Lépjünk tovább, gondoltam, és kértem a Mestertől, hogy három óra terepen... de mondta, redukáljuk kettőre. OK, majd beosztom úgy, de azért a tervezett útvonalat kezdtem el, mondván, majd abbahagyom az idő lejártával. Pilisszántón a buszról szemerkélő esőben szálltam le. Nadrág, póló váltás, mellkaspánt sapka fel, háti összerak, aztán nekivágtam a flaszternak. Kellemes kocogás felfelé, figyelve a zónára. Hamarabb felértem a nyeregbe, mint gondoltam. Befordultam a dózerútra, állítólag ez a zöld, én nem látom a jelzést már úgysem egy ideje, de számtalanszor végigjártam régebben ezt az utat. Kellemes tempót sikerült felvennem, futva most éreztem először, hogy az út hullámvasutazik. Kerülgettem a pocsolyákat, közben elállt az eső, kisütött a nap, fülledt lett az idő. Illatos volt az erdő, vadak zörögtek jobbra balra, és megint meglepődtem, mikor kiérve az erdőből, megláttam Kevélyeket. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar ideérek. Gyors telefon aggódó Bogárkának, hogy még egyben vagyok, és mentem neki semminek, nem estem bele semmibe, nem törtem ki a lábam sem. A csobánkai műútnál sporttárs lazított, hangos köszönés, átkeltem az úton, és itt már hazai terepen voltam. Hát igen, csalás, mert Kevélyeken laktam félig, és most is baromira sokat vagyok itt fent. És most már edzőterepnek is használom...
Közben lejárt az első óra, most már az emelkedőket tolnom kellett. Miután a néhány óceánnyi dágványt kikerültem, párba beleléptem, így kellően vizeztem, hűtöttem a lábam, végre lett emelkedő is. Megtekertem, sikerült gyorsítani a pulzusomat. Ahol a jelzések találkoznak, vagy ha másképp nézzük, akkor szétválnak, szóval ahol befordulok a Redlinger Adolf útra, ott nyomtam egy részidőt, vajon mennyi idő lesz a csúcs, most, hogy már egy órát futottam, és emelte a Mester erre a szakaszra a pulzusszámomat. Nekivágtam, persze, hogy hamar a zónába kerültem. Ez a tempó már jobb volt, közelebb állt a futáshoz, mint a gyorsütemű gyalogláshoz. A nyeregben fordulás, és megint kicsit másabb jellegű terep, neki a Nagy-Kevélynek. Az idő fülledt volt, szakadt rólam a víz, de egyébként nagyon jól esett kínozni magam, és még a zónát sem igazán hagytam el. Felértem, nyomtam egy részidőt: 13 percen belül voltam fent. Ejha! Vasárnap még 20 perc volt. Az órát leállítottam, ittam, ettem egy banánt, ki akartam próbálni, valóban olyan jó futókaja-e, és lefele majd a gyomrom hogy fogja viselni. Jól viselte. A lankás odlalon lekocogtam a piros négyzetig, gyakorolgattam a sziklás terepen a lefele kanyargást. Piros négyzet, aztán hamar elrohantam a zöld keresztig, azon pedig leereszkedtem a zöldig. Onnan megint a Kevély-nyereg felé vettem az irányt. Mivel még mindig a felfele magas pulzus zónában voltam, hát nekieredtem, ismét hamar a zónába kerültem. No, ez jó tempó volt felfele, megint csak élveztem. Lehet, hogy mazohista vagyok??? A nyeregből a Redlingeren elindultam Jenő felé, megint igyekeztem gyakorolni, miképp lehet a csúszós siklás, agyagos, ramaty úton minél jobb tempót tartani lefele. Egész jól ment, úgy éreztem, fejlődök, a lábam is jól bírta. Ha belegondolok, hogy pár hete ettől még sikítógörcsöt kaptam volna... Az út alján egy lány és srác sporttárs vágott éppen neki a hegynek, megint hangos köszönés. A falu felé fordultam, és az első házak előtt egy kis füves résznél álltam meg. 1,50. Elégedett voltam. Ezt három órára terveztem, de hát a rutintalanság... Lazítás, ivás, aztán igykeztem átöltözni. A cipőm elég vizes, mindegy, hazáig kibírom. A busz hamar jött, és itthon extra adag paprikáskolompér, meg gombóc, egyelőre, aztán még valami lesz majd nemsokára.
Nagyon hamar meg kellene ismételni, és egyéb jó utakat kellene megtanulni! Majd jövő héten... függő lettem!!!