Hosszas tépelődés után 11-kor nekiindultam Dorognak. Meleg volt, megmagyarázhatatlan kedvetlenség/tavaszi fáradtság ült rajtam, szóval semmi komfortérzet. Rókahegyre felérve pedig megtámadott két borjú... számítottam az egyikre, az mindig ott csahol a bokrokban, de nem szokása kijönni. Aztán volt eset, amikor a másikkal is összehozott a sors, amikor éppen készült nekem támadni, de a gazdája időben közbelépett. De most se gazdi, se semmi, viszont a két kutya egyszerre támadott hátulról. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, hiszen megúsztam a dolgot, meg nem is az a célom. Viszont figyelmeztetek mindenkit, aki a piros jelzésen akar Csillaghegytől a Kevélyre futni, hogy nagyon óvatos legyen, vagy inkább kerülje ki a környéket! Békás ófaluból indul a piros+, az belevezet a pirosba még az ürömi műút előtt, így a veszélyes útszakasz elkerülhető.

Nem áll szándékomban ártani semmilyen élőlénynek. Viszont most tényleg érzem, hogy tenni kell vmit, mert ennek a mai atrocitásnak fele sem volt tréfa. Aki ismer, tudja rólam, hogy imádom az állatokat, a kutyákat különösen. Viszont, ha az ember életére törnek, az túlmegy a tolerálható határon. Ez van. Meg fogom keresni a módját, hogy azok a veszélyes állatok elkerüljenek onnan. El sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha egy idős ember, vagy egy gyerekes anyuka sétál arra... és bárhogy tekerem-forgatom az ügyet, az a véleményem, hogy egy jelezett, sokat látogatott túristaútnak biztonságosnak kellene lennie.

No igen és a futásom. Kevéylre csak félig értem fel, mikor remegni kezdtem, mint a nyárfalevél. Akkor jött ki rajtam az idegesség, meg a félelem, és már a könnyeimet nyeldestem, mikor telefonáltam haza, meg az ispinek, hogy én akkor most visszafordulnék és kerülőúton hazamennék. És most itthon vagyok, tanulságlevonok és este kimegyek azért egy laza gáti kört futni. :)

Nagyon fostalicska vagyok ma. Már Tardoson kellene lennem és futnom a Bányahegy-Szárligetet, de olyan pocsékul vagyok, mint régen. Semmi erőm, fájdogálnak az alkatrészek bennem, persze meghatározhatatlan helyen, egyszóval: az egész nyúl fáj. Félek, vmi vacakság ez, ami lappangó életre kelt bennem. De nem adom fel és bőszen alkudozok magamban: Jó, akkor nem megyek Szárligetre, ott egye meg a fene. Megyek helyette Dorogig, igaz, azt már 3x bejártam, meg hosszabb is egy tizessel, de legalább nem kell odautazni, és Csillaghegy itt van a szomszédban... de még mindig itt ülök és semmi. Kapálózok vmi konstruktív ötletért, hogy mi legyen az én nagy feladatommal, amit az istennek sem tudok teljesíteni. és lelkifurim van, hogy ilyen nyálbéka vagyok... aztán mondom magamnak tovább: Jó, akkor nem megyek ma nagyot futni, elnapolom. Talán elég lenne kimenni a szigetre és futni 4 kört. vagy 3-at. De az már olyan kicsi, hogy itthon, a gáton is simán lekocoghatnám, minek menjek én a szigetre??? Megegyezünk, nincs ma sziget. Na, és most, hogy írom ezeket a sorokat, pattan be az ötlet, hogy itt van az Óbuda sziget, szomszédok vagyunk, mégsem futok arra soha... pedig imádok új helyeket kipróbálni! Mert hiába mondják, hogy ott is csak felváltva rakod a tappancsaidat, így aztán totál egyforma minden, nem így van. Egy új helyen felfedezőfutni nagy élmény. Mások a fények, a tereptárgyak, még tán a levegő is. Kell a változatosság... mondotta nyúl és répazölddel bélelt ágyacskájában nagyot horkantott, majd átfordult a másik oldalára...