Már egy ideje tervezgetek egy csillagfényes futást, valamint a  "szomszédban" két sporttárs is megosztotta éjjeli futásának hangulatos történetét, de úgy döntöttem, mégsem most kellene nagyon hosszút mennem. Egyrészt még érzem időnként a múltkor Almádiban meghúzódott valamimet a térdhajlatomnál, másrészt a köhögés sem múlt még el, harmadrészt holnap reggel nekem kell fuvaroznom a családot és tekintve hogy amúgy sem vagyok jó sofőr és még nem is szeretek vezetni, legalább legyek kipihent :)

De azért az ihletett állapotot kihasználva, mégis jó kis esti futás kerekedett.

Fél hét előtt indultam, még csak szürkületben, kezdetben az országút szélén futva. A szembejövő autósoknak esze ágában nem volt kitérni, ugráltam rendesen a gazos szegélyre - rögtön beugrott miért is nem rajongok az országúti futásért... Néhány kilométer után feltűnt, hogy ezen a szakaszon az úttal párhuzamosan fut egy eléggé füves csapás a szántóföld mellett, így egy könnyed árokugrás és csalánharc után ott folytattam utamat. Nem tudom a terep, az este, a naplemente vagy a kipihentség pörgetett fel, de a korábbi kocogáshoz képest itt nagyon jólesett tempósan haladni. Hamarosan beértem a faluba, döbbent arcok a kocsma előtt, odébb rengeteg parkoló autó, hangos zene - valami búcsúféle van. Gyorsan kikerülgetem őket és robogok a vasútállomás felé. Pillantás az órámra, elégedett vagyok a tempóval. A nap közben lement, itt még egy darabon van közvilágítás, aztán csak az épp elhaladó vonat fénye hasít bele a sötétbe. Nekiindulok a vasút melletti utcácskán, cseppet sem vagyok fáradt, de fájdogálni kezd a bal lábam, ott ahol Almádiban meghúzódott. Próbálom finoman nyújtani, de nem változik. Időnként belenyilall a térdhajlatomba valami és a vádlim is összehúzódik, emiatt torzul a lépésem és a talajfogás sem ideális. Eszembe jut Galopp bölcsessége: Ha fáj, döntsd el, hogy érdemes-e továbbmenni. Ha úgy döntesz, mész, akkor törekedj normális, egyenletes futásra, mert a sántikálás a másik lábadnak is árt. Gyorsan megbeszélem magammal, hogy futni kell, mert gyalogolva soká érnék haza :) Egy kis ritmusváltás segít, a putriból csaholva kirohanó kutya kevésbé...Szerencsére annyira nem bátor jószág.

Végre elérem a lakott terület végét, innen csak az út és én. Egyik oldalamon a vasút, a másikon az erdő, körülöttem a sötét. Épp annyi világosság van, hogy nagyjából látom az utat, így nem kapcsolok lámpát csak egy bozótos szakaszon.  Szerencsére inkább homokos az út mint kavicsos, bár egy-két kisebb gödröcske meglep, de a lábamnak jobb ez, mint a síma aszfalt. Csak két vonat megy el - szinte üresek -  amíg elérem a falunkat. Innen már csak pár utca és otthon vagyok. 

Csak két óra volt az egész, 18,5km. Nem frissítettem közben, de nem éreztem hiányát. Az igazi éjjeli futás még várat magára, de most ezzel is beérem :)

Persze, nincs ebben semmi extra, 40km tekerés nem a világ, de ez most olyan jó volt, hogy írni akartam róla :)

 Tehát tegnap bringával mentem a tanfolyira. Eredetileg futva akartam, de még éreztem a térdhajlatomnál meghúzódott valamit, illetve a nagyobb gondom a megfázásom aktuális állomása, a köhögés volt.

