Úgy két hete még itt nyafiztam, hogy bizony-bizony a futás nem az én műfajom. Azért csak próbálkoztam vele.

Ma meg ebéd után egyszerre csak elkezdtem vágyakozni a csendes Duna-part után. Olyan jól esett volna egy kicsit kocogni a zöld-sárga lombsátor alatt. Aztán amikor sikerült felocsúdnom az első döbbenetből (nekem hiányzik egy jó kocogás????), és körülnéztem az azelőtt lakásként funkcionáló romhalmazban, rögtön tudtam, hogy a mai napi sportom max. két menet gyorsteregetés, helyből vacsifőzés és fedettpályás nagytakarítás lehet.

Háát, ettől kicsit elkenődtem, de aztán kisvártatva örömmel észleltem, hogy csipetnyi bazsalikom sincs itthon, anélkül pedig nem spagetti a spagetti. És csak időpocsékolás lenne kiállni az autóval, vagy előhalászni a sufniból a bicajt. Inkább elszaladtam a kisboltba.Szó szerint:-)Meg még egy kicsit a környező utcákban, ha már egyszer kimerészkedtem:-)Remélve, hogy mindenki épp az ebéd utáni sziesztáját végzi, és senki sem röhögi halálra magát...:-) Érdekes, hogy kb.30 m után mindig elkezd fájni a sérült térdem, meg néha úgy érzem, mindjárt leszakadnak a lábszáraim, de aztán úgy 50-100 m után valahogy elmúlnak a nyavalyáim.

Na, ezek után már cseppet sem csodálkoztam, amikor este hirtelen felindulásból megkérdeztem apát, hogy nem lenne-e kedve a napokban elvinni bennünket kenuzni, mondjuk szülinapi ajándékként, merthogy sürgős evezhetnékem támadt:-) Kicsit várnom kellett, hogy magához térjen, merthogy Ő úgy tudja, víziszonyom is van, de aztán kiderült,most nem ér rá:-(.Na, ezt a projektet  akkor elnapolhatom:-(.