Azt hittem, idén a maraton lesz az utolsó versenyem. Végül úgy alakult, hogy mégis lejutottam Siófokra Andi barátnőm jóvoltából. Ő ugyanis nyert egy ingyenes nevezést a Balaton Félmaratonra, viszont nem akarta egyedül lefutni és végül rám esett a választása. :)

Reggel fél 9-kor indultunk el. Mivel autópályán mentünk, már 10 előtt lent voltunk. Az eső valahol Fehérvár után ért minket utol. Vagy ott értünk bele, részletkérdés. A kocsiban igyekeztük gyorsan összeszedni magunkat, aztán egy nagy levegővel nekivágtunk az esőnek. Az első kör volt az enyém. Az eső miatt különösen örültem ennek, de Andit nagyon sajnáltam. No meg persze minden egyéni indulót. Nem hinném, hogy lett volna lelkierőm végig futni akár csak egy félmaratont is ilyen időben.

Bár ahogy elindultam, elég hamar bemelegedtem. A kezem fázott a legtovább. A lábam viszont gyorsan alkalmazkodott és az első kili 6:11-es tempója után szépen lassan gyorsultam. Az utolsó kili 5:17-es lett. Sikerült különösebb agyalás nélkül olyan apránként emelni a tempót, hogy szinte meg sem éreztem. Kicsit ugyan aggódtam, hogy túl sok lesz a száguldás, mert meglepően sűrűn és könnyedén előzgettem az embereket. De nagyon figyeltem minden kicsi jelzésre, amit a szervezetem küldött felém. Szerencsére a térdem most egyáltalán nem jelzett. Az oldalam néha mintha picit szúrt volna, de lehet, hogy csak képzeltem. Éhséget indulás előtt éreztem egy hangyányit, de aztán egyáltalán nem. Pedig frissítés képpen csak egy pohár isot ittam a 4. km-nél. - Na jó, azér a zuhany után nagyon gyorsan eltűnt két májkrémes szendvics. -

Az utolsó 100 méteren akadt egy kis kaland. Már éppen akartam beleadni apait-anyait, amikor éreztem, hogy elhagyom a csapatrajtszámot. Nem húzhattam meg elég erősen a gumin a görcsöt. Szerencsére a mögöttem jövők is azonnal szóltak, hogy elhagytam. Pár lépés gyorsan vissza, rajtszám felkap a földről - na, ez csak másodjára sikerült - aztán futás tovább. De mivel menetközben még vissza is kellett tenni a rajtszámot, ez okozott némi időveszteséget. Jó, tudom, nem számít az idő és ennél többet veszítettem annak az egy pohár isonak az elfogyasztásával. De valahogy mégis bosszantott, mert oooolyan közel volt az egy órás beérkezési idő. Bár az átlagtempó így is 6 perc alatt lett végül. Ami pedig az elmúlt hetek edzésmennyiségét tekintve kifejezetten szép dolog. :)

A gyors váltást követően automatikusan indultam a ruhatár felé, majd hívtam Anyát, hogy merre vannak. Közben jutott eszembe, hogy nem vettem fel a befutócsomagot. Ezt gyorsan pótoltam, amíg Andris beért. Utána Katával és Andrissal felmentünk a szállásukra. Gyors zuhany, száraz ruha, két szendvics és irány vissza. Andi közben beért, az öltözőnél vártam meg. Felvettük a befutóérmemet - mert mint kiderült, ez is járt -, majd megajándékoztuk magunkat egy kis forralt borral. Mi tagadás, még a zuhany és a száraz ruha ellenére is nagyon jól esett. Kellett ahhoz, hogy rendesen átmelegedjünk. ;)

Végül még megvártuk a korosztályos eredményhirdetést, hiszen Andi mégiscsak elsősorban ezért jött le. Péter Attila ezt is remekül csinálja: nemcsak jó a szövege, de nagyon ügyesen pörgeti is. Még megvártuk Andris dobogóra lépését is - összetett 3. lett a Balaton Maratonon - aztán elindultunk haza.

Az esőt leszámítva, vagy inkább még azzal együtt is úgy gondolom, hogy ez kiváló zárása volt az idei évadnak. Ez az emlék majd sokszor adhat nekem erőt a téli alapozás és felkészülés alatt. :)

Szerettem volna egy igazi funrunt a kerek évforduló alkalmából néhány jó barát és családtag társaságában. Persze voltak nehezítő tényezők. Például, hogy a maraton óta alig voltam futni, így azt sem tudtam rendesen kitapasztalni, hogy a térdem hogyan bírja a hosszú futásokat. Másrészt mivel esőt ígértek, nem szerveztem depóst, pedig jól jött volna.

Ami az időjárást illeti, november elejéhez képest kifejezetten barátságos volt. Tulajdonképpen az ujjatlan aláöltözet és hosszú ujjú kombót is kifejezetten soknak éreztem már a második körben is. Bár a végén viszont, amikor már jelentősen lelassultam és egy kicst feltámadt a szél, akkor meg jól jött. Szóval a jó ég tudja.

