SÁRVÁR.

Eddig még sose jártam ott, de a szívem most már mindig visszahúz ide. Épp három éve kezdtem el futni, emlékszem az első öt kilométeres „hosszúfutásom” előtt megittam egy unicumot, hogy legyen elég bátorságom. Aztán az Edzésonline közössége és a futástól kapott érzések, élmények idáig juttattak. Tavaly valamikor elhatároztam, hogy ide nekem az oroszlánt is, márpedig én ájronmen leszek. Persze ehhez meg kéne tanulni úszni, kéne egy keveset biciklizni, de futni se tudok. A lelkesedésem (meg az arcom) viszont elég nagy volt.

Karácsonykor kezdtem a téli alapozást, akkor még csak úgy szaladgáltam… Aztán egyszer csak jött ez a 12 órás futás…. Nem tudom hogyan, de úgy megkívántam… beneveztem. Dildinek is benne volt a keze a rábeszélésben, de már nem haragszomJ

Aztán elkezdtem edzeni. Kaptam egy kis segítséget. Nem, nagy segítséget, profi hozzáállást, és rámfigyelést. Innen már nem voltak melóba szaladgálások, laza pulzusos futkározások, csak szigorú edzésterv. Kétszer is sikerült közben betegnek lenni, ami azért rendesen visszavetette az edzéstervben haladást. Nehéz volt. Az úszós napokon, amikor négykor keltem, és ötre értem haza, fájdalmas volt elindulni 2 és fél óra dombozásra, és sok-sok fájdalom, szenvedés és alázat kellett a tervek betartásához, de azt hiszem mindig megcsináltam a kiszabott penzumot. A debreceni maraton is edzés lett volna, de a pulzusmérőm lemerült, vagy elromlott, vagy mindkettő, így amilyen jó erőben voltam, olyan kínlódós, óranézegetős-sétálós futás lett belőle.

A VERSENY előtt komoly haditanácskozást tartottunk a frissítésről, taktikáról, pulzusról.

Sárvárra a tésztaparty előtt érkeztünk, bevettük a rendőrség épületét, ahol még szauna is volt a szobához, de másnap kiderült, hogy erre nem lesz igényemJ

Jó volt látni a nagyokat, találkozni ismerősökkel, barátokkal. Előző este letettük az autót a parkolóba, így tuti helyünk lett a pályán, Ica is tudott egész nap napozni.

Nagyon lazán kezdtem, persze ehhez hozzá kell tenni, hogy gyors sem vagyok, 5.40-5.50, csak el ne fussam tempóban. Három-négy körönként ittam az elejétől kezdve, aztán Anita megérdeklődte, hogy miért van nálam állandóan innivaló, ezt én úgy éltem meg, hogy ez nem jó, így titokban ittam, amikor nem látta. Itt kezdett minden elromlani. A meleg nem zavart, parasztgyerek vagyok, a pulzusom egyre lejjebb ment, már 115-120 között járt a nagy melegben, és látva a sétálókat én is gyalogolni kezdtem, pedig ment volna futva is, de így jobban esett.

Aztán egyre sűrűbben ittam, aztán minden körben megálltam, rátámaszkodtam az autóra, megiszogattam a vizemet, sörömet, teámat, maltomat, bevettem a tablettáimat, benyaltam a gélemet, ettem ezt-azt amíg bírtam, és ilyenkor mindig álltam. Meg-megálltam, 60 körnél alig több ez, mint egy óra…. Amit sétálhattam volna, míg eszem-iszom…. Dínom-dánom

 Most már bánom. Persze Anita előtt mindig futottam, így ő csak azt látta, milyen jól bírom, megyek folyamatosan, közben ő is nyomta belém a tablettákat, biztatott amikor észrevett… Mert amúgy a barátnőjére koncentrált, de nagyon…

 Félidőben szépen leültem a székembe, levettem a cipőt, zoknit, fogtam egy pohár sört és szurkoltam az elhaladóknak. Ezután másik zoknit, cipőt húztam, majd egy fél óra múlva visszacseréltem. Így lett két 15 perces köröm…. f@...a... … a pulzusmérőt is már rég eldobtam, az is megbolondult a melegben….

 Telt múlt az idő, a szekér haladt, megmondták, hogy egyszer úgyis eltelik a tizenkét óra.

Ahogy hűlt a levegő, jött vissza a tempó, de amit a nagy meleg kivett belőlem, azt már nem lehetett visszaszerezni.

Egy-egy körben ide-oda csapódtam, mentem egy 5.10-es kört a hamvaiból feltámadt Pecsenyével, Matev is elcsalt magával egy körre, Szilvit is elkísértem egy körre, de ő ezt nem érzékelte. Egy-egy ilyen tempós kör után még két körre kitartott a lendületem.

 Úgy 80 körül az órám is feladta, betelt, újraindult, már nem tudtam mióta futok, mennyi van még hátra. Körönként lestem a nagy piros számokat és számoltam a hátralevő órákat, majd tízperceket.

 Az én kis drága segítőm, feleségem jobban bírta, hiába a nők erősebbek…. Amikor látta rajtam, hogy halódok, az utolsó 2 órában futott velem minden második körben… de hogy futott? Mint még soha…. Saját magának még sose nem ment ilyen tempót, 5.40-5.50-ben húzott…

Aztán amikor kiállt, nem volt pofám sétálni, így köztes körökben is futottam…

 A rajtszámom a 103-as volt, ez pont 100 körnek felel meg kilométerben, ezt tehát jelnek vettem, ez volt a cél… úgy délig… aztán 100, majd délután, amikor újra futottam arra gondoltam, meglehet a 90.

 Ica nélkül nem lett volna meg, de áthúzott 90 fölé…

 Számoltam a hátralevő köröket, vajon mennyi fér még bele? És mikor lesz már vége?!

 Aztán az utolsó körbe 100 méter híjján nem értem végig, így várhattunk 20 percet a mérésre, Ica odahozta a széket és plédet terített rám….

Jó volt, nagyon jó érzés volt, hogy megcsináltam, de már akkor ott motoszkált bennem, hogy több is lehetett volna, még így melegben is…. Bennem volt… azok a keserves kemény edzések sokkal nehezebbek voltak, mint ez a 12 óra… de mégse úgy csináltam, ahogy kellett volna… azóta is elégedetlenkedem, pedig nem kéne….

 91.635 km, ráfestettem a Sárvári pólómra, majd jövőre is  ráfestetetem….

Anita csak annyit mondott, hogy „állat vagy”!!!

 Ő sem hitte, hogy ennyi lesz, (na jó, azt állítja, hogy de) én itt is köszönöm ANITÁNAK és ICÁNAK is, hogy mellettem voltak, segítettek idáig eljutni, és persze számítok rájuk a jövőben is J!!!

 Végül is jól bírtam igaz, lazábbra vettem, mint lehetett volna, de nem hánytam, nem f..stam, nem voltam rosszul, nem fájt semmim, csak az idő…. Már ami még hátravolt…

 Most azt gondolom, az ájronmen után mégis inkább „csak” ultrázni szeretnék…..