Azért 88,5 km-nek nekivágni igen komoly kihívás. Nekem. Készültem, aki olvasta a naplómat, blogjaimat, az tudja, nem kevesett. Irdatlan háttérmunka, amit kedvesem, Bogárka teremtett meg, hozott létre. Én csak futottam, futottam, és készültem. Farigcsáltuk az időtervet, mértük az edzéseket, voltak tesztfutások, rengeteg tényezőt vettünk figyelembe. És aztán eljött az október 31-e, szombat reggel, és én negyed kilenckor leszálltam a HÉV-ról Rómain. Sokan voltak, sok ismerős, és akiket még nem ismertem. Köszöntek, szurkoltak, Bogárkám már ott volt, segített a szervezőknek. Ott volt a Mester, biztatott, fotózott, videózott. Én pedig már nem izgultam, vártam, menjünk már, éreztem, hogy a lábaim majdnem felrobbannak az energiától, az erőtől. Ebola beszédet mondott, elcsuklott a hangja, hogy ennyien vagyunk, nem is számított rá. Hiába, egyre jobb, egyre nevezetesebb, és hiába, azért csak 88,5 km, sok-sok, 3200m szinttel. Jó időpontban, jó helyen. Sokan voltunk, 45-en rajtoltunk.
Aztán visszaszámlálás, és nekieredtünk. Szerencsére kényelmes kocogás, nem voltam megilletődve, kényelmes tempóban csatlakoztam az első kettő futóhoz. Kis cseverészés, és kocogtunk a HÉV mellett. Fel voltam dobva. Valakivel elléptem, de Rókahegynél kényelmes sétára vettem a figurát, ne fáradjak el. Aztán jött a Kevélyek, otthonom, életterem, ahol minden követ ismerek. Toltam már, toltam neki, mert jó lett volna egy órán belül felérni. Sikerült, font nézem az órát, 52 perc. Rendben, jobban megy, mint gondoltam, így tovább. Sütött a nap, ezzel hátrányban vagyok, ez a neheze, gyakorlatilag, a látásom még rosszabb ilyenkor, főleg az őszi erdőben. Minden vakít, minden káprázik, de toljuk csak, ahogy még biztonságosan lehet. A nyereg után Álmos beelőz, csatlakozom, és élvezem, hogy majdnem szétszakadok, de tudok menni mögötte. Én, a kis pióca, nyulaztatom magam, hiába, ez van. Kegyetlen a tempó, de ez nekem nem laktátos, hanem adrenalinos. Igen, számomra van ilyen zóna is. Adrenalinos futás, ahol a saját tempóm fötött futok, másra hagyatkozva. Bizalom kérdése, vakon, "vakon" bízni a másikban. Csobánkán lelépek, hogy aztán Csikóvár után a nap és szemem együttes küzdelme miatt elkeverjek. Sok idő, sok veszteség, amit nyertem, most vesztem. Sebaj, majd a dózerúton megtolom. Sikerül két óraára tölgyikrekhez érnem. Kicsit kevesebb. Most aztán mindent bele, Bogárkám vár Dömösön, és a terv, hogy délig ott legyek. Sikáros után megtolom, aztán az erdőben megint káprázat, lassulás, pedig mennék, a lábam vinne, de nézni kell nagyon. Hajaj, ez nem lesz így jó. Bárcsak lennék már túl ezen a szakaszon is. Szőke-forrás vöogye, ettől félek a legjobban. Aztán Lúdtalp beelőz, megint piócát játszom, rácsatlakozom, ez még adrenalinosabb futás. Kérdem, délig meg lesz-e Dömös? Szorosan, de igen. No, a hídnál dózerút, megeresztem, és innentől gyűröm neki, itt már nem zavar a nap. Sokakat előzök, ez mindig nagy élmény, élvezem, jót tesz az önbizalmamnak. Dömös, Bogárka, 2:57, megvan a három órán belül, két levegővétel, kézbe a kenyér, sajt, felvágott, italcsere, és két toporgás után már megyek is.