Ez a megfázósdi amúgy még múlt kedden kezdődött és ennek köszönhetően nem futottam egy lépést se egész hétközben. Péntekre majdnem teljesen elmúlni látszott, ám estére ismét taknyos lettem és a hangom is izgis lett.A fiúk tudnának mesélni az éjjeli és reggeli tülkölésemről... Nem tudom, mennyi szerepe volt a betegségnek a szombati eredményben, de azt hiszem nem sok, de a futás sem tett jót a nyavalyámnak,  mert vasárnap már igencsak fájt a torkom, hétfőre pedig megérkezett a köhögés is, oly sikeresen, hogy alvásnak nem nevezném, amit éjjel produkáltam.

  Tehát inkább nem indultam neki a futásnak, hanem előkaptam a bringát és huss. Odafelé még elég egyszerű volt, bár a homok, gazos föld, vegyes méretű zúzottkő tartogatott némi meglepetést, különösen lejtőn. Azt is megállapítottam, hogy a Járt utat járatlanért... mondást kiegészíteném, miszerint Járt utat járatlanért akkor hagyd el, ha tuti ráérsz. Ebből kikövetkeztethető, hogy eltévedtem és elkéstem :) Az egyszer guglimapsen megnézett útvonal irányban szuper lenne, ám a valóságban magánterület....

 Hazafelé murisabb volt, mert bár az utat ismertem, hiszen futva megtettem már párszor, de vaksötét volt. Meglehetősen régen bringáztam éjjel, terepen, egyedül, így igazán élmény volt ahogy a közvilágítás viszonylagos biztonságából szépen beleereszkedtem a sötétségbe és hamarosan a feketeségben csak egyszerű lámpácskám halvány fényköre rángatózott előttem. Nem bántam volna ha van egy fejlámpám is és nem csak meredek a sötétbe ha fura zajt hallok. Állattól nem féltem, hiszen nagyvadak nem igazán merészkednek errefelé, az esetleges kóbor ebek pedig inkább a lakott területekre húzódnak ennivalót remélve. Épeszű ember meg miért járkálna a semmi szélén? A nem épeszűnél meg talán gyorsabb vagyok..... :) 

Az első néhányszáz méteren óvatoskodtam, aztán rájöttem, nem olyan vészes ez, hiszen se szakadék, se mély sár, se sziklák, csak az esővíz és a traktor által kivájt homokos-földes-zsombékos-köves utacska. Onnantól kissé kamikáze jelleget öltöttem és élveztem, mint kismalac a dagonyát. Fülig érő vigyorral léptem be itthon az ajtón, családom őszinte döbbenetére....

(Mellesleg kiderült, hogy az új tanárunk lelkes bringás :) 

Szeptember 12-én Balatonlamádiban rendezték meg a 12 órás ultrafutó OB-t és úgy gondoltam, ez egy jó alkalom lenne arra, hogy kipróbáljam magam ezen a távon (egy komolytalan és sikertelen kísérletem már volt 12órán tavaly ugyanekkor, az SM nap keretén belül). Az elhatározást tett követte, beneveztem, és hamar eljött a verseny hete. A rajt reggel hétkor volt, ezért úgy gondoltam, még péntek délután le kéne utazni, csak épp szállásról nem gondoskodtam, de hamar megoldódott a probléma, mert egy számomra igen kedves kis kompániához( Böki, Galopp, Panferik) épp befértem az általuk foglalt szobába. Már maga az utazás(ahol csatlakozott hozzánk mjoci és lánya) is megérne egy misét, de legalábbis egy esti showdert, hát még a közös vacsi és a pizsiosztásig eltelt "rövid" idő. Legyen elég annyi, hogy jól szórakoztunk és bizonyára a környezetünk is - rajtunk.

Rettenet korán szólt az ébresztő, hiszen még a helyszínre is kellett érnünk. Kis társaságunk hamarosan összevakarta magát és lebaktattunk a partra ahol a versenyközpontot sejtettük. Fura volt ilyen kihaltnak látni a Balaton amúgy igen népszerű partszakaszát. Végül megleltük a néhány sátorból és asztalkából álló versenyközpontot ahol még csupán néhány futó lézengett. Kölcsönös üdvözlésekkel, rajtszám- és chipfelvétellel, fel-alá járkálással hamar eltelt a rajtig fennmaradó idő, és azon kaptuk magunkat, hogy a rendező a chipszőnyeg mögé szólítja a futókat és hipp-hopp már el is indultunk.

