A futás sohasem volt az én műfajom...na, nem mintha másban valaha is remekeltem volna, de valahogy a futás nem is vonzott. Ezért aztán évek óta nem is gyakoroltam.

De most valahogy feltámadt bennem a bizonyítási vágy.Itt mindenki olyan jókat fut, láthatóan örömmel, akkor mégsem lehet az olyan szörnyű:-)Meg különben sem szeretem, ha valamit nem tudok megcsinálni, amire egyébként képes lehetnék...Mert azt elfogadom, hogy sose leszek mondjuk 170 cm magas, de hogy ne bírjak lefutni pát km-t különösebb gond nélkül?!

Így ma összeszedtem az összes lelkesedésemet meg akaraterőmet (a kedvcsináló napsütés adott volt:-)), legalább egy próba erejéig.Hát, 200 m után éreztem a fulladásos halál közeledtét, de pár lépés séta után még egyszer megpróbáltam a dolgot. Úgy néz ki, túléltem!:-) A térdem ugyan nem örült túlzottan a megpróbáltatásnak, de summa summarum tényleg nem is volt olyan szörnyű...:-)