Opti Vita versenysorozat 2. állomás, Kecskemét. 3 héttel járunk az UB után, beindult a mókuskerék. Tervezgetésnél egyértelmű volt, hogy az OptiVita + Sárvár + UB éves terv túlkapás. Ám most érkezett el az első pont, mikor elkezdtek egymásra torlódni a versenyek. Az UB-t izomzatilag, s kis jóindulattal ízületileg is nagyon jól átvészeltem. A két verseny közti 60 km-s edzés hetek fizikailag és szellemileg is kedvezőek voltak a regenerálódáshoz, sőt a pihenéshez. A tényleges készülődésben és a lelki ráhangolódásban is éreztem már a rutint. Élveztem a célkitűzés felelőtlenségének önfeledtségét: túlélés játék. 12 órás pályán maradás, s pozícióőrzés az összetettben. Ennyi.

Bepakolás: banán, krumpli – ja, nem, mert az itthon maradt – és Mato Vit, top, sort, zokni cipő sapka. Oh, ha mind rendeltetésszerű használata megadatott volna… Reggel 7 előtt jöttek Attiláék, bepakoltak minket. Kingus engyhe apátiába hajló örömmel fogadta el, hogy megint megyünk „nyaralunk”. A „köpönyeg” 31 fokot ír, ja, ez Budapest –szussz. Nézzük csak… Kecskeméten… 34 fok… oh! Attila öregszik – persze nem „úgy”! :) - csak ami az aggódást illeti. Kétkedik, miért nem fújják le a versenyt?

Megérkezünk. A helyszín csodálatos! Tó és domb közt húzódó gyönyörű, árnyas, erdei pálya, kereken 1 kili. Ha nem is szerelem, de szenvedélyes vonzalom első látásra. A napsütötte részen 4 mobil zuhanyzó kihelyezve, depóban mélyhűtőládányi jégkocka. A helyzethez képest tökéletes. Attiláék pakolásztak, csapattársak érkeztek. Nem igazán érdekelt a külvilág, megkezdtem az asszimilálódást: egyesülést a helyzettel, otthon lenni a helyszínen. A tüdőm összebarátkoztatni az itteni levegővel, az orrom az illatokkal, a bokrokat a vizeletemmel… Szűkülő látókörömbe Mikka, részben anyu, s a Kedves – aki mintha egyébként is kivágyott volna belőle. Kicsiék is megérkeztek. Asszem, azt láttam a fején, amit éreztem – és nem a pöttyös kendőre gondolok! Nem tudtam vele valóságosan dumálni, így nem is erőltettem, rajt után úgyis őszintén telehányom szóval a fülét – s ekkor még nem gondoltam, hogy ennek mekkora valós veszélye van…

Rajt! Kicsivel együtt indulunk. Elit királylány kommandó érzés! Rég versenyeztünk egy mezőnyben. Mikor megtudtam, lelkesített 12 átdumált óra lehetősége, majd az emelkedett érzést gondolat kókasztotta: a legjobb tudás szerint futásé. Közös kötelesség, nemes, és én most utáltam. Első pillanattól tudtam, hogy Kicsivel nem fogok nyomakodni, az biztos, és nem érdekel, ki mit mond, ettől vagyok én én, hogy ezt így gondolom és érzem – így elhatároztam adok neki 5 km előnyt, had nyerjen. :D VICC! VICC! VICC! – szerintem jó :), mindegy…

Első körben nagy puszikat dobálok a bíztató családnak. (Edit – az összetett 2. helyezettje a pálya szélén. Domináns gondolat: nem értem. Alatta lévő gondolat: hiányzik. Legalja: Marianntól nem kaphatok többet, mint 24 km, ennyi kell, hogy tartsam a helyem.) Verseny 11. perce, második kör - még mindenki szurkol, nulla intimitás, csak „mosoly és integet” – Mikka véres arccal bömböl Fidó ölében. Hülye kérdést tettem fel: - Minden ok?

Stílustörés nélküli választ kaptam:

- Minden rendben!

(Gyermekvédelmi dolgozók 8 sorral lejjebbről folytassák az olvasást, köszönöm.) 3. kör, Mikka vérzik – látszik, hogy törölték róla, de túl gyorsan újra kibugyogott a vére. Gondoltam lassan csak megnyugszik, ha a tegnapi darázsba lépés utáni pityergés negyed óra volt. 4. kör Fidó T 100-as „ünneplő” pólója is vérben, Mikka sebes képpel hüppög, kiugrom a mezőnyből tudakozódni: kis sárga szandijában beállt futni a mezőnybe murvás aszfalton. Szandi orra pöndörödött, egyensúlya szublimált, kézzel csillapított, de a túlcsúszást homlok, orr, száj arcéllel tompította. Előröl tiszta „sebhelyes arcú” – by Dóri – de profilból hibátlan. :) Bocs, azért merek viccelni, mert megnyugodott, és semmi maradandó sérülést nem szenvedett el – gyermek védelmisek visszakapcsolódhatnak.

