Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 930 006 km-t sportoltatok
Ezüsthegyi Kabóca
Az öröm és meghatottság könnyei
Ezüsthegyi | 2009-11-16 19:25:07 | 3 hozzászólás

Az egész történet egy közösségi futáson kezdődött. Csanya  kezembe nyomott egy Petzl Ultra Belt lámpát, hogy mivel mindjárt sötétedik, ezért próbáljam ki. Mindezt a Kevélyeken, amit egyébként ismerek. A világításra pont a Nagy-Kevélyről lefele jövet lett szükség, és felkapcsolva a 350 lument, rádöbbentem, ez kell az én szememnek. A lejtőt eddig sosem látott módon tudtam venni, mert JOBBAN LÁTTAM VELE, MINT NAPPAL. És ez lett mindennek a kulcsszava. Csanya felvilágosított, hogy mennyi a boltban, és mennyiért lehet megszerezni nagyker áron. Hát, ez nekem, nekünk sok, nagyon-nagyon sok. Mert a futáshoz így is sok-sok minden kell, cipők, ruhák, és spórolni, hogy kijuthasssak az akkor még távoli célnak tűnő CCC-re. Ennyiben maradtunk, bár egy próbát megért, hogy pdf-be rakattam a vakigazolványomat, meg a legutóbbi látástér-térképemet, és átküldtem Csanyának, hátha tud vele valamit kezdeni.
Aztán jött az ősz, és rájöttem, hogy az eddigi lámpáim kevesek a valóban hatékony terepi edzésekhez, sőt, néha még a Margitszigeten is. Hát, majd szépen összesprólom a CCC-re, hátha összejön. Aztán az Ex Visegradon Hurvinyekkel beszélgettünk, belemélyedtünk, mennyire tudna segíteni egy szövegelő navigációs berendezés, ami mondaná, mikor merre térjek le, szóval nem lenne gond a terepi versenyeken. Persze, mindent lehet, ennyiben maradtunk, ám ez pénz, és még ez sem lenne gond. De! CCC, ami nem kevés összeg, és ami a legfontosabb és egyik legdrágább, amit addig össsze kell hozni, nos, ez a lámpa.
Következő hétvégére kevélyeki kunyhólakást terveztünk, és a kolbászfutás és lángosfutás hagyományainak nyomán meghirdettem a szalonnafutást, ami valami hasonló akart lenni, csak itt szalonnát sütöttünk volna a futás után a tábortűznél. Nem tolongtak a jelentkezők, bár Kedvesemnek jelezték hogy páran jönnének, persze mikor, szombat reggel nyolcra. Rendben, akkor már péntek este meló után felbatyuzás, kicsit csodálkoztam, édesanyám hova süti azt a sok pogácsát, meg a Kedvesem készül rengeteg szörppel, meg egyebek. Nem jönnek sokan. De hajthatatlan volt. A kora reggeli kelés kicsit fájt, de vártam már a fiúkat, lányokat, hogy futhassak Velük, az én hazámban, Kevélyeken. Meg is érkeztek, sokat csicseregtek, én gyorsan átvedlettem, de csak nem akartunk elindulni. Egyszerre csak mindenki letelepedett a tűzhöz, kicsit elcsitultak, aztán csendben maradtak, és a Kedvesem felállt egy kőre, papírossal a kezében, és legnagyobb döbbenetemre, meglepetésemre, és meghatódásomra a következő beszédet mondta el:

"Kedves Egybegyűlt Terepfutó Barátaink, Drága Kabócám!

2009. november 8-án, vasárnap egy körlevél járt körbe az Index fórum terepfutó és teljesítménytúrázó tagjai között. A levél Csanyától indult el, és szövege így hangzott:

„Sziasztok!

Ismeritek ugye Ezüsthegyi Kabócát!? Ő az a látáscsökkent futó, aki még a Piros85-öt is lefutotta. Sajnos (számára) itt a tél és hamar sötétedik, márpedig ő sötétben nem lát.

Az indeksz topikról Hurvinek2 keresett meg azzal az ötlettel, hogy
indítsunk gyűjtést Kabóca számára, mivel létezik egy lámpa, amivel még ő is lát a sötétben.
Ez a lámpa, a Petzl Ultra Belt. 