Ma ismét voltam véradáson - pedig majdnem elfelejtettem. Ha kolléganőm nem küld egy emlékeztető e-mailt róla, lazán kihagyom. Egy kicsit most is paráztam, de szerencsésen túléltem. Ami szerintem előnye a véradásnak - a jó tetten kívül - hogy egy kontrollt is biztosít. Így hogy izgultam rendesen, a vérnyomásom 122/71 volt, a pulzusom pedig 67, és ez utóbbi őszintén szólva meglepett. Néha szoktam otthon jártamban-keltemben is nézni a pulzusom az óra segítségével, és általában 80-100 között mozog. A nyugalmi pulzusom a 60, szóval egy kicsit meglepődtem. Viszont abszolút tökéletesnek mondható, úgyhogy nem aggódom. :) Maga a vérvétel csöppet kellemetlen, a kezem fáj egy kicsit  szúrás helyénél, kissé nehezen mozgatom. E miatt az akció miatt a ma esti futás kimarad, de legalább pihen egy kicsit a lábam is.

Érdekes, most harmadannyian voltunk csak mint decemberben, úgy látszik tavasszal sokan feledékenyebbek...

Nos, végre megvolt az első idei igazi tekerésem, és felavattam az új vázamat is. Össztelós bringával még sose tekertem, nem is igazán hittem a különbségben, ehhez képest óriásit csalódtam pozitívan. Persze magamban is! :) Szokás szerint a Dömörkapui parkolóból indultunk, és valahogy egy 8-ast leírva eljutottunk Dobogókőig, aztán onnan még egy kicsit tovább majd vissza a kocsikhoz. Talán GPS térképpel és mérővel meg tudnám mondani hogy milyen ösvényeken merre vitt az utunk, de őszintén én csak mentem a fiúk után és azzal foglalkoztam hogy tartsam velük a tempót, a pontos útvonalról lövésem sincs. :D Nagyon jól éreztem magam, most tesómék sem repesztettek - direkt miattam - ők szombaton már kitekerték magukat kellőképp. Nagyon kellemesen csalódtam az új vázban, sokkal stabilabb volt a köves vízmosásokkal és fagyökerekkel tarkított ösvényeken, ennek köszönhetően én is sokkal bátrabban jöttem lefelé. :) Annyira jó volt hogy végre mertem engedni a bringát, és nagyon élveztem a sebességet! :)) És azt is hogy olyat merek megtenni amiről sose gondoltam volna hogy valaha megteszem - mindig túl óvatos voltam. Most egy csomó nagyon meredek lejtőn lazán lejöttem, vidáman szlalomoztam Dobogókőről lefelé a köveken, és azon kívül hogy a kezemet nem éreztem a lejtő alján mert úgy "kapaszkodtam", semmi bajom sem volt. Persze a ma reggel már más tészta volt, minden porcikám sajgott, de valahogy nem bánom. :) Tudom egy-két profibb montis most biztos mosolyog a lelkesedésemen, hisz nekik semmi egy ilyen terep, de nekem kihívás volt. Ami továbbra is kihívás az az emelkedők, leginkább az bosszant amikor a lábaim még bírnák de levegőm már nincsen, és ezzel nem szabad viccelnem, sajnos ilyenkor meg kell állnom. Fránya asztma. :( De a tapasztalataim azt mutatják hogy ezt nagyon szépen lehet fejleszteni, csak gyakran kell edzeni. Érdekes módon tekerés közben olyan hangzatos mondatok visszhangzanak a fejemben, hogy hú ezt milyen szépen le fogom írni a blogomban, aztán mire leülök a gép elé mind elszáll és alig tudok fogalmazni. Néhány szó a terepről: erdészeti út (régi aszfalt), kerülgettük a kirándulókat, pici babákat, kutyusokat, aztán irány az erdő, letaposott túristaösvény gödrökkel, kikerülendő fákkal és gyökerekkel, néhol nagyobb kövekkel. Combizomszaggató hosszú alattomos enyhe emelkedők, árnyékos ritkás erdőben, aztán kis pihenő tekerés a mezőn, füvön-vizen, néhol mocsáron és sártengeren keresztül. Kristálytiszta vizű gázlók, vidáman csörgedező patakok, hangulatos fahidak, tavalyi avarral borított lankák. Vádlitépő meredek emelkedők kövekkel nehezítve, - én itt persze néhol toltam a bringát - majd hasonló karakterisztikájú szlalomra buzdító meredek köves lejtők, kerülendő túristákkal tarkítva. :) Olyan kedvesek az emberek, de tényleg, ha hallották hogy jövünk félreálltak, mosolyogtak és köszöntek, és én ezt úgy szeretem! És persze mi is vissza, és kivétel nélkül minden szembejövő bringással ugyanez volt a helyzet, tök ismeretlenül is köszöntünk hiszen valahol egy közösségbe tarozunk. :) Szóval csodaszép vasárnapom volt, remélem sokan mások is elmondhatják ugyanezt.