Sepi leterítette a pokrócot, s kinyitotta a két tábori széket is. Szép komótosan kipakoltuk a sütit meg az innivalókat. Kezdett olyan otthonos, táboros helyünk lenni a még szinte üres parkban. Még korán van, gondoltam, a váltósok majd csak egy óra múlva kezdenek szálingózni. De legalább addigra szép pokróctáborral várjuk őket. Utolsó simításként Malackát is elővettem a hátizsákból és beültettem az egyik székbe.

Aztán felpillantottam az égre, és kicsit aggódni kezdtem. Felhők gyülekeztek, és nem is azok a szép habos bárányok, hanem olyan szürkés-komor, esővel fenyegető szőnyegek. Felnéztem a Nagy Fára, és hirtelen éreztem, hogy túl távol telepedtünk le tőle. És már láttam is lelki szemeimmel, ahogy elered az eső, és pillanatok alatt eláznak a ránk bízott csomagok. Gondoltam, gyorsan szólok sepinek, hogy át kellene költöznünk, közelebb a Nagy Fához, egészen a törzse alá, ahol majd jól megvédenek minket a lombok naptól, esőtől. Körbenéztem, de sepit nem láttam sehol. Na szép, gondoltam, akkor nincs más hátra, kezdhetek egyedül hurcolkodni. Ekkor szólalt meg a mobil. Pár csörgés után már tudtam, ez nem az enyém, hanem az övé - no jó, akkor mégis itt van valahol a közelben. És a telefon csak csörgött egyre hangosabban, egyre hangosabban... És ekkor szépen felébredtem.

Asszem már várom a K&H-t :o)