60 %

- Attila! Te képesnek tartasz rá, hogy a jelenlegi edzettségemmel végig menjek?
- A te edzettségi állapotod jelenleg 60%. Ezen változtatni most már nem nagyon tudunk, de én nagyon bízom a fejedben!
Nos, nem az a tipikus motiváció, amiért az ember átmegy a falon is :) - de hát ugye erre az esetekre van az ajtó, az én hiányzó 40 % -om.
Az edzések vitték az időt, a verseny meg a pénzt. Nem túl családbarát project, de szeretetből valahogy az enyémnek mégis megéri. Köszönöm a Kedvesnek, hogy nem csak hogy végigcsinálta nélkülem ezt a hétvégét, hanem lemondott ugyanarról a vágyáról, hogy én teljesíthessem az enyém, hogy 2012-ben körbe futhassam a Balatont. Köszönöm a Márton család teljes és szíves mindent felölelő, önzetlen odaszánását, Zsoltinak a csapat szállást… … … …
Az előkészületek törtebb figyelemmel, rutinból mentek. Tápot intézte Zsolti, Maltot, vitamint Attila, Kedves pedig kosarat a bringára, s hangszórót is „lőtt” nekünk :) A zeneválogatásunk Noémivel a tavalyi. Mindez azért, hogy én „csak” fussak, mikor már nem akarok akkor is. Lelkileg az Apostolok cselekedetei könyv olvasásával készültem, bibliai igére, mely VELEM van OTT vágytam, de nem kerestem.
Batátaink – köszi Béni család :) - alánk tettek egy autót, így irány a tészta party.
Futó kihívásaimban egyaránt megélem a lázadást és a feladatot, mint egy vadászatban. Életem előre bejósolható indulatáttétele. :) Mintha csak fesztiválozni indulnánk, csak épp családilag, hogy anya szétcsapja magát – s minden neki segítő is egy kicsit. ;) Tészta party: Attila instrukciókkal sokkolja Noémit, Mikkát anyai érzéssel veszi körbe és terelgeti Kinga és anyukám, Kedves pakol utánam, hogy minden ok legyen, én pedig megbeszélést folytatok Végh Attival, aminek legnagyobb hiányossága a sörömben nem lévő alkohol volt…
Búcsú a családtól, ők Siófokra, mi pedig Vászolyba mentünk, ahol Zsolti látott vendégül minket. Jó a hangulat, de minden a rákészülés jegyében zajlik már. Ismerkedés a teamünk ismeretlen tagjával Endrével, kinek széthímzett teste önzetlen, segítő szívet takar.
Reggel jó látni Noémit. Aggasztott, hogy sem a verseny előtt, sem annak közeledtével egyáltalán nem aggódott. Féltem, hogy elbagatellizálja, s hogy az idő túlságosan megszépítette számára a tavalyi erőfeszítéseket. A rajt előtt keresgéltem a tekintetében – sok mindent felfogott a napszemüveg – de egy nyugodt, profi kísérőt láttam. Ha jól emlékszem itt kérdezte meg Attila, készültem e kigyűjtött bibliai igékkel, ami által lelki erőt nyerek majd – valahogy így:
- Cetlik vannak? – vetett számot, sajátos igényeimet figyelembe véve az Edző.
- Nincsenek… - röstelkedtem.
- … de vannak! – intézte a választ az én tökéletes bringás kísérőm az én mindenre odafigyelő Edzőm felé.
Na, ezért hogy adsz hálát? Nem tudsz, csak elköteleződsz, s fohászkodsz, hogy „csak így” vedd észre te is más szükségét!
Elindultunk mendikáltunk, most 60 km-ig fel sem kéne tűnnie annak, hogy megyünk. Első marcsi kihívása a domborzat
másodiké a meleg,
harmadiké a fél táv, avagy a középső gyerek dilemmája
negyediké az éjszakai fáradtság
ötödikére a megboldogulást szántam születésnapom hajnalán. Így osztottam be magamnak.
