Hát ez is megvolt. Életem első feladott versenye. Ha jobban belegondolok több szempontból nem vagyok normális. Pl.: Abszolút jól érzem magam, sőt még tetszett is ez a verseny. Tulajdonképpen már az is hülyeség volt, hogy elindultam. Tisztában voltam vele, hogy a célbaérkezésem esélye erősen közelít a nullához. De kezdjük a történetet az elejéről. Ahogy Szerb Antal is mondaná. (Most szégyellem magam, hogy nem tudom szó szerint idézni, de már mindegy!)
Tehát a történet ott kezdődött, hogy novemberben futottunk egy havas, esős, szeles félmaratont a Balatonnál. 3 óra néhány másodperc alatt sikerült is. Valamikor nem sokkal ez után kérdezték a csajok, hogy nem megyek-e velük Bécsbe futni, mert az milyen jó volt. Hát miért is ne. Gondoltam. Az még sok-sok idő, addig majd még fejlődök is, 2:45 perces szintidő mellett simán beérhetek. Pláne, hogy igazából 3 óráig hagyják futni az embert. A gond ott kezdődött, hogy november közepétől gyakorlatilag február elejéig érdemben nem futottam, s sikerült még lassulni a régebbi tempómhoz képest. Mivel egy héttel Bécs előtt ott tartottam, hogy 9 perces tempóval, átlagosan 165-ös pulzussal 15 km-t simán le tudok futni. 21 km-t is, de valószínűleg csak a fenti paraméterek között, ami nem elég a célbaérkezésre.
Szombat kora délután értünk Bécsbe. Nagyon sokat mászkáltunk keresztbe-kasul. Igazából szükség is volt rá. Egy darabig kezdtem tisztábban látni a metrórendszert, majd bizonyos idő után végleg megzavarodtam. Estére eléggé el is fáradtunk, de alapjában véve jó kedvem volt. Igaz, hogy Nellivel a szálásunk nem volt épp a tökély. Egy egyágyas szobába beraktak egy pótágyat. Ez nem hangzik még olyan rossznak, de igazából az egy ágyhoz is elég kicsi az a szoba. Kicsit tartottunk tőle, hogy elég lesz-e a levegő kettőnknek éjszakára. :P Szerencsére elég volt. Viszont az utcára néző csukott ablakon át is nagyon behallatszott a forgalom. Sajnos. L Azért nem volt vészes a helyzet, sikerült egész normálisan kipihennem magam.
Másnap reggel nem túl nagy örömmel láttuk, hogy felhő egy darab sem. Bizony már reggel 7-kor is igen meleg volt. Ennek nem nagyon örültünk, de nem tehettünk ellene semmit. Azért felpakoltam rendesen. Vittem magammal térképet, jegyet, telefont, hogy ha valahonnan vissza kéne keverednem a cél közelébe, ne vesszek el teljesen.
A rajtnál döbbentem rá, mit jelent az a több tízezer ember. A zónákkal ugyan nekünk is meggyűlt a bajunk. Fogalmunk nem volt, hol is kezdődik a fekete zóna. Azért nem nagyon izgattuk magunkat, Nellivel beálltunk oda, ahol már nem égett a fejünk. A rajt után igyekeztem nem elfutni az elejét. Tudatosan próbáltam a hozzám hasonló lassabb emberkékkel maradni, nehogy elvigyen magával a tömeg. Valószínűleg a meleg miatt, meg hogy rögtön a Duna-hídra felfutással kezdtük, a pulzusom azonnal 170 fölé ugrott. Próbáltam lassítani, lejjebb vinni, de nem nagyon sikerült. Úgy indultam el, hogy 5 km-ig mindenképpen el akarok jutni, onnan majd meglátjuk.
3 km körül beértünk egy szép nagy ligetbe. Ezt a részt nagyon-nagyon élveztem. Nyíltak a vadgesztenye fák, de rengeteg. Végig érezni lehetett az illatukat. Kellemes volt az árnyék. Ezen a szakaszon 3-5 km körül kezdtem elhinni, hogy van keresni valóm, hogy végigfuthatom, hagyni fogják, hogy végigfussam. Végül 6,5 km körül ment el mellettem a záróautó. Viszont nem kezdett el pampogni, hogy ki vagyok zárva, menjek gyorsabban stb. Ment mögötte egy mentő, ők sem piszkáltak. Látták, hogy normálisan mozgok, nincs semmi bajom, minek foglalkozzanak velem. Ezen a szakaszon úgy gondoltam, hogy amíg nem szólnak rám, hogy szálljak ki, addig futok tovább. Változatlanul nagyon meleg volt, a pulzusom pedig nem nagyon ment 170 alá. Rosszul viszont nem voltam. Ittam minden ponton is.
A 10 km-es chipszőnyeget épp akkor szedték szét, mikor odaértem. Nagyon profin szervezték a takarítást. Még 100 méterre sem hagyott ott a záróautó, mikor a chipszőnyeget már szétszedték, a kordont bontották szét, a frissítő pontokat zárták. Persze csak ott, ahol a maraton már nem futott el még egyszer. A szurkolók viszont fantasztikusak voltak! Sok helyen kiültek a házuk elé szurkolni, kiabáltak az ablakból, s még akkor is bíztattak, mikor a záróautó elment mellettem. Volt egy társasház, akikről először azt hittem, hogy valami kávéház, vagy kocsma. Mikor közelebb értem rájöttem, hogy „csak” egy buszmegálló az. A lakók kicuccoltak egy magnót, meg hangfalakat, kiraktak asztalokat, székeket, zászlókat. Tök jófejek voltak. J Volt olyan bringás, aki 8-9 km körül felajánlotta a kulacsát. Szerencsére nem volt rá szükségem. Az éppen záró frissítőpontoknál pedig a járókelők kapták el a maradék pohár vizeket és nyomták a lemaradók kezébe. Ez nekem nagyon nagy élmény volt.
A 10 km-es chipszőnyeg szétszedésekor elkezdtem gondolkodni kezdtem, hogy ez így annyira nem lesz jó. Itt ugyan végre le tudtam vinni a pulzusomat, de csak úgy, hogy a frissítőponton elég rendesen sétáltam. Mivel a tempóm még így is 8:30 körüli volt, kezdtem rájönni, hogy esélytelen vagyok. Elkezdtem gondolkodni, hogy ha a kastély felé vezető hosszú szakaszon kell kiállnom, gőzöm sincs onnan hogyan jutok vissza Gergőékhez, akik 11 km körül fotózott, a célhoz elég közel. Miután a 11-es kilitáblát pontosan az orrom előtt szedték le eldőlt a dolog. Végiggondoltam, hogy eddig jól éreztem magam, de nagyon magas a pulzusom, nagyon meleg van és valószínűleg szétszeik előttem a pályát. Bécset nem ismerem, ha el is indulok azon a majd 10 km-es kurflin, nem biztos, hogy visszatalálok. Viszont ha itt és most kiszállok, nagy eséllyel megtalálom Gerőt és nem maradnak rossz élményeim, csak a kellemesek.
S lássatok csodát, ahogy ezt végiggondoltam megláttam Gergőt és Lucát a kanyarban. J Utóbb rájöttem, hogy oltári mázlim volt, mert hiába volt nálam telefon, nem volt beállítva külföldi használatra. Próbálhattam volna hívni Gergőt napestig. Ma reggel pedig az is eszembe jutott (azóta is veregetem a saját vállamat), hogy a frissítőpontokat is szétszedték volna, nálam meg nem volt víz. Tehát nagyon is okos döntés volt ott kiállni. Így legalább tudtam szurkolni a többieknek, akik nagyon ügyesek voltak! J Csak sajnos közben rendesen leégtem. Legalábbis bizonyos vonalak arra utalnak, hogy ezt már szurkolás közben sikeült összeszednem.
Megvártuk még amíg Yu is beért (közben rekedtre szurkoltam magam), s Nellivel elviharzottunk a szállásra zuhanyozni, hogy elérjük a 4 órás vonatot. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudtunk rendesen elköszönni a többiektől, de valamit valamiért. Így legalább hamar hazaértünk. Azért búcsúzóul Nelli még befordította Yu-ék szobájában a széket az ajtóval szembe és ráakasztotta Yu VCM finisher pólóját a támlára, hogy az legyen az első, amit meglát, ha belép a szobába.
Összességében nekem tetszett. Igaz ez volt az első külföldi versenyem. Mostantól hosszú lassú futások következnek, alacsony pulzussal. Ha szeptemberben úgy látom, hogy kellőképpen gyorsulok, akkor jövőre újra megpróbálkozom újra ezzel a félmaratonnal. J E mellett még egy dolgot eldöntöttem. A következő cél szeptember elején lefutni 25 km-t a Margitszigeten. J Aki akar csatlakozhat. A pontos dátum majd akkortájt eldől, de olyan szeptember 4-e körülre tervezem a dolgot. ;)
És nem utolsó sorban gratulálok mindenkinek aki futott a hétvégén!