2008/04/13 vasárnap: Vivicitta. Előljáróban annyit, hogy még soha nem futottunk 12 km-t. Mármint én meg Gabi együtt. (Bár külön sem.) És a felkészülésünkről meg csak annyit, hogy volt elég sok minden más is, amire időt és energiát kellett áldozni. Én vizsgáztam, ügyeltem, előadtam, Medikus-kupáztam. Gabi néha futott, floorballozott, néha pihent és gyakorolta a fejfájás című mutatványát. (Sajnos ezt elég sűrűn.) Így félelemmel vegyes elszántsággal vártuk a nagy napot. A nevezést sikerült megoldani interneten keresztül és Gabi át is tudta venni a cókmókot még a verseny előtt. Ez pénteken történt. Ekkor még be volt tervezve egy 30 perces futás az Orczy-kertben, amiből csak 26 perc lett, de az sem esett jól. Ez még inkább növelte azt az elképzelést, hogy nem fogjuk tudni lefutni a 12 km-t. Persze megbeszéltük mi, hogy ha kell leállunk és sétálunk és, hogy az a lényeg, hogy mozogjunk, meg ilyenek. De szerintem egyikőnk sem gondolta ezt komolyan. Na, mindegy. Eljött a szombat, mikoris Gabi floorball-tornáját néztem végig. Persze ő játszott és futkározott fel és alá. Nem is tudom, hogy ki fáradt el jobban délutánra. Aztán hazamentünk és jól megérdemelt vacsoránkat falatozva megnéztünk zsinórban 3 kézilabda meccset is. Na ez volt a ráhangolódás.

Vasárnap persze egy bőséges reggeli, mert azért 13.00 azért mégiscsak ebédidőben van, és hát ugye az üres gyomor az ördög játszótere. 11.00 után indulás. Útközben Gabi némi éllel a hangjában megjegyezte, hogy míg mások ilyenkor főznek, pihennek, kirándulnak, meccset néznek, ebédelnek, addig mi mit csinálunk? Na erre azt tudtam csak mondani, hogy ezt ő is akarta. Erre persze nevetés volt a válasz. Csak hát olyan jól esett kicsit durrognia. Kiértünk és meglepve tapasztaltuk, hogy bizony az öltöző és a rajt a másik végén van a szigetnek. De időben voltunk. Átöltöztünk, felcímkéztük magunkat (nagyon sajnálom, hogy nem az edzésonline-os pólóban lehettünk) és elindultunk élvezni kicsit a nyüzsgést és a tömeget. Bár én nem igazán kedvelem a nagy tömeget most mégis jó volt látni ennyi emberkét, ahogy jönnek-mennek. Figyeltük a rajtszámokat és mi is láttunk jóval 10000 feletti rajtszámot. Félórával a rajt előtt belefogtunk egy igen komoly bemelegítésbe, ami abból állt, hogy nyújtva beszélgettünk és a vége felé kocogtunk pár száz métert.

A cél az volt, hogy 1:20:00-on belül fussuk le a 12km-t. Ezért nem maradt más hátra, mint az 1:10:00 fölötti tábla megkeresése és ott való várakozás. De hát ott 10 perccel a rajt előtt szinte senki nem volt, így mi is sodródtunk előrébb, igaz nem sokat mert a rajtvonalat 4:04 percnél léptük át. Még el sem értük az 1 km-es táblát már bemondták, hogy az eleje már kiért a szigetről. Mi beálltunk egy igen kényelmes tempóba, ami szerencsére 6:20 körül mozgott. Ezt tartottuk a harmadik km-ig és onnantól valahogy mindig 6:00 körüli km-ek sikerültek. Nézelődtünk, előzgettünk, előzgettek, hallgattuk a többiek beszélgetését. Így nemsokára elértük az alagutat. Nekem senki nem mondta, hogy emelkedni is fog! Bár ezt akkor csak a végén vettem észre, mert akkora kiabálás volt odabent, hogy minél hamarabb ki akartunk jutni onnan. Aztán jött az első frissítési és zenélős pont. Gabi nagyon hamar rájött, hogy futás közben gyakorlatilag lehetetlen pohárból inni, anélkül, hogy az ember fia/lánya meg ne fulladjon. Én olvasmányaimra hagyatkozva inkább beleborogattam a számba a vizet. A Lánchídon kicsit lassítottunk, de még így is 6:10 alatt voltunk. Szép lassan elérkeztünk a 8., majd a 9. km-hez. Illetve csak a 8.-hoz, mert a kilencest nem találtuk meg. Lehet a fáradtság? Na mindegy. Gabit nem féltettem, mert tudtam, hogy ő bírni fogja. De én? Na igen. A 9. km után a fájdalom egy teljesen új élményével gazdagodtam. Ez a tapasztalat igen hosszúnak bizonyult, mert a célig kitartott. Ráadásul a Margit-híd előtti emelkedő és a hídon a szembeszél sem segített sokat. De nagy nehezen elértük az újabb frissítő pontot. Itt is történt némi folyadék utánpótlás (bár mikor láttam, hogy Gabi eldobja a majdnem tele vizes poharat, azt hittem ott esek össze). Az utolsó km számomra legalább 30 percig tartott. Legalább is úgy éreztem. Nem segítettek sem a magamban dúdolt dalok, sem Gabi keze és pillantása. De mentem és nem álltam meg. A vége előtt megfogtuk egymás kezét és (bár a múltkor ez nem adatott meg) most együtt futottunk át a célvonalon. 01:13:58.

Innentől kezdve kb. fél óráig egyfolytában ittam. (Teljesen kiszáradtam.) Gabi sokkal jobban bírta, bár ő is elfáradt. Nagyjából 40-45 percet ülhettünk a napon és mikor már úgy éreztük, hogy jól vagyunk, elindultunk átöltözni. A hazafelé való séta és villamosút szerencsére hamar eltelt. Aztán jött a jól megérdemelt pihenés.