzéstervet és beszéltem Matyival, majd később Anyával és Apával is. Matyi persze bíztatott és beszéltünk arról is, hogy majd a hosszú edzéseken kísér bringával, hogy jobban menjen.  Anya elsőre aggódott, de ez az Anyák dolga. Megnyugtattam, hogy Apa tanácsa és beleegyezése nélkül nem hozok végleges döntést. A legnagyobb örömömre egyáltalán nem éreztem rajta az ellenzést vagy hogy meggondolatlan lépésnek tartaná ezt a részemről. Sőt azonnal tanácsolta, hogy már most kezdjem el az edzésterv első 4 hetét ismétléssel, hogy megerősítsem az alapozást. Sajnos most nem volt időnk hosszan elbeszélgetni erről, de kezdetnek ez is megteszi. Később majd még sort kerítek arra, hogy komolyabb eszmecserét folytassunk erről a tervemről.  Mindenesetre addig is megfogadom a tanácsát és nekilátok a felkészülésnek. Igyekszem méltó lenni az ő mérnöki pontosságához.