Ez némiképp módosult, ugyan is a meleg már az első marcsi 2. felében nehézséget jelentett, hamar felkerült a fehér sapi. Zsolti hamarosan beelőz – nagy formában van. Én tartalékolok + túlélek. Első nagyobb étkezés ad egy kis megerősítést a „ profi csapat, amatőr versenyző” érzésemnek: tonhalas tészta helyett olajos chilis tonhalat vette. Ezt pályán a nyelés pillanatában észrevenni picit későinek érzem. 50-nél hányás. Gyomrom ok, de ez a meleg lassú halál. Noémivel ez által is szorosodik a kapcsolatunk, ami a továbbiakban várakozáson felül fokozódik. Erről nem kívánok beszámolni, maradjon ez amolyan futó-kísérő titok. ;) Zsoltival nő köztünk a távolság, a frissítésünk így akadozik. Egyszer csak beértük Zsoltit. Földön van, rossz állapotban. Szeretnék vele menni, nagyon. Kicsit sírni egymásnak, edzéseken nosztalgiázni, észrevétlenül haladni. De nem jön. Attila mellette van, úgyis pályán tartja, remélem, hamarosan beér.
A Balaton vize úgy húzott, mint egy rossz irányú gravitáció. A tikkadt futók, mint lepkék a lángba rohantak be ruhástól. Így találkoztam Bálinttal, aki épp kifelé kászálódott a vízből. Örültem neki. Bálint! Hihetetlen, hogy végig mentél, akkor ott annyit tettem volna rá, amennyi a zsebembe volt – nem volt zsebem… Példás állhatatosság! Gratulálok!
Noémi meglepetésként kollégáinktól, barátainktól gyűjtött nekem idézeteket a nehéz pillanatokra. Ezeket már javában „használtuk” – ezeket sajnos a lakásfelújításunk forgataga elnyelte, de szeretném újra beszerezni Noémitől, hogy megoszthassam. Mély, lelki, személyre és helyzetre szabott idézetek voltak. Mindegyiken sírtam, olyan örömömet jelentett, hogy a szervezetem pillanatnyilag legértékesebb anyagait „adtam értük”: a vizet, a sót és a hüppögéssel némi oxigént. Fél táv körül Zsófival találkoztunk. Nem nagyon beszélt, látszott, hogy nehéz. Egy vasúti sorompó választott el végül minket.
Felezőt jó erőben, reménységgel léptem át. Kisvártatva Bogláron bömböltem, ahová kijött meglátogatni a Kedves Mikkamakkával, anyuval és egy kis unokatesónkkal. Mikka sértett volt, nekem meg már csak indíték kellett egy jó bőgéshez: összehoztuk.
(Sokat emlegetett sírásaim indoklására lásd definícióm: sírás: Isten adta érzelem kifejezés, mely, mint átélt cselekvés az érzés megélésehez és a teljesebb élethez segít hozzá. „Ne sírj!” kifejezés, elfojtó hatású, használata kerülendő. Keresés kibővített szótárban: „szentimentális p***a, bőgő majom, a rőkölő…” – vállalom.)
Innentől szeretett emberek kíséréséből töltekeztem. Lellénél volt kollégánk, Laci lepett meg minket harmonikus megnyugtató jelenlétével – lelke isten igéinek megelevenedett tárháza. Jelenléte lehetetlenné tett bármi nemű lelki bukkanót is.
Attila kísérő kerékpárja defektes lett, így a két ember frissítése még nehézkesebbé vált. Ut’só 70-re felpakoltak minket, ki tudja, mi lesz? Siófokon szeretett exrosszéletű unokanővérem tekert velünk kicsit kislányával, s egy nagycsaládnyi unokatestvér jött ki hozzám autóval egy ölelésére. Köszönöm!
