A mindenkori verseny előtti, nagy vonalakban való gondolkodás okozta mulasztások kiküszöbölésére igyekeztünk figyelmet fordítani, tudomásul véve, hogy Kingussal a rajt előtti utolsó pillanatokig ismét együtt leszünk, az ő fizikai s mindkettőnk lelki szükségleteivel együtt, tehát mindent, amit „klasszikus” versenyzőként az utolsó két napban gondolnék át és tennék a versenyért, annak mindennek készen kell lenni péntek reggelre, vagy elő kell készíteni.

A pénteki indulás a várt kellemes családi anarchiában zajlott: Soká kel fel! Fog-e így aludni az autóban? Megtalálta a francia drazsét! Beraktad a cumit? Inkább az Örsön vegyük fel anyukád. Cipőd elraktad? Kibontotta a francia drazsét. Hideg van, átöltöztetem. Kell olajspray a bicikli lánchoz. A drazsét majd az úton Mikka! A gumicsónakot nehogy már elrakd! Melyik babádat hozod? Lesz a szálláson porszívó az orrszívóhoz? Azért rakj fürdő gatyát. Bekakált. A roller itthoni játék Mikka. Ági mama mindjárt az Örsön van. A motor itthoni játék. Rakjak neki sapkát is a téli kabát mellé júniusban? Mikka a babakocsi is itthoni játék. Nem fér több cucc a kocsiba. Illusé már bent van? Papa megint csokival eteti! Indulás MOST!

A tervezettnél hamarabb értünk, így a szállás helyett a tészta party-on kezdtünk. Jó volt a helyszín, a társaság, a kilátások, az időjárás talán csak azért nem, mert nem öltöztünk a novemberhez, így júniusban. Ettük a fagyikat, puszilgattuk az ismerősöket, éltünk a lehetőségekkel, vitorláztunk a szerettekkel. Visszaérve szétfagytam, Attilák lezavarták a tészta party-t, így nem találkoztunk, s akkora tömeg verődött össze, hogy másfél óra sorban állás volt a kaja – s adott körülmények közt, még így is a kivárás tűnt egyszerűbbnek… ¾ 10-kor elfoglaltuk a szállást. Kingus kicsit túlpörgött, így a szokásosnál nehezebb volt neki elmondani, hogy mi fog történni a következő nap, leginkább vele. :) ¾ 11-kor a sokszor elmaradt utolsó egyeztetésre hívom Attilát – telefonommal persze keltem az összes körülötte alvót. Kedves Kingus elaltatása után a cuccaimat ellenőrzi, majd egy tőlük félre eső szobában édesanyám mellé kuporodva édes álomra szenderülök két pulcsiban, tréningben egy paplan alatt 23 óra körül. Így fekszik-e, aki másnap hős akar lenni?

