Egy feladott verseny margójára- 2. Borvidék Félmaraton

Mint a címből kiderült: feladtam az a versenyt amire tavaly óta annyira vártam.
Nem szépítem a dolgot, nem edzettem az előtte való hónapban tisztességgel, és meglett a jutalmam. Elbíztam magam.
Közben lemerültek az energiatartalékaim is: nem pihentem eleget, megtartottam az otthoni munkámat is a főállásom mellett, nem ettem elég nyomelemet, vitamint, ásványi anyagot tartalmazó élelmiszert, talán még a folyadékbevitelem sem volt megfelelő.
Nem törődtem a jelekkel: folytonos fáradtság, reggelről égető szomjúság, amely nem csillapodott, bármennyit ittam.
 Már a rajtnál éreztem, hogy valami nincs rendben-  lassú vagyok, de annyira nem, hogy a bemelegítés ellenére szabályosan nyikorogtak az ízületeim- nem baj, majd belelendülök, ahogy azt én gondoltam-, már a városban beért a rendőrautó!!!!-, a kilátónál pedig a záróbusz! A tavalyi nagyon kedves úr óvatosan közölte, hogy az idén bizony csipkednem kell magam, nem tud végig kísérni. Felküzdöttem magam a Kilátóhoz és elszakadt valami. Eperszem fogadott és nagyon kedvesen vígasztalt, valami baromságot is mondtam nem túl irodalmi hangnemben- bocsánat érte! Leültem a betonkorlátra és hisztiztem mint egy hülye p'csa! 36 éves létemre, holott csakis miattam nem tudtam megfutni a távot. Talán még a testem bírta volna, de fejben nekem akkor és ott eldőlt: vége annak a versenynek, amit egész évben emlegettem, amiért a Kedves aggódott értem, amit annyira vártam. Nesze neked Házisárkány!
Kidühöngtem magam, lerendeztem már a dolgokat. Nem ígérgetek, csak teszem a dolgom.
A Kilátónál tartottam. Összekanalaztam a megmaradt büszkeségemet és elindultam lefelé, odalenn mutattam az irányítóknak, hogy nálam itt vége. Zavartak tovább: csak egy kicsit. A Csacska-szurdik aztán megtanított az alázatra. Bőgve intettem a záróbusznak, hogy felszállok.
Beértük a mezőny végét és én nem bírtam a fenekemen  ülni, kiszálltam segíteni a sárgapólós hölgynek, hiszen egyedül futott.Mondtam neki, amíg tudom, elkísérem, szóljon, ha lassú vagyok. Innen is köszönöm, neki, hogy elfogadta a segítségem, vagy azt hogy futhattam vele: kicsit jobban lettem lelkileg, ott jöttem rá, nem dőlt össze a világ.
A síkon a borospince felé aztán rengeteg ismert és ismeretlen ismerős futott velünk szembe. Köszönés, pacsi,  integetés. Végre láttam Samu kutyut is ahogy Editet futtatja :o))))), utitársaimmal is találkoztam akikkel együtt utaztam: Marci, az újdonsült kispapa, Niki a munkatárs, Árpi, aki szerintem még álmában is bringázik,  Levente, akinek szerintem könnyed kocorászás volt az egész, mert gyorsan letolta.
A pincénél aztán már végleg vége volt a táncnak. Egy fiú is csatlakozott még a busz vendégszeretetét élvezve, szegénynek meg az emésztése nem bírta a gyűrődést.
A hegyre már nem mentünk a busszal, hanem lesétálva terveztük hogy lemegyünk a városba, de egy nagyon kedves helyi autós felajánlotta, hogy elfuvaroz minket a körforgalomig. Onnantól már tényleg csak párszáz méter volt a célzóna. Végigbeszélgettük az utat, közben már én is megnyugodtam.
A versenyközpontot az általános iskolában rendezték be, ott gyorsan szalonképes állapotba hoztam magam, és megkerestem a társakat, közben folyamatosan jöttek be a boldog emberek, én meg egyre dühösebb lettem magamra.
Nikit találtam meg a bejáratban kicsit zölden,gyorsan rendbejött a csokitól, amit annak ellenére is megkaptam, hogy nem futottam le a távot. Pistivel is találkoztam- kérdezte megyek-e mecsre (úgy terveztem, hogy a Kedves talán értemjön és elmegyünk a Paks- Újpestre, de nem úgy alakult, az én Puhim megint késve indult otthonról. ) , és megtudtam hogy rendetlenkedett a vádlija. Az sem semmi, hogy rendezi és futja is a versenyt!!!
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán hazaindultunk. Budapesten bevártam a Puhit. Vasárnap pihentem és főztem.
Hétfőn munka után kimentem a rövidemre (7 kili) futni: na ott aztán volt bőgés, mérgelődés, tombolás, ordíozás magammal. Az esti aerobik órámat már minden teher és harag nélkül tarthattam meg.
Június 5-én  Keszthelyi kilométerek, félmaraton.
Ott kiköszörülöm a csorbát......