Szóval, az első, 2-3 órát együtt futottuk. Két körönként kockáztunk – jég :) -, majd szintén 2 körönként zuhanyoztunk. A kedvenc elfoglaltságunkkal bandázgatva töltöttük az időt, az izmozó nap sem nagyon zavart. Harmadik óra környékén baljós árny. Nagyon ijesztőt képzelj! Jó, most felejtsd el és figyelj tovább! Epés böffentés következett. Ellenőrzöm a rendszert, hol ronthattam? Tervszerűen és fegyelmezetten frissítettem. Prevenció ment a kukába, jöjjön a problémakezelés. Kinga 42 fokot mér. Ha nem akarok hányni, most 5 körig nem kéne inni. Jégkockákat szopogatok, egyre nagyobb vákuummal, a „mosógép” mégis megy, „rövid program”, így „teregethettem” a „színes kört”… (fordítás reál beállítottságúaknak: hánytam). Sebaj – francot sebaj, mindenki tudta, hogy baj! – önmérséklet, tudatos frissítés, s majd megnyugszik az epém. Egy dolog ténylegesen bíztató volt – bizonyos szempontból – hogy erre k***a sok idő áll rendelkezésemre! Kicsit elengedtem, megkezdődött a túlélés és a magamra figyelés. Hányás 4 körönként. Főtt krumpli, só, ez jó lesz, nem is esik annyira rosszul. Visszafele, már nem esett jól, láttam a krumpli „foga fehérjét”, de mindegy, mert ő meg már másodszor látta az enyémet. Ok, kajálás szünetel, kortyokat iszom 2 körönként, míg meg nem nyugszik. Innentől 2 körönként hánytam.

Sárvár 2. (Most az orvosokat kérem, igyanak egy üdítőt, s az utolsó bekezdésnél kapcsolódjanak vissza.) A verseny felénél 12 hányáson voltam túl. Kedves tök ideg, Attilának szíve sajog a szenvedésemtől. Tudják, mi az amivel nem alkuszom. Sárváron így szálltam ki:

A terv elveszett, nem éri meg edzésnek a szenvedés, ha a családdal is lehetnék. Az Opti Vita más, ott minden kili számít. Na, itt a helyzet, már órák óta csinálom a feladatot, még sincs kész, én viszont igen.

Kicsi időnként utolér, de muszáj hagynom elmenni. Fidó mondja:

- Gyerünk, menj vele! Túl indulatos, hogy észrevegye, mennyire szarul vagyok. Üres vagyok. Lassan 4 órája nem tudok enni - óránként próbálom, de rögtön vissza is dobom. Az össz energia bevitelem annyi, amennyi ital felszívódik a gyomorból 10 perc alatt, míg újra ki nem ürül. Kicsit koncentráltabb táplálékokkal próbálkozom zselé, energia ital… Nos, képileg úgy próbálnám megfogni, hogy a korty utója még a számban, mikor az elője már a számban. A gyomrom nagyon mérges lett ezektől. Én meg csak lapítottam, most ő volt a domináns.

A verseny 8. órában teljes értékű bulimiásnak érzem magam. Éreztem, nagyon vékony mezsgyén egyensúlyozom, annak tekintetében, mennyi időre és milyen mértékben vágom haza az emésztésem, ha ezt így folytatom. A cipő bumszli varrása egy helyen megnyomta a lábam, ízületeim jók, izmaim hibátlanok, erőállapotom takarékon, de stabilnak érzem. Számolgatok, latolgatok, rossz matekosként, hívő, magam ismerő emberként: saját zsíron elmegyek a végéig. Megkönnyebbültem ettől a döntéstől. Azt hiszem itt került a teljesítményem Isten tenyerére. Attila beállt mellém – nem tudom, ez szabályos e, ezért zavart a helyzet etikátlansága, de miután a szervező bíztatott minket, ennyiben maradt. Az hiszem, most kivételesen ő volt az egyetlen, aki előre mutatónak látta a küzdelmem. Hányások előtt néha kellett pár lépés összpontosító séta, de ezektől, az állva hányástól eltekintve, futva töltöttem az időt - kivétel egy-egy pár perces szinte öntudatlan kábulatban fekvés, pihenés képen. Hasonlóan éreztem, mikor 9 évesen a Balesetiben összevarrt májjal és egy nagy fémmel a combomban, amivel nyújtották azt, mankózni tanultam: a rokonok erejüket összeszedve siettek a folyósora elájulni, ahogy 30 kilósan, kitört foggal próbálok járó beteg lenni a 3 hete fekvőből, én meg úgy éreztem, akaratommal és erőmmel a család büszkesége vagyok… Meg voltam győződve róla, hogy most a „láthatatlanokra kell néznem, nem a láthatókra”. Persze benne van a kockázat, hogy úgy járok, mint Kenny - akinek legalább eleinte bejött a sajtolás…