És elkezdődött a kapaszkodás. Szakó-nyereg, hamarabb jött, mint gondoltam. Közlik, második vagyok. Kizárt, biztos tévednek. Előfordul. Innentől megint tolom neki, kedvenc részem, bár káprázik, nagyon, de sebaj, ismerem. Tolom neki, aztán Dobogókő előtt valaki kiabál: KABÓCA, TOLJAD, MÁSODIK VAGY!!! Mit tudom én, ki az, intek, ezek szerint valóban? Depófelvétel, valaki elém áll, mondja, hogy menjek, mert második vagyok. Kizárt, még ott van Pap Gábor is. Igen, ő az első. És Hajduska? Én vagyok, és kiszálltam. Ó, kézfogás, bemutatkozás, aztán hajrá, gurulás lefele. Spero ellép, én nem bírom a lejtőt ennyire, itt is káprázik minden. Aztán valakit utolérek, 50B-n fut, rájön, nem látok, de mennék. Mondja, lenyulaz Szentkeresztig, majd bevárja a többieket. Megint rohanás, az a bizonyos adrenalinos futás. Küldjük keményen, falu szélén harjá, köszönés, én meg megeresztem. A falu végén kicsit megcsoffadok, de nem vészes. A nyeregben Repi, kólával, és olyan energiafeltöltő biztatással, kézfogással, ami minden máson túltesz. Majdnem elsírom magam, még mindig második vagyok, Bogárka mindjárt telefonál, és Repiből sugárzik az erő, a bitzatás, a szeretet. Hát megeresztem. Csévi-nyeregtől aztán örömfutás, nagyon jól futható szakasz, nem zavar a nap, Fehér-hegyre is felkocogok, és elkezdem a csorgást a csárdához. Kis leves, öröm, boldogság, mert tudom, jól megyek, és stabilnak érzem a poziciómat. Tele vagyok energiával, fáradtságnak semmi jele, a lábam rendben. Felkocogok Kakukk-hegyrem és elkezdem az ereszkedést Ivánra. Az aszfalt a nagy szakasz, ahol mindig megrohanok, itt sok-sok időt gyűjtök, így fogok nekimenni a Szénásnak. Falu szélén hasizomgörcs. Semmi gond, folyékony magnézium be, kocogás tovább, amennyire a görcs engedi. Nem múlik. Villa Negránál megint három tabletta, ez már több, mint 2000 mg. Nem múlik a görcs, szenvedek, nem bírok futni. Telefon a Mesternek, még kalcium, vegyek vissza. Visszaveszek, szenvedek, remélem, a Szánásig elmúlik. Ponton kalcium ampulla, só, kis pihi, beér Spero. Nekieredek, várom, utolérjen, de nem. Felfele is kocogok, amennyit bírok. A forduló után kezd utolérni. Mondom, gyerünk, gyerünk, nem adom olcsón a második helyemet. Ekkor a nmeredeken már végkép nem megy. Dömötörnél megállok, mosolygok, kicsit beszélgetek vele. Ponton kaja, remélem, lefele megtolom, és visszaszerzem a helyemet. Nem megy. Lefele még rosszabb, annyira sem bírok menni, mint felfele. Mire Kovácsiba érek, sokan, nagyon sokan beelőznek. Itt 15 perc, bár megállni sem terveztem, de most mese nincs. Fekvés a bőrkanapén, nyújtás hasizomra.
Nem tudok mit csinálni. Menni kell, most már lesz, ami lesz, sötétben, szenvedve. De tudom, vár Bogárka, aggódik, vár mindenki, érzem, mennyien szurkolnak nekem, mennyien szorítanak nekem. Elindulok, kicsit futok, kicsit gyaloglok. A sötét annyira nem zavar, de a hasizomgörcs annál rosszabb. Aztán beér egy srác, Zoli, aki 50B-n megy. Kialakul egy szimbiozis. Ő nem futna ennyit, de velem fut. Ő nem ismeri az utat, de látja, én meg ismerem, előre tudok mindig szólni, milyen lesz a terep, mi jön, mennyi van még hátra. Beszélgetünk, teljesen alkalmazkodik hozzám, mikor tudok futni, futunk, mikor nem, nem futunk. János-hegtyre kocogunk két adagot, juszt is, megígértem, nem sétálok fel. Letudva. Fent hideg van, nagyon hideg, fúj a széál. Lefele a lépcsőkön rájövök, mi lehet a gond. Ekkor kezd el fájni a combomban az az izom, amivel lejtőn futok. A görcs pedig fokozottabb a hasizmomban. A lankán kocogunk, fejben rendben vagyok, már nem terv az idő, csak a beérkezés. Hiába, tudni kell, meddig lehet, és meddig bírható. Várnak, nagyon-nagyon, ezért viszont csipkedni kell a csülkeim. A lábam rendben, nem fáj, minden rendben, csak a hasfalam...
Még a Végvári szikláknál is kocogunk, onnan aztán erős tempójú gyaloglás a rossz terepen az aszfaltig. Itt már Zoli nem akar futni, modnom, bocs, de ha belegebedek is, innentől egy dicsőséges befutás a célig, hát ez kötelező, nem hagyhatom ki. Egy erős tempót terveztem, de inkább a kocogás lett belőle, mert a hasam beállt, és ezzel a légzésemben is adódtak gondok. A főuton szembejött Bogárka, csók, ölelés, kézenfogás, és így, együtt futottunk a versenyállomásig. Elvégre ő indított el, a pályán, a versenyen, ő kísért végig minden nehézségen, és ez az ő versenye is volt, én csak, és csupán futottam.. Bent taps, kézfogások, és Ebola átadta a különdíjat, amiért a legtöbbet készültem a versenyre. Meghatottság, könnyek, Bogárkát felemeltem, amennyire tudtam a hasfájással, kaja, virsli, sör, beszélgetés, örömteli kézfogás Repivel, és a többiekkel, akik ott voltak, minden homályos, repült az idő, minden összemosódott. Aztán összepakoltunk, s busszal haza, hogy itthon a saját ágyikóban összebújjunk, és aludjunk.