Másrészt az is becsapós volt, hogy a hűvösebb időben nem kívántam annyira a megfelelő frissítést, mint például a maratonon. Pedig készültem mindennel: volt nálam víz, sótabletta, gumicukor és még magnesium is. Megvolt a terv, hogy minden 5 km-ben gumicukor, a 10. és a 20. km-nél pedig sótabletta meg magnesium. Talán ez kicsit túlzásnak hangzik, de biztosra akartam menni. Ehhez képest azonban az első kör végén csak egy kis vizet ittam. Az első gumicukrot 8 km körül vettem be. Aztán a 3. körben az Árpád-hídnál Apa adott egy sótablettát. Majd amikor megálltunk a MAC-ban pihenni egy kicsit, akkor ott ettem még egy gumicukrot. Talán ez elég is lett volna. De alig negyed liter vizet ittam meg a majdnem két óra alatt. Ez viszont nagyon is kevésnek bizonyult. De ne szaladjunk ennyire előre.

Apával kicsit késve indultunk el, kevéssel 10 óra után. Icu, Gabesz, Áron és Vili már vártak minket a találkozási pontnál. Futni ugyan egyikük sem futott velük, mind eljöttek köszönteni és még egy saját készítésű tortát is hoztak nekem. Persze depó híján végül felvitték Anyának, utána pedig még visszajöttek egy picit szurkolni nekem. Nagyon aranyosak voltak.

Végül 10:24-kor kezdtük meg a futást. Az elején bizony nagyon nehezen fogtam vissza a tempóból és a beszédről is nehezen mondtam le. Ennyi kényszerpihi után túlságosan vágytam egy beszélgetős futásra is, meg egy lendületesre is. De nagyon jól tudtam, hogy a tervezett 6 körrel egyik sem fér össze. Ezért gyorsan elhallgattam inkább és próbáltam maximálisan tartani magam az Apa által diktált tempóhoz. Már visszafelé jöttünk az első körben, amikor szembejött velünk előbb Kata és Andris, majd nem sokkal később Editke. Ő még a kiújult gerincsérve ellenére is kocogott velem nagyjából 100 m-t, hogy hozzájáruljon a naphoz és még egy kis emléklapot is készített ezen alkalomból. Nagyon meghatódtam.

A kör végén találkoztunk Tandival és Nicollal. Nagyon örültem, hogy végül Nicol is el tudott jönni és vele is válthattam pár szót és futólépést. Tandi pedig a tiszteletemre ezen futáson avatta fel az új cipőjét. ;)

Ők aztán egy picit leszakadtak, de mi Apával próbáltunk tartani egy 6:15 körüli tempót. A második kör végén aztán Tandi és Nicol is elbúcsúzott tőlünk. Kata még egy picit jött velünk, majd ő is hazafutott. Sajnos azonba már a 3. kör elején kezdtem ismét érezni a térdemben a maratonon is tapasztalt fájdalmat. Csak most még nem olyan élesen, bár jóval kevesebb idő után. Ennél viszont jobban lefárasztott és elcsüggesztett, hogy egyre inkább olyan érzésem volt, hogy nem kapok elég levegőt. Teljesen olyan érzés volt, mint amikor nyáron nagy páratartalomban kell sokat futnom. Persze akkor ezt jobban elfogadja az ember, most valahogy nem éreztem indokoltnak az érzést. – Utólag belegondolva igenis reális volt, hiszen az óra szerint 88%-os páratartalomban futottunk. –

Anita még a második kör végefelé előzött meg minket és ígérte, hogy egy gyors átöltözés után csatlakozik hozzánk. Mire a 3. körrel is végeztünk már türelmetlenül állt a MAC előtt. Viszont kértünk tőle még egy kis időt. Apa tanácsára szusszantunk egyet. Én bekéredzkedtem a mosdóba is. Fura módon bár alig ittam, mégis pisilnem kellett. Talán a hűvösebb idő miatt. Aztán egy kis gumicukor, víz és egy pici melegedés, majd úgy döntöttem, hogy nekivégok a 4. körnek. Nagyon reméltem, hogy ezt még le tudom futni, és akkor legalább a 2/3-a meglesz és Anitával is futok egy kört. Sajnos ezúttal már élesebben fájt a térdem és a mellemre is jobban rátelepedett az a furcsa érzés. A Palatinusnál megfordultunk, de a Szigeti feljáró emelkedőjén már így is sétálnom kellett. A MAC-nál elköszöntünk Anitától és hazaindultunk. A híd “tetejétől” megint kocogtunk, de nagy megkönnyebbülés volt megérkezni a kapu elé. A liftben még egy kicsit meg is szédültem.

Egy kis fekvés felemelt lábakkal, no meg egy jó kávé sokat segített. De a térdem még mindig fájdogál, szóval ezzel megint óvatosan alapozni és erősíteni kell. Talán nem ártana egy rendes orvost is keresnem, aki majd nemcsak a futásról akar majd lebeszélni. Az meg már puszta hülyeség, hogy nem voltam képes eleget inni menet közben, pedig hát tudom, hogy alapvetően alacsony a vérnyomásom és futás közben kifejezetten hajlamos leesni.

Ezzel együtt ez mégiscsak funrun volt, hiszen nem éreztem semmi kényszert, teljesen önként feszegettem a határaimat. Mindemellett határtalanul jó érzés volt, hogy ennyien eljöttek támogatni engem valamilyen formában és voltak még egy jó páran, akik egyéb úton-módon jelezték, hogy sajnos nem tudnak megjelenni, de lélekben velem lesznek. Nekem ez a kis futás sokkal többet jelentett, mint egy hatalmas party. Persze lehet, hogy csak öregszem. :D