A negyedik maratonon kiváló volt a klíma, és a társaság. Végre lement a nap. Kicsi jött elénk Péterrel. A vele való találkozások hátterében mindig jelentős esemény áll – vagy a személye olyan, amitől a vele átéltek jelentőssé válnak, ezt nem tudom, de nagyon örültem, hogy látom, és annak is, hogy megismerhettem a srácot, aki már huzamosabb ideje elviseli. Kedves még egyszer utánam autózott Kingus elalvása után, s e kellemes társaságban felköszöntött születésnapom alkalmából. Olyan fülbevalót kaptam, amilyenre vágytam. Kivételes férfi. Teljes egészében lát engem, mégis megelégszik velem. Maga elé helyez és örömet talál benne. Felelősséget vállaló családfő.
Ez volt az, az időszak, ami olyan észrevétlen alibi depó lehetőségeket adott, esett a tempó s ITT mulasztottam el annak a lehetőségét, hogy megpróbáljak feljönni a NAGYSZERŰEN TELJESÍTŐ Editre. A zenehallgatás lehetőségét igyekeztem minél későbbre halogatni.
5. szakasz, nehezednek, majd lavinaszerűen szaródnak el a dolgok. Zene sem segít, szép szó sem segít, születésnapom sem. Semmi sem. Üres vagyok és istentelen. Ijesztő érzés. Ijesztőnek érzem azt is, hogy egyáltalán látható vagyok ilyen állapotban. Nem tudom palástolni. Botrányosan viselkedem. Noémi utólag nagyon diplomatikusan így emlékezett:
- Viki b***d meg! Én még sosem láttam ember ennyi ideig könnyek nélkül sírni!
Nos, indokoltan dehidratált voltam, de én emlékszem könnyekre… Lényegében (először véletlenül „lányegében”-t írtam, s a word helyesnek értelmezte. Fura világot élünk…) az én profi segítőm megfogta a nyakam, lenyomta a fejem és ráöntötte a maradék hideg vizünket a tarkómra. Meglepett és kijózanított a merészsége, de még inkább az, hogy 16 km-t futott velem a bringáját tolva, úgy, hogy közös edzésen az általa leghosszabb megtett táv 14 km volt – bringatolás nélkül! Nagyon bánt, de hamar múlt eme „varázs” is. Ismét nihil. Értékrend válság. Sétálok, szándékosan nem indulok. Autó fékez, Attila ugrik ki belőle 110 km bringázás és 40 km futás volt ekkor mögötte. Ravasz Noémi! Tudom ám, mit mondtál neki! Hogy „na, most menj oda hozzá és ordibálj vele!” :D
Nem ezt tette.
Autóban Zsolti kicsit sírunk együtt, amit Attila megszakít azzal az állandó futásba hajszolásával. 20 km a célig szinte helyben, magam alá lépve haladunk. Attila nem beszél. Sajnál. Mindent ad, amit csak tud. Tudom, hogy pályán maradok, eddig is tudtam. Az idővel vagyok csak olyan rohadt megalkuvó! Dombokat sétálom, célban örülök. 10 percet javítottam a tavalyimon, élek és jó állapotban vagyok. Már lelkileg is. Csapatunk a célban vár. Büszkék. Mindent megtettek értem önzetlenül, szeretetből és Attila iránti tiszteletből. És Attila? Mindent adott semmiért. Ezt tudja ő, érthetetlen reménységgel, meggyőződéssel tenni. A 48 órás dezodorom hatóidejéből ekkor még 21 óra 30 perc hátra van, ezt nem fogom most kihasználni. ;)
60 % - már a középiskolai töri tanár húgomnál is elég ahhoz, hogy „meglegyen”, Isten sem szigorúbb őnála…
Röhögök magamon. Jól esne egy kis depresszió. De annyian vesznek körül őszinte, önzetlen szeretettel, hogy még ettől a kis önsajnáló búskomorságtól is megfosztanak. Képtelen vagyok ilyen légkörben befordulni! Isten áldjon meg titetek és a tieiteket gazdagon és tartsa meg bennem a megsegítés továbbadásának elevenen égő vágyát.