A mezőny jórésze lendületesen kezd, én inkább hátramaradok és jóleső kocogótempóban teszem meg az első néhány kört. Az 1760 méteres pálya nagyrésze aszfalt, egy darabon színes térkő illetve macskakő. Ez utóbbi nem igazán hiányzott, de járható. Még mindig nagyon korán van, a szezonnak pedig lassan vége, így még csak mi, futók keringünk a parkban, néha-néha tűnik csak fel egy arra sétáló, bringázó "civil". Sejtem, nem lesz ez így sokáig, hiszen jó időt ígértek az időjósok és ez egy népszerű partrész.

Az első 5 kör eseménytelenül telik, aztán megállok a frissítőnél inni és felmérni a kínálatot. Nagyjából az van amire számítottam és bőven meg is felel fapados igényeimnek. Az első óra végére már sokan rámvertek 1-2 kört ami persze nem zavar, sőt örülök, hiszen legalább látom a mezőny krémjét és váltunk egy Hajrá!-t. El-elszaladnak mellettem az ismerősök, barátok is, sokszor sajnálom, hogy nem vagyok annyival gyorsabb, hogy kicsit együtt futhassunk. Hiányoznak. Sosem vagyunk 900méternél távolabb egymástól, mégis ritkán látom őket. Ahogy telik az idő, lassan benépesül a park, jönnek a bringások, sétáló párok, kisgyerekes anyukák, családok, sőt két lagzinak is szem- illetve fültanui lehetünk. A járókelők egy része tudja, mi zajlik itt, mások értetlenül szemlélik a monoton köröző alakokat és a szélsebesen elhúzó váltósokat. Van aki érdeklődik is, hogy aztán döbbent arccal, hitetlenkedve kérdezzen vissza . Mások csak halkan jegyzik meg: Őrültek. Tönkreteszik magukat. Ez nem normális dolog. Normális vagy sem, a futók csak róják tovább a köröket, rendületlenül. Van aki végig vigyorogva, mintha csak könnyed sétát tenne, mások már láthatóan erőlködve, fájdalommal a szemükben. A rivális váltók őrült tempót diktálnak, edzőjük minden körben hangosan bíztatja, utasítja őket. A parti büfék is jó boltot csinálnak ma, egyre többször látok futókat is a napernyők alatt hűs-habos frissítőt fogyasztani.

Az első 6 órám körülbelül ezzel a szemlélődéssel telik, a 28. körömet taposom, amikor felhangzik a figyelmeztetés, hogy hamarosan vége a 6órás versenynek. Úgy döntök, a 30. kör után megajándékozom magam egy gyúrással és eszem a rendezők által biztosított főtt virsliből. A masszírozás ugyan kellemes, de kissé felesleges luxusnak tűnik később visszatekintve, hiszen az izmaimnak kutya baja nincs. A bal térdhajlatomnál meghúztam valamit-valahogyan, de csak gyalogláskor fájdalmas, nem tűnik komolynak. Közben lezajlik a 6órások eredményhirdetése, épp látom Blue-t a dobogón. Örülök a sikerének, nagyon.
A virslire két körrel később kerül sor, sétálva eszem meg, addig se húzzam az időt. Jólesik a "rendes" étel, végre egy verseny ahol a gyomrom normálisan működik, bár érzem, hogy a folyadékbevitel még így is kevés, hogy szinte minden körben iszom, időnként még viszem is a kölcsönkapott kulacsot magammal.

A délutáni kellemes időjárás még több embert csalogat a parkba és a partra, folyton egymást kerülgetjük, időnként már zavaró is a sok ember. Meleg van, rendületlenül süt a nap, fáradnak a lábak, a monotonitás terhe egyre nehezebbnek tűnik. Rossz látni a fájdalmas arcokat, a bizonytalan lépteket, de jó érezni azt az elszántságot és erőt ami a legtöbb még pályán lévő futóból sugárzik.

