Habár a terep most már jobban vonz, talán edzés miatt, mint tempófutás, illetve rajt, verseny, és egyéb rutin szerzése volt a motiváció. Hát Bogárkával leutaztunk péntek este, kellemes rajtnál lévő szállás, korai kelés, kevés reggeli, és bejelentkeztünk a szálló előtti rajtnál. Bemelegítésképp elkocogtunk egy darabig az úton, felmérni, mi vár ránk a rajt után. Egy rövid, ám rendes meredek út. No, aztán már vízszintes, állítólag, félúton visszafordító, aztán még három kör, végig az úton a végéig. Így lesz meg a 21,1 km. A rajtnál kis tájékoztató, jubileumi emlékezés, és Sri Chinmoy emlékezés. A lábam már remegett, ment volna, le kellett fogjam szinte. Az adrenalin a fülemben is dobolt, alig hallottam a visszaszámlálást. Úgy látszik, rajtlázam van.
A rajtnál két kanyar, utána meg lehetett előzni biztonsággal a törpéket, akik a minin indultak, szép számmal, nagy örömünkre, hiába, belőlük lesznek a nagyok egyszer. Hárman álltunk az élre, ekkor még azt hittem, jó szokásomhoz híven, van esélyem. Emelkedő teteje után még futás, kicsit emelkedett, de nem éreztem, mentünk rendesen. Visszafordító, ekkor sokan sprinteltek a lejtőn, majd megint neki az emelkedőnek, ekkor már éreztem, hogy lihegek, sebaj, gondoltam, majd a síkon rápihen a tüdő meg a szív, aztán hajrá. Nos, ekkor már voltak előttem páran. Tévedés történt. Nem tudtam, hogy a háromszor megteendő szakasz szinte végig emelkedik, odafele, visszafele meg nem lejt annyira, hogy ki lehessen használni. szóval, ez nem jött be, kemény meló volt. Az első körön rá kellett jönnöm néhány dologra. nem szeretem a rövid távot, mert túl gyors. Sok szabadnapos helyi atléta van itt, ezek meg bírják. ha az emelkedőt annyira nem is, mint én, de a lejtőt úgy megsprintelik, ahogy én nem mertem. Rájöttem arra is, hogy valószínűleg nem veszek elég levegőt, mert mindenki zihált, meg a fülén át is lélegzett, én meg kettőbeháromki, néha kettőbekettőki ütemben szép kényelmesen vettem a levegőt. lehet, hogy nem hajtottam magam eléggé? No, mindegy. A második körön már kezdtem befogni pár embert, sőt, beálltunk egy idősebb helyivel holtversenyre. Testesebb, de sportos volt, az emelkedőn lassult, otthagytam, a lejtőn úgy ment el mindig, hogy csak lestem. Megbeszéltük, én hegymenő vagyok, ő meg legurul. A harmadik körnek úgy fogtam neki, hogy már csak ez van, lefele majd tolom neki, csak már érnék fel. A fordító után nekivágtam, elkezdtem pár sporttársat befogni. És elkezdtem az első lekörözéseket is. Bogárka egyébként sokat segytett, mikor szembe jött, biztatott, hajtott, hogy ne hagyjam magam, nincsenek előttem mesze, más is fárad, toljam, és ilyenek. Az utolsó lejtőn elkezdtem tolni szépen, de ekkor ért utol a leguruló, olyan sprinttel, hogy nekem halálfélelmem lett volna. Valami tíz másodpercet tett rám, de megérdemelte.
Szóval 1 óra 36 perc felett lett az időm egy kicsivel, és utólag láttam, hogy a pulzusom sem volt olyan vészes, se az átlag, se a max. Nohát, valóban lett volna még bnennem tartalék. Milyen lusta voltam... fenéket, ennyit hoztam ki magamból. Ez az idő abszolult valami 10-ik helyre lett elég, és bár a korosztályom elég erős volt, itt a harmadik, így begyüjtöttem egy bronzérmet is, az elsőt, és ennek örülünk nagyon, ugyanúgy, mint Bogárkám korosztályos bronzának. Gratula neki!!!
Hétfőtől pedig kezdem, vagy inkább folytatom a munkát, a felkészülést a következő, jövő hónap végi nagy tervre, terepversenyre.