Sose voltam babonás, de ezt a péntekek megszenvedtem. Mivel a lábam még regeneráló fázisban volt, este futás helyett a tekerést választottam. A szokásos bringa körömet mentem, amikor is egy apró incidens kizökkentett a nyugalmamból. Egy egyenes és enyhén lejtős úton jó előre láttam hogy egy autó aki velem egyirányban haladt vissza akar fordulni. Az autó nagy volt, az út keskeny, ezért először csak keresztbe állt az úton. Figyeltem folyamatosan nehogy rám ijesszen. Ezután tolatott egyet, majd elindult újra előre, a szokásos Y manőver. Én addigra pont odaértem, és engedtem tovább a biciklit látván hogy addigra már ott se lesz. Aha, csak arra nem számítottam hogy batár Audit is vezethet tanuló vezető... Ami történt: autó megáll, tolató lámpa felvillan, autó elindul hátra - a sebességemet és a távolságot felmérve ez 100% ütközés. Reakció: satufék és kapaszkodás ezerrel, amit már megtettem már párszor hasonló szitukban ezért nem aggódtam. Csak azzal nem számoltam amit nem láttam, az aszfaltot sajnos 1 mm vastagon finom porszemcsék borították, a kerék nem tudott kapaszkodni, a bringa kibillent egyensúlyából én pedig egy laza fejelés közben közelebbi ismeretségre tettem szert a Vasút út aszfaltjával... Látható eredmény: a homlokom bal oldalán lankás púp pici horzsolással, a bal könyökömön óriási horzsolás, a bal térdemen egy kicsit szolidabb. Láthatatlan eredmény: a bal vádlimat szintén sikerült úgy odacsapni hogy bár nem látszik de érintésre rendkívül érzékeny, a bal vállam - ami gyakorlatilag legnagyobbrészt fogta fel az esést - egyszerűen nem működik. Ez annyit tesz hogy fájdalmasan tudom csak mozgatni, felemelni csak kínok árán, nem tudom terhelni és nagyon lassan enyhül. Az ominózus sofőr azért annyit megtett hogy kiszállt és megkérdezte megvagyok-e, amire kóválygó fejjel én automatice csak annyit mondtam aha, ami neki elég volt a megnyugváshoz és lelépett. Lassan kezdtem el tolni a bringát hazafelé mert szédelegtem kissé, majd ahogy stabilizálódtak a tereptárgyak felültem és lassan hazatekertem. Egy utcasarokkal arébb hatalmas baleset, bámészkodók, üvegcserepek, két rendőrautó, meg se néztem milyen autó volt az áldozat. Hazaérésemkor már nem tudtam támaszkodni a bal kezemmel, és elkerülendő a csúnya szövődményeket csak megmutattam az ügyeletnek a vállamat. Miután kiderült hogy ki tudtam magam hámozni a pólómból, és nyomásra sem érzékeny, nincs törve csak zúzódva, hát pihi meg gyógyszer meg kenőcs meg egyebek... A könyökömet - jódallergiás lévén - hidrogénperoxiddal fertőtlenítették. Lővésem nem volt mi az, hagytam az ápolót tegye a dolgát, aztán amikor úgy elkezdett csípni hogy a kezem ökölbe szorult és a szavam elakadt, kicsit elcsodálkoztak - ennyir csíp? Á dehogy, csak keresem a feltűnést... egyből elfelejtettem hogy fáj a vállam.

Nos ez is megvolt, túlvagyok első bringás esésemen, csak az a szégyen hogy nem terepen történt...

Tegnap lefutottam életem első 6 kilijét.  Ma azt se tudom hogy sántítsak hogy ne fájjon a lábam...