Igyekszem összekapni magam a végére, mégegyszer lenyúlom névrokon Petit egy kis "csodaszerre" és gyűjtögetem tovább a köröket. Sokakkal futok-gyalogolok együtt egy-egy szakaszt, kiemelkedik közülük Éva néni a töretlen elszántságával és pozitív szemléletével. Lányával is futok egy darabon, de sajnos a térde nincs jó állapotban, én mennék még, így elválunk. A minimum-célom már megvan, ez legalább 80km teljesítése volt. A 100km (jajjdeszépislenne-cél) már elérhetetlen, így a kerek 50 körre hajtok csak. Farkas bíztat, hogy meglesz az, csak haladjak.

Röviddel a vége előtt, az utolsó egész körnek hitt végét megnyomom lendületesre (legyen egy kis befutó-fíling), széldzsekit húzok, felkapom a "jelzőcsomagocskát" és kimegyek az utolsó körre. Matevét és Éva néni lányát érem be, gyalogolnak, melléjük szegődöm. A felénél látjuk, hogy még majd 7 percünk van, Edittel gyorsan döntünk: befutunk. Berobogunk a célba, ugyan lenne még másfél perc, de nem megyünk tovább, inkább a célban örülünk a többiekkel amikor felhangzik a Vége!  Részemről 50kör, 88km.

Kölcsönös gratulációk, puszik, ölelések, gyors öltözködés, mert hideg van ám és sötétedik rohamosan. Hamarosan a rendezők is összekészülnek az eredményhirdetéshez. Mindenkit kiszólítanak, bögrék, kupák és bajnoki érmek találnak gazdára. Remélem, nem csak számomra tűnt úgy, hogy mindannyian rossz szájíz nélkül tudtunk örülni a magunk és mások sikereinek.

Természetesen utolsónak távozunk :) (és feltehetően utolsóként is értünk haza....de ez egy másik történet:)

Hosszú lenne  a köszönetnyilvánítósdi és hát ez nem az Oscar gála, úgyhogy remélem mindenki tudja, akinek szól: Köszönöm Nektek!

Megint napok teltek el úgy, hogy nem futottam...Persze mozgás azért volt, hiszen kertet túrtam, takarítottam, este tornáztam-erősítettem, lépcsőzgettem, de futás nem jött össze, mert férj nem volt itthon, a gyerkőcök viszont igen ( babakocsihoz már nagyok, mellettem bringázni még nem tudnak, egyedül nem hagyom őket itthon és nincs kedvem a kertben vagy a játszótér körül 100méteres résztávokat futkosni sem...) Vasárnapra pedig vendégeket szervezett be az én jó uram, akik sikerrel késtek egy fél napot és estek be délután, ergo simán elmehettem volna a Nike-ra is. Helyette volt bográcsban kotyvasztás, zabálás, ücsörgés :)

Nemrég még úgy gondoltam, menni fog ez, nekiállok pulzuskontrollal, komolyan edzeni, hiszen látni szeretném, mire lehetek képes. Persze olimpikon sosem leszek, de talán némi alap állóképesség-fejlesztéssel, aztán egy kis tempó edzéssel egész jól ellennék hoszabb távokon. Lelkesen belevágtam, pulzusmérős órácska, edzésterv (köszönöm!), stb. , de hamar beláttam, hogy gyakran még a heti 3 alkalommal másfél órácska sem jön össze, nem hogy a hosszú futások. Aztán az órám is megadta magát, gagyit nem akarok mégegyszer venni, a jó meg nem olcsó. Így maradtak a következetlen kocogások és az alkalomszerű "megszakadások" egy-egy versenyen vagy amikor épp "elcsaládtalanodtam" és szabadon rombolhattam :) 

 Ne értsetek félre, nem sajnáltatni akarom magam, csak sokadszorra döbbenek rá, hogy valószínűleg nem ez a megfelelő időszak arra, hogy a futós álmaimat megvalósítsam. Ha már korábban nem volt önbizamlam hozzá hát most türelmem legyen. Addig is futok tovább, amikor és ahogyan sikerül, de PB-ket nem mostanság várok. Bár Almádiban mindenképp az lesz! :)