http://videa.hu/videok/film-animacio/south-park-dekoltazs-ornagy-cartman-kenny-kyle-ymqmnUJgI6NkeJKE

Kicsi is vackul volt, volt, hogy annyira, hogy bele facsarodott a szívem. Odaadtam neki az UB-n frissen nyert sony nwz-w273 – nem reklám. Péter vigasztalta, erősítette. Nem tűntek hatékony szavaknak, de érezni lehetett, hogy szerette, így végül is szinte mindegy miket mondott… és be is jött. Megindult. Ismerős volt ez az erő. Nekem is jutott belőle. Az u’tsó két órára kértem Attilát, hadd menjek magam. Elkértem a másik lejátszóm – ugyanazzal a zeneanyaggal, mit Kicsinek adotté. Először a lejátszó halt meg, aztán a fülhallgató ázott be, így eltarháltam Jociét – amit itt is nagyon köszönök, sokat segített – s nagy erőfeszítéssel és a végét váró és látó lelkesedéssel én is elindultam, s megadatott, hogy ismét rá tudtam szorítani magam a 4 körönként való hányásra – ekkor egy majdnem 30 „fős” rókapopulációnak adtam „életet”.

Sötétedéssel fáklyákat szúrtak le a fénytelen erdei szakaszokra. Gyönyörű volt a pálya, és én valamiért fantasztikusan éreztem magam – függetlenül a fizikai hogylétemtől. Édesanyám és Mikka a pályát járták, harmóniát éreztem, mikor úgy láttam szeretnek, MOST, ITT lenni. Kedvest hívtam futni az u’tsó 3 körre. Tudom, ha előbb hívom, előbb jött volna. Nem akartam, hogy értse, hogy vagyok, s neki nem volt az a békessége ami mindig hatással van rám. Tudtam, hogy tetszik neki, és sajnáltam, hogy ahelyett, hogy 3 kör múlva felmenthetném a rá helyezett felelősség alól, s megajándékozhatnám feltöltődött önmagammal, egy pihenésre és teljes biológiailag feltöltésre szoruló türelmet igénylő embert kap majd vissza. Persze igyekeztem minél kevésbé az lenni, a teljesség igényéről lemondva. Egy perc van hátra, új körbe kezdtünk, félhangosan visszaszámolok… DUDAAA!

Zoli pályán maradt, Bálint is végig csinálta, Dóri nyerte a 4 órást, Joci 4 órását teljesítve teljes odaadással segített minket a végéig, Kicsi nyert, s így, hogy az utolsó 2 órában 6 kört adtam Mariannak, 2. lettem ebben az etapban - 95 átküzdött kilométerrel – és megőriztem helyem elsőnek az összesítettben, s előnyöm 27 kilire növeltem. Tudom, a „bocs-kösz”-nél jóval többel tartom mindenkinek, igyekszem észnél (és szívnél) lenni szükségetek idején! Szervezőknek 10 pont, a kánikula elleni küzdelmet a minimumra maximalizálták, s külön köszönet a 12 órán keresztül vizet söprögető srácnak, aki őszintén buzdított, s kegyesen, és hihetőent hazudott – a szó legnemesebb értelmében – mindenkinek az első perctől az utolsóig. Főhajtós tiszteletem és őszinte köszönetem, baráti vállveregetésem az övé!

Kinga - Márton Kinga! – az örök külön díjas, aki nemhogy megkérdőjelezné, hanem támogatja Attilát az irántunk való szeretetében és gondviselésében. Kedves családom! Sírva ölelnélek, de eszem ágába sincs tovább borzolni a kedélyeket, így inkább majd nevetve egy arra felszabadultabb pillanatban. Bálint, örülök, hogy meglett a kulcsod, bocs hogy „szar”- nak aposztrofáltam –ha jól emlékszem… És ha nem perverz vagyok, hanem csak olyan reménység birtokában vagyok, amely nem szégyenít meg?

„De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm. 5:3-5)

Várom Pécset…