Reggel Mikka még aludt így az én ritmusomban ment a reggel. A rajt előtt két perccel a zónába érve biztosítótűvel tűzködtem a rajtszámom a sor végén. Rajt! Jó volt elindulni egyedül a saját ritmusomban, a rendszerezendő gondolataimmal. Pásztáztam az embereket: Ki, hogy, hol és milyen lelkülettel lesz ma éjjel és a 32. óra elteltével? Aligha volt helye más gondolatnak a fejekben. Épp ezért nem is kívántam a beszélgetést. Még nincs miről, más meg most nem érdekel. 5 km múlva kb. felállt a rendszer: szívem ok, gyomrom ok, fejem ok. Zolival, Zsoltival nem terveztünk közös futást, de kilométereken keresztül úgy tűnt, egy tempót megyünk így csatlakoztam. Noémi is elő-előbukkant, de mintha csak rám nézett volna, s újra eltűnt. szerettem volna tudni, hogy azért mert ő így érzi jól magát. Az első marcsi hamar elment. Ötös bolyban a srácokkal, Katival és Vikivel. Zsoltiból dőlt a hülyeség. Felmerült, hogy sok erő ment el röhögésre, de mindegy, mert aztán meg sírásra… Múlattuk az időt, siklott az út a talpunk alatt, s csodaszép tájképet pergettek mellettünk az átdumált órák. Füred környékén Gulyás Krisztit hagytuk el. Nem tettem volna rá, hogy körbe ér. A felfoghatatlan teljesítmények fantasztikussága, hogy csodák jönnek, mennek. Az idő és a táv nagysága mindent felölelő, ám csak óvatosan a racionális megközelítésekkel, mert mindennek az ellenkezője is elfér hatalmas kebelén. Zoli hátra maradt, Zsoltival olyan jó ritmust mentünk, minden pillanatban örültem, hogy tudunk együtt haladni, mert az nem a saját állapotom feletti aggodalmakról szól, hanem arról, hogy egy jó helyen, jó társaságban múlatjuk az időt, hogy épp futással, hát azzal. Zsolti elmaradt 70 körül, s nem jött már fel rám. A domborzat megdolgozta az ízületeim, s mindkét cipőm túl volt már a 2000. kilijén, így igyekezetem a lépésemre figyelni, mert a maradék csillapítás nem sok becsapódást tompított. A két dumapartner csajsziból Viki elmaradt, Katát pedig én engedtem el, száznál sem vagyunk, magamra figyelek. Ránk szakadt az ég másodszor – ja, előtte persze először. :) Hideg volt, enyhén baljós és frissítő (hamar száradtunk utána, jól esett a levegő fülledtsége). A második kiadósabb volt. Tudtam, ezt csak az öltözés gyógyítja, de azt nem hány esőre kell még tartalékolni a ruhát és az öltözés időt, így mentem. Doszpot Andi nyomott le. (Fél szemem rajta, sárváron az álomidőm futotta meg, „a” szintet „c”-ről.) Könnyednek mutatkozott, sietett. Nagyon sok volt még előttünk a nyomakodáshoz. Szótlanságát stratégiának éreztem, s próbáltam magamra figyelni – de vizes voltam, fagyos, lábfájós és éhes, talán rá is figyelhettem volna.  Noémi "bíztató cetliket" húzott elő - gondosan leragasztott borítékokban. :D Idén olyan élmények álltak a "cetliken", amit egy-egy emberrel együtt éltünk át. Kedves Csabi! Nekem is nagy élmény volt, remélem, átéljük még. Drága Anikó! Köszönöm, hogy írtál, az emlékezés felemelt, csalódottságod lesújtott. Szeretetem változatlan, messziről tán kevéssé látszik, igyekszem jobban mutatni. Marika néni! Ölellek, köszönöm soraid, Isten áldjon!Vártam a váltókat, bringásokat – az egyéni mezőnyt talán kevésbé – jó lett volna kis figyelem elterelő beszélgetés, vagy csak történés, amiről gondolkodhatom, véleményt formálhatok, vagy legalább képzeleghetek. Végh Attiról fűzhetnék pár szófordulatot, például, hogy mennyire kell társaságra vágyni ahhoz, hogy örülj Attinak … de tényleg örültem neki. Vicces volt, hogy őket Noémivel miért nem kell már bemutatni… :)

Lassan szivárogni kezdett a tömeg, s én mégis egyre magányosabbnak és jelentéktelenebbnek éreztem magam. Ez nyilván fáradtságom által megélt esendőségem miatt, másrészt, mert idén sem pólóban sem rajtszámban (lehet, hogy rajtszámban igen, de nem észre vehető módon) nem voltunk megkülönböztetve a mezőny többi tagjától. Bíztatást így annyit kaptunk, amennyit egy váltó csapattag a többi csapat embereitől, illetve a minket személyesen ismerő és buzdító emberek szavaiból szipolyoztuk ki a bíztatás minimumot. A verseny alatt kétszer kiáltott nekem futó:

-          Pááályaaa! – ami azt jelenti áljak félre előle, mert hátráltatom a teljesítésben.

Jó ütemben haladtam, éjszaka is a mezőny szívében, sokan voltak körülöttünk. Igaz, nem voltam túl megszólítható formában, mert sokszor bőgtem, de nem is volt rá próbálkozás. Aki előzött köszöntem, buzdítottam. Ők is igen rászorulóknak tűntek, mert vagy megköszönték, vagy szó nélkül futottak tovább magától értetődően hasznosítva, vagy fáradtságtól lepergetve magukról azt – fülhallgatósok felmentve. Váltóponton – kivéve 203-nál!! – ismeretlen emberek, fogalmuk sincs az egyéni mezőnyről, de az elsőkről sem. Van, hogy elsőként üdvözölnek, bár épp harmadik nőként futok. Sem sporttársak, szem „hivatalosak” nem kezelik külön az egyéni mezőnyt. – jó a meleg kajaosztók tán igen. 200-as checkpiont: közelítek a csipogóhoz, mikor a pontőr megkérdezi:

-          Melegítesz?

