Már egy hét sincs hátra a versenyig, lassan azt veszem észre hogy állandóan körülötte járnak a gondolataim. Tegnap megvolt a "főpróba", tekertünk egyet a Pilisben, érintve jó pár szakaszát a tavalyi pályának. Nagyon lelkesen indultam, már csak azért is hogy lássam mit bírok. Apró szerencsétlen körülmény hogy hármónk közül egyedül én voltam lány, és én vagyok a legbátortalanabb és legkevésbé tapasztalt, így szegény fiúknak rendszeresen rám kellett várni. Ez néha gondot okozott nekem, mert ha többet akarok mint bírok akkor könnyen túleröltetem magam, és annak nincs jó vége. Volt egy pár olyan emelkedő amin csakazértis fel akartam menni, és a felénél remegő lábakkal szálltam le a bringáról levegőért kapkodva... Ilyenkor nyugtatgatom magam hogy elég lesz nekem az a 35 km, nem kell több. Tesóm többször is mondta hogy nem kell parázni mert ahol mi mentünk az mind a középtáv része volt, a rövid fel se jön eddig és amúgy is sokkal lazább lesz, szóval ne aggódjak. Hát próbálok optimistán nézni a vasárnap elé. :) Amitől megint csak tartok még, az a tömeg. Utálok másokat feltartani - ez engem nagyon tud zavarni - és azt se szeretem ha feltartanak (lássuk be erre azért kicsi lesz az esély :D ). Tömegben még sose tekertem, előzni nem tudok, és hát biztos nem lesz egyszerű, de azért remélem túlélem. Próbálok nem túlzottan aggodalmaskodni, mert annak megint nem lesz jó vége, de hát sajnos mindig jár az agyam...

A tegnapi tekerés után még érzem a vállamat és a nyakamat - kapaszkodtam a bringába rendesen -, és úgy egészében véve fáradt vagyok egy kicsit. Dobogókőről lefelé szétváltunk, és egyszercsak a lánc leugrott, és kifelé esett amit vissza se tudtam tenni. Persze amikor tesóm lenn a parkolóban egy mozdulattal (pedál tekeréssel) visszatette a helyére akkor kicsit hülyén éreztem magam... Szóval így már csak gurulni tudtam, ahol meg emelkedett az út vagy síkban volt ott komótosan megsétáltattam a gépet. Így legalább volt időm nézelődni, a fiúk pedig még mentek +10 kilit terepen hogy végre a saját tempójuk is meglegyen.

A tegnapi napon elég rosszul sikerült, valahogy minden összejött. Éppen ezért hazafelé a buszon már alig vártam hogy elindulhassak futni és kifussam magamból a felgyülemlett rosszat. Persze mért is ne, mikor leszálltam a buszról elkezdett esni az eső, és mindenhol sötét viharkék volt az ég. Egyre erősebb csakazértis érzés volt bennem, és hazaérve szokásomtól eltérve egyből átöltöztem és elkezdtem bemelegíteni. Mivel alapból imádom a viharokat ekkor már nem bántam hogy be van borulva, és szinte vártam hogy elkezdjen szakadni az eső, - esőben még úgysem futottam. Aztán elindultam. Mennydörgés kísérte lépteimet, friss esőillatú széllel kergetőztem, és imádtam ahogy izgett-mozgott morgott a világ. Észre sem vettem hogy - magamhoz képest - milyen gyorsan futok, mivel annyira finom volt a levegő hogy bőven jutott a tüdőmbe és nem szenvedtem a szokásos légszomjtól. Akkor tünt fel a sebesség, amikor egy sarok után szélcsendes helyre értem, hirtelen eltünt a szembeszél és könnyű lett a futás. Ekkor már éreztem hogy ezt nem fogom bírni két körig, így maradtam az egy körnél, de elhatároztam hogy akkor azt már végigfutom ezzel a tempóval. És lőn, mikor a kapu előtt lenyomtam az órát nem akartam hinni a szememnek, 29 másodpercet javítottam az eddigi legjobb köridőmön, végre letudtam szorítani az átlagsebességemet 5.30 alá. :)))) Ez az élmény nagyon feldobott, feledtette minden bajomat, megkönnyebbültem álltam az udvaron és fogadtam égnek fordított arccal a kövér esőcseppeket. Szép élmény volt, az ilyen pillanatokért szeretek élni. :)

Tanulság: lehet hogy néha jót tesz a fejlődésemnek ha kevesebbet futok, de intenzívebben....? Azt hiszem újra átnézem a cikkek közt a különböző edzésterveket, valószínűleg ott is ez áll majd. :)