Valójában eszemben sem volt hogy én most ennyit fogok teljesíteni, a dolog futás közben érlelődött meg bennem. Mivel a hét eleji hajnali fagyos levegőben munkába menet megfázott  (!) a lábam,  és fájt is itt-ott, nem akartam mást csak kocogni egy lazát. Eredetileg egy körrel számoltam, és úgy voltam vele hogy majd meglátom bírja-e a lábam a kettőt. Lazán indultam, meglepetésemre 160-164 pulzussal, és ezt tudtam is tartani nagyon sokáig. A levegő friss volt, kicsit fújt a szél - pont annyira amennyire még jól esik - és nagyon jól esett a futás. Már az elején elhatároztam hogy lefutom a két kört, és már ekkor gondolkodtam rajta hogy ezzel az erővel mehetek hármat is. Persze vitatkoztam magammal hogy erre azért nem árt előre készülni, meg ilyenek, de végül meggyőztem magam hogy amilyen ritkán érzem ilyen könnyűnek a kocogást, ennél jobb alkalmam nem lesz arra, hogy kipróbáljam mit tudok. Így hát a második kör végén nem balra hazafelé fordultam, hanem jobbra és megkezdtem egy újabb kört. Vártam hogy mikor jön el a lélektani határ - de mivel nem jött hát úgy gondoltam óvatosan akár még rá is erősíthetek az utolsó 600 méteren. Ezt is tettem, de a vége felé már éreztem hogy reklamálnak a lábaim. A jobb térdem kezdtem érezni erősen és a bal lábszáramat, de az utolsó pár száz métert már csakazértis lefutottam, még jobban odafigyelve arra hogy jól fussak és ne sérüljek le. Végül csak meglett a 6 kili, kicsit még több is, és nagyon örültem magamnak. :) Különösen figyelmesen nyújtottam minden tagomat hogy ne legyen gond, de reggel ébredésnél azért éreztem hogy nem mindent tudtam elkerülni. A jobb térdem érdekes módon csak lépcsőn lefelé sikoltozik, a bal lábam viszont úgy fáj ahogy van, bokától a térdig. Úgyhogy most regenerálódok, legközelebb pedig kicsit okosabban állok majd a dolgokhoz...

Röviden: megvolt, megcsináltam, nem vallottam kudarcot és nagyon-nagyon élveztem! :) Csak ajánlani tudom mindenkinek. Az eredmény: Abszolut női 47. a 82-ből, Felnőtt nők között  37. az 59-ből, Master 1 kategóriában 19. a 30-ból, az időm pedig: 02:37:43. Vicces hogy két kategóriában is felsoroltak, szerintem a 30. életévemmel pont a határmezsgyén állok és nem tudtak hova tenni.

Bővebben: A verseny 10.00-kor kezdődött hivatalosan, mi fél kilenc körül érkeztünk hogy még át tudjuk venni a rajtszámokat időben. Valamit megkavartak, mert a szokásos betű felosztás helyett (ami 6-7 sor volt), most csak három kígyózott a három kategóriának megfelelően, de az jó hosszan... kb fél tízre hozzá is jutottam a rajtszámomhoz, és még utána kellett átöltözni, felkészülni, bringát összetenni, bemelegíteni stb. 9:59-kor sikerült is besorolni, persze mint kiderült rossz helyre. Gyorsan megkerestük a sor végét, beálltam, és vártam türelmesen. Kb. negyed 11-kor el is dörgült a "Fire", én cirka 10 perc múlva át is haladtam a rajtvonalon, és feledve minden idegességemet elkezdtem életem első versenyét. :) Az első szakasz jó hosszú emelkedő volt, kb 10 km, szerencsémre jól ismertem a terepet hiszen számtalanszor megmásztam már. Éppen ezért jól be tudtam osztani az erőmet, és nyugis egyenletes tempóban tekertem felfelé, középtányéron amíg bírtam. Eljött a pillanat amikor le kellett váltanom elöl kistányérra, és.... nem megy. Szemöldökráncolás, mi a szösz..? Próbálom újra - nem megy... próbálom így, meg úgy, meg ahogy még eddig nem és csak nem akar lejjebb menni.. mivel alapvetően hidegvérű vagyok egy laza - okés, akkor megcsináljuk középtányéron megjegyzéssel - nyugtáztam a dolgot, a lehető legkisebbre vettem a fordulatot és mentem tovább. No megvolt a technikai malőr is. Több embert is leelőztem, többen engem is - ugye ez már csak így megy - de nem zavartattam magam, fő hogy végig bírjam a célig. Ami meglepő - a levegőm tökéletesen elég volt, egy picit sem hátráltatott az asztmám. Köszönhetően a profi kis itatós hátizsákomnak amit jó előre feltöltöttem 1,5 liter Powerade-el, a szomjúság sem gyötört. Az emelkedő tetején várt ránk az itatópont, itt lenyomtam egy kis műzli szeletet, és kb fél liter vizet. Amikor leszálltam a bringáról éreztem hogy azért sok nekem ez a középtányér, hátul a fenekem és a combom találkozásánál (nem tudom mi a szak megnevezése) lévő inak vagy izmok már piszkosul fájtak. Gyorsan nyújtottam egy kicsit, és újult erővel pattantam vissza a bringára. A továbbiakban az aszfaltot felváltotta a keskeny, nagyon köves és nagyon terepjáróval vagy motorral kijárt és barázdált ösvény, ami jócskán nehezítette a feladatunkat - de hát ezért jöttünk. :) Sok meredek lejtő és emelkedő várt ránk, a vártnál szerintem nehezebb volt a feladat. Amire büszke vagyok, a 24. km-ig egyszer sem szálltam le a bringáról, és sokszor lementem illetve felmásztam ott, ahol mások már tolták a gépet. A 24. km után aztán egy olyan meredek lejtővel néztem farkasszemet, ahol még csak kijárt ösvény sem volt a hatalmas és gördülékeny kövek között, és mivel mindenki tolta bringát előttem hát én is leszálltam. Nem sokkal utána volt egy olyan emelkedő amit kistányérral be tudtam volna venni, de középtányéron lehetetlen volt, vagy a combom szakad vagy a lánc, ezért inkább feladtam. Vígasztalt a látvány hogy körülöttem mindenki ezt tette... Elesni csak kétszer akartam de egyszer sem sikerült, :D  először lejtőn lefelé egy csúnya nagy barázda vezette meg a kerekemet, a másodikra meg már nem is emlékszem. Szerencsére annyira kapaszkodtam a kormányba hogy nem sikerült elvágódni. Amikor végre elértük a Salamon tornyot, megkönnyebbültem, innen már csak lefelé megyünk! Aha, persze... Olyan szépen megvariálták a célig vezető utat, hogy durvább lejtők voltak mint eddig összesen. Sajnos fáradt voltam, és három helyen is letoltam a bringát, a rámpát nem mertem bevállalni, és az egyik beláthatatlan szűk ösvényt sem, meg azt a hihetetlen DH lejtőt a végén ahol előttem esett el az egyik bátrabb leányzó. Aztán nagy nehezen leértem a Duna partra, egy-két megvariált lejtő meg árok, és már ott is a cél!! Annyira fáradt voltam hogy már örülni sem tudtam, faarccal néztem bambán az emberkékre, csak Évica vékony hangját hallottam - ügyes vagy Krisztina! :D Meg a bemondóét ahogy mondja a nevemet és hogy Master 19 - na ettől egyből felébredtem! Tényleg? Milyen jó fejek hogy nem az abszolút x-századik helyet mondják, hanem a kategóriát... lélektanilag nagyon jó ötlet.

Nos, szerintem a szervezés és a pályakijelölés nagyon jó volt, - esélyem sem volt eltévedni, nagyon köszönöm a sok ismeretlen arcnak a pálya szélén aki hajrával buzdított bennünket, meg a sportársakét is akik megkérdezték minden rendben van-e amikor az orruk előtt majdnem elvágódtam - és a tandemeseknek is, sokáig "loholtam" ám a nyomukban! :) Kár hogy vcsibét nem láttam, szívesen váltottam volna egy pár szót vele is, de majd a Bükk maratonon bepótoljuk.

Pen, ajánlom neked is, egyszer ki kell próbálnod! És akkor nem én virítanék egyedül a szép edzésonline pólómban. :) Amit egyébként nagyon köszönök, szép is és kényelmes is!

Nos ennyi volt a beszámoló, remélem másoknak is kedvet csináltam a versenyzéshez.