-          Már vagy 200 kilométer óta… – mondom halkan.

Ezen felbuzdulva egy váltásra váró sporttárs:

-          Akkor húzzál már ki a kordonon kívülre!

Ha lett volna könnyem, talán elsírom magam, de nem volt, dolgunk viszont igen, így „mentünk”.

A sérelmek okán kicsit előre szaladtam, ami kimaradt egy útszéli átöltözés hosszú depóval, 170 körül a megszokott jelentős holtpont dramaturgiai elemekkel fűszerezve, látványos útszéli széken üléssel, és hangeffektekkel. Egy szavas dal írása a „Kiment a ház az ablakon” c. gyermekdal dallamára, s annak előadása Attilának. Doszpot Andi újabb önfeledtre konstruált előzése a boglári meleg kajás ponton – ahol egy padon kiöntött hideg sörbe ültem, egy pár órányi zenehallgatás a tavalyi közös válogatásunkból Noémivel hangszórón, gyönyörű éjszakai tájkép. Kedves várva várt csatlakozása, ez feletti öröm, majd a „megmentésre szoruló” magatartás szélsőséges hangulati elemekkel súlyozva, majd nyugalmat árasztó személyéből való feltöltekezés és remény, ösztönös felé való szurkálással.

Siófokról csak annyit, hogy senki nem mondta róla, hogy egy k******tt hegy! – csak én. Én is azt hittem, hogy sík, de higgyétek el, van az a szemszög! Újra és újra láttam, ahogy emelkedik. Kedves és Noémi mondták a konvencionális konvenciójukat:

-          Ez sík, sőt talán lejt!

Ilyen lehet, mikor a paranoiásnak bizonygatják, hogy nem üldözik. Tőlem szintrajzot is hozhattak volna, láttam, amit láttam. Noémit az Ultrabalatonos énem megtanította arra, amire a Kedvest a köznapi énem már lassan egy évtizede – Noémi tollából:

„Egy van csak a táv csak az út előtted ami még amikor szög egyenes is emelkedőnek néz ki. Viki cél előtt nem sokkal ugyanis látta és érzete hogy emelkedik. Hiába mondtam én is hiába mondta Laci is hogy nem emelkedik  - válaszul nem szépet kaptunk. :) Hiába, idén a tapasztalatok szerint néha a legjobb válsz tényleg a csend. És így is lett.”

 Így  - ott nem tűnt fel és nem is érdekelt – utólag tudatosítva, azt a megoldást, hogy Noémi előttem biciklizett hallótávolságon kívül, a Kedves pedig mögöttem ugyanígy. Őt néha bevártam és adtam neki … de hát mégis ő a kiképzettebb. A többiekről érdeklődtünk, amikor csak találkoztunk Attiláékkal, de valahogy olyan távoli, nem kielégítő, megfoghatatlan volt az állapotuk és a lehetőségeik. Kb. a 40. kilométertől vártam a ködbe vesző 203-at, ahol ismét Kicsi és Péter lesz. Tudtam, hogy örülni fogok, mégis bömbölni, és azt is, hogy ő szeretettel és tisztelettel lesz, pedig a föld legszánalmasabb emberének látványát nyújtom. Így lett, jó volt, csak rövid. A maradék 9 km hosszúsága a végtelenbe veszett. Ja, most jut eszembe! 170 körül, mikor kezdtem lefelé ívelni Attila emígyen bíztatott:

-          Vikike! Én mondtam, hogy te 12 órás futó vagy.

Persze, hogy mondta, én is mondtam, akkor most ki-kiben tegyen kárt ezért? (Nos én a fizikai harchoz gyenge vagyok, lelkileg meg úgyis egy megtorló típus, félre a témát, megtorlás, meg úgyis jön majd, mind a hasmenés.)

Szóval az utolsó 9 kilire nem sok teendőm maradt, kajákat megettem, szeretteim kikészítettem, nagyon más dolgom nem volt, mint „futni”.

Az utolsó 500 méteren, ami a partra segítő lejtő volt még egy váltónak utat kellett adnom, de szemlátomást így is bosszús volt – talán kiáltása sértette a fülét.

