Ez így nem is teljesen valós, azt is írhatnám, hogy a nem túl sportos kettőezer tízes évek. Legalábbis eddig. Meg még 2013-ban is remélhetőleg ez lesz a trendi, aztán majd talán 2015 körül újra elindulhatok mondjuk egy decemberi Tortúrán, vagy egy januári HTMV-n edzésnek, versenynek pedig a nagy szerelmemen, az UB-n valamilyen formában. Ráadásul ez most új kör, ezt még így nem is futottam, tehát még egyszer el KELL indulnom rajta. Meg még ott van Sárvár, a Dunamenti, Kisbér, amelyek olyan kellemes emlékek. No de ebben nincs is semmi meglepő, tavaly is így kezdtem az évértékelésemet, hogy nem a sportról szól ez az időszak. Végül is akkor kár is lenne itt bármilyen szösszenetet iderakni. De hát olyan jó álmodozni
Na, de vissza a valóságba, a nem túl sportos időszakra. Januártól összegyűjtögettem 1215 futott km-t, mindezt 9 hónapban, mert 3 hónap teljesen futásmentes volt. Többé-kevésbé hódoltam a hulahoppozásnak, és nyár végén felfedeztem magamnak az ugrókötelezést. Ezen kívül volt még próbálkozás némi erősítőgyakorlatra, főként has-törzserősítő gyakorlatok, de ebben nem voltam valami nagy ász, van mit fejlődni
A nyár eleje megajándékozott egy könnyűnek induló terhességgel, nagyon vártunk már a kistesóra, örültünk neki. Aztán sajnos amilyen könnyűnek indult, olyan hamar ki is derült, hogy nincs rendben, 10 hétig tartott. A műtét után volt egy hónap eltiltás mindenféle sporttevékenységtől, ezalatt a tervezgetés maradt.
Vincus feldobta ötletnek a Suhanj éjszakai 6 órás futását. A kényszerpihi után egy hónapom volt felkészülni, de elégnek tartottam. No nehogymá’ kihagyjam Azt hiszem, rég volt már ilyen örömfutásom. Órákon keresztül körözni, dumcsizni, vigyorogni, rötyögni, és nem törödni a km-kel, hisz oly mindegy, mi lesz a vége. 48 km-t sikerült összehozni, ami viccesen kevés, de nem számított, csak az, hogy jól éreztük magunkat. Aztán Vincussal volt még ilyen örömfutásunk a Velencei tókörön is. Mi voltunk az otthonról kiszabadult, némi plussz kilóval kínlódó mamikák, akik a világ legboldogabb emberei voltak abban a 2-3 órában.
Október végén jött a boldog felismerés, ismét ott a két kék csík a teszten. Volt aggódás, izgalom az első UH-ig, ami szerencsére azt bizonyította, hogy eddig minden rendben. Ez a terhességem viszont már nem mondható könnyűnek. Hasonlít ahhoz, amit Ircsivel átéltem, sőt, bizonyos tekintetben talán nehezebb is. Hetekig döntögettem a hányós rekordjaimat, volt, hogy két egymást követő napon még a víz sem maradt meg bennem. Hánytam attól, ha tüsszentettem, attól, ha hirtelen felkeltem, attól, ha egyszerre ittam meg egy pohár vizet, és nem kortyonként, és a szagoktól. Még a csapból folyó víz szaga is olyan hatással volt rám, hogy háromszor fordultam ki öklendezve a fürdőből, mire egyszer le tudtam tusolni. A lakás legkisebb helyiségében töltöttem az időm legnagyobb részét arról álmodozva, hogy de jó lenne újra rendeltetésszerűen használni ezt a kerámiát, és arról elmélkedve, hogy ha ezzel még sok nő így küzd, akkor hogyan létezik, hogy még nem halt ki az emberiség Nem segített semmi, B6 vitamin, gyömbér, jött vissza már az első kanyarból. A doki már a kórházba befektetéssel fenyegetőzött, mikor a netet bogarászva rátaláltam egy kismama blogjára, aki kólát ivott erre. Kipróbáltam, nálam is bejött. Ez a fekete lötty, amit eddig pusztán szutyoknak gondoltam, segített. Mondják egészségtelen. Na persze, de van annál egészségtelenebb, ha nem marad meg benned semmi? Napi egy-két decit ittam kortyonként, ami annyit jelentett, hogy a bevitt étel, italból a rókának is jutott ugyan, de nekem is maradt. Két hét alatt ledobtam 4 kilót, ami innentől legalább nem csökkent tovább, ez már így jó. Azóta elteltek hetek, a rosszullétek nehezen múltak, de már tudtam enni, sőt, rágcsáltam folyamatosan, visszajött a 4 kiló, most nullán vagyok. És végre végre két napja úgy tűnik, végleg elmúlt, bár ilyet még nem nagyon merek azért kijelenteni ilyen rövid idő alapján. Értelemszerűen az edzésnaplóm ucsó két hónapja üres, hisz a nyelőcsövemen kívül nem sok minden tornázott. Érdekes lenne most egy felmérés a fizikai állapotomról. Bizonyára valahol a béka segge alatt lehet az erőnlétem. De nem aggódom, hisz pontosan emlékszem arra, hogy Ircsivel a hasamban a 15. héten a szigetkört nem bírtam megállás nélkül körbesétálni. Akkor is azt írtam arról, hogy ezen már csak mosolyogni lehet. Most valahol ugyanott vagyok, de ahogy később akkor is felerősödtem valamennyire, azt remélem, ez most is így lesz. De nem is ezek a legfontosabbak. Mivel nem számítok már fiatalnak, vár rám olyan szűrővizsgálat, amitől a hátamon is feláll a szőr, ha rágondolok. Januárban túl leszek rajta, február elejére már félidős leszek, és elvileg addigra már mindent megtudunk a kis Pocaklakóról. Egyelőre a reménykedés marad, bízunk benne, hogy minden rendben lesz, és az UB környékére gyarapodik a kis családunk…