Végre-végre! Sikerült elszabadulni futni. Igaz kicsit fülledt volt az idő, de nem zavart. Még Gabesszal is összefutottam. Ő bringával ment hazafelé. Kérdezte, hogy hoztam-e esernyőt, mert nagy zuhé lesz. Az Árpád hídnál elváltunk. Ő még biztos hazaért szárazon.
Visszafelé már hallani lehetett a dörgést a budai oldal felől, borult is. A levegőben érződött a közeledő felhőszakadás s az a furcsa érzés lett úrrá rajtam, hogy várom mikor kezd el esni. Igen, olyan jó érzés lenne a fülledt meleg után egy kicsit esőben futni. Szinte sóvárogtam a víz után. A második kör elejére már nagyon közel járt a vihar, de még nem érte el a szigetet. Kicsit csöpögött, de semmi egyéb. Már szinte csalódottságot éreztem. Miért nem jön már? Miért kell nekem a fullasztó párában futni? Lehet, hogy elkerüli a szigetet?
Végül odaért. A csöpögésből meglepően gyorsan váltott zabolátlan felhőszakadásba. Ekkora esőben még nem futottam. A többi ember menekült amerre látott. Buszmegállókba, fák alá. Körülöttem pedig már nem volt semmi, csak a víz, ami lemosott, átmosott mindent. Bőrt, ruhát, futócipőt, minden egyes sejtet, fáradtságot, fájdalmat, gondolatot. A vizen kívül csak a fák és a beton maradt, a talpam alatt a hatalmas, hömpölygő tócsákkal, melyeket meg sem próbáltam kikerülni. Jó érzés volt átgázolni rajtuk, hiszen akkor még nem is voltak sárosak. Látni alig láttam, mintha zuhany alatt futottam volna. A sót a szemembe mosta az eső.
1,5 km-t futhattam így, aztán csendesedni kezdett. Kicsit csalódott is voltam. Képzelem mit gondolt volna a többi futó, akik az Árpád híd alá húzódtak, ha tudják milyen gondolatok forognak a fejemben. Ők csak arra vártak, hogy elálljon végre az eső, s futhassanak.
Aztán majdnem teljesen elállt az eső, a tócsák sárosak lettek és vége volt a varázslatnak. Hazafelé drukkoltam, hogy az a másik, szintén Buda felől közelítő felhő kerüljön el. Érdekes, utcai ruhában nem szeretek elázni. Ez az érzés megmarad a futásokra. :)