A célkaput átlépve normális 212 km-t futott embernek érzem magam – ami természetesen tudatmódosult, mert ilyen nincs. Kedves sírva ölel:

-          Soha többet ne csinálj ilyet!

Már itt fontos tisztázni, hogy milyet, és hogy miért. És tudjátok miért? Mert ő is szeretné! J Nagy kedvcsináló mókamaister lehettem, én meg azt hittem gáz!  - csak vicc, bocs, vállalom.

Noémivel fotózkodunk, valamiért azt remélem, rohadt jó kép lesz. De hát sírok, nem aludtam, a gatyám úgy van, ahogy az utolsó pisilés után felrántottam, a felsőm meg úgy, ahogy rágyűrte a „menetszél”, a rajtszámom ferdén, ahogy az utolsó felső rétegre rátűztem, Noémi segítségére napszemüveg sietett, az enyémre meg abbéli remény, hogy a fotó majd túlmutat a tényeken. Ez a történelem nagy előnye és a pletyka lapok nagy hátránya, hogy végül a számok beszélnek, s a kísérők hallgatnak. :) (Persze azért létezik „valahol” Noémi beszámolója… Bizonyítékul:

„A hetedik megrendezett UB nekem a 3.-ik Vikivel. Hálás vagyok érte, hogy belevitt ilyesmibe. Mióta "ez" van minden évbe jó motivációt ad. Minden évben meggyőződöm róla ezen a versenyen (is)  az ultrafutók nem normálisak. Elmélkedem mennyivel  másabbak, mint a drogosok. Abban van tapasztalatom - mondhatom nem sokban különböznek egy adott ponton.”

Attiláék hamarjában elpakoltak minket a siófoki rokonokhoz, ahol anyukámék tanyáztak. Mikka édesen alszik. Köszönöm Istenem, hogy itt befejeztem, mire felébred, s nem kell neki megint újra elmagyarázni, hogy anya miért nincs itt. Lefeküdtem, félálomban fájdogáltam. A másik ágyban a paplan alól édesanyám les ki. Jó reggelt kíván, s visszabújik. Tudom, nem lelkesedik a család, hogy futok, de ezért annál jobban szoktak örülni, mikor „élve jövök ki a ringből”. :D

Később kaptam egy kis segítséget, hogy túllássak a történteken és anyu takaróján:

Anyukám utolsó információja hajnali 1 körül az volt, hogy fáj a térdem, s a Kedves elindult elém, a következő, meg hogy az eddigi eredményeimhez képest ideje korán vagyok ott a másik ágyon, olyan állapotban, mint amilyenben. Sárvári 12 órásom feladásának gyötrelmes képei is beúszhattak neki, s mivel nem tudta Fidó honnan, s mikor hozott haza, kézen fekvőnek látta, hogy a reggeli üdvözlés után visszabújjon sírni, s imádkozni a paplan alá.

Hamarosan ébredeztek a nagy és kis unokatesók. Egy megszokottabb környezetben sikerült normálisabban viselkednem. Jó volt köztük lenni, bár mozogás tempóban, sem evés mennyiségben elmaradtam tőlük, de a társadalmi normán így is belül voltam. A reggeli után beszélgetés, ahol nem megszokott módon őszintén, előítéletek nélkül kérdezgettek a versenyről, és én olyan szívesen formáltam véleményt, azzal az öntudatos könnyedséggel, hogy itt most az a vélemény van, amit én formálok. Itt most nincsenek más álláspontok. Ez van, ami megáll, mert én MEGCSINÁLTAM. Hamarosan fagyizni indultunk Siófok szívébe. Emelkedett volt látni a pályát, kordont kívülről. Mint történelmi érdekességet meséltem a gyerekeknek, hogy én is itt futottam 5 órája. Ekkor futók tűntek fel. Egyéniek. Hirtelen felkavaró és meghasonló érzés tört rám. Gulyás Kriszti haladt el előttünk. Őszintén és meghatottan tapsoltam neki. 50 km-nél egy forintot nem tettem volna a célba érkezésére, és most itt van egy edzésnyi küzdelmes kilire attól, hogy hőssé váljék a szememben.

A fagyit nem kértem, a séta jól esett. Andris nagybátyám visszafurikázott minket az eredményhirdetésre, s megadta számomra a civil embernek azt az érdeklődését és tiszteletét, amit ritkán tapasztal egy nagyravágyó, áloműző, vakmerő ultrafutó. A Kedves nagy titkok tudójaként is tudott velem őrülni az arra kitűntetett pillanatban. Mikka a tavalyi évhez képest nagyon jól fogadta távollétem: sem büntetés, sem megtorlás, csak öröm és taps kis puha bőrű tenyerekkel. Édesanyám! A botrányos kamaszévek, piercing, örökbe fogadott unokák – majdani remélhető tömkelegén – kívül mivel tudnálak még meglepni? Köszönöm imádságaid, és hogy nem kímélsz a tapasztalatoktól. Attila! Nem is tudom mit írjak. :) Mindig úgy csinálsz, mintha a segítséged és a szereteted természetes lenne. Hát te kapod tőlem a legkevesebb jót, azt mégis olyan sokra tartod. Érthetetlen! Köszönöm, s veled egynek tartva Kingának is…

Jó volt a dobogón, más világ, nem a futásé. Nagy kísértés: nehogy a dobogón érezd otthon magad! Mikor a lejtő emelkedik, akkor adj hálát, hogy mozgásban vagy, s becsüld meg azokat, akik akkor körülötted vannak! Egy kis ollózás Noémi beszámolójából:

„2 srác haladt el mellettünk nem tudom pontosan hol, hány km-nél, annyi biztos, hogy még nem közel a célhoz. Arra sem emlékszem, hogy világos volt-e még, v már éppen sötétedett.   Viki éppen egy bokorban könnyített magán én pedig kellő távolságban álltam a bringával magamnak támasztva, mert a tele pakolt kosár elhúzta, s vártam őt. Eközben jött a 2 biciklis srác akik, a bringatúrát csinálták. Ők nem láttak minket és elcsíptem egy szövegfoszlányt a párbeszédükből. Az egyik srác nagy dialógban volt, ezt már messziről lehetett hallani, de csak ennyit jutott el hozzám belőle, ahogy a barátjának odamondta:

-          Hallod geci ha ezt most megcsinálom valahogy úgy érzem, az egész életem meg fog változni....”

Nem tudom miért, de kényszerét éreztem odabökni neki:

-          És tényleg meg fog - mondtam neki hangosan, ahogy elmentek mellettem.

Nem tudom mitől vezérelve...a fiú meglepődve nézett hátra amennyire engedte az út és a felpakolt biciklije. Aztán szó nélkül haladtak tovább. És mi is Vikivel.”

Csapatunk Zsolti, Zoli, Joci egyéniben, Dóri párban, Illus szakaszban, mindenki teljesítette feladadát. Zsolti! Egyszer mindenki megtudja, amit most még csak mi! (És nem az orrmelegítőre gondolok ;)) Zoli! Ezt nem gondoltam volna! Joci! Gratulálok a csapat legdinamikusabban fejlődő emberének! Dóri! Elkezdte a lábad az átalakulást, kisejlenek az ultrás izmok. Tök jó! :) Illus, Illus! Ez a gépezet beszippantott. Lesz-e erőd nem megfutni az első 6 órásod? (Köszönünk minden segítséget!)

Oh, de eseti, hogy így érzem, mégis meg vagyok győződve róla: kivételes ember vagyok. A teljesítményért? Hagyd el! Azért, mert kivételes emberek vesznek körül.

S mert az Én Istenem „szőlőtő” – s itt olvassátok az engem végig ölelő igét:

^„ Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek. Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.” (Jn.15:5-10)

… „akinek nem kell elmagyarázni, milyen, ha a szőlővesszőt tépi a vihar, mert vele is ugyan úgy megtörténik.” Kedveseim, milyen oka van mindenkinek arra, hogy emelt fővel járjon, aki hiszi, hogy „egylényegű” Teremtőjével, mint szőlővessző a szőlőtővel. (Babos Bogi felismerései nyomán…)

Istenem! Köszönöm, hogy magadból adtál belém – ugyanezt anyukámnak és apukámnak is :)  - s méltatlan pillanatokban is vállaltad a közösséget. Köszönöm, hogy láthattam, küzdelmeim nem öncélúak és minden áron valók. Adj nyitott szívet, hogy meglássam azt a lehetőséget, ahol a megszerzett erőm szolgálatodba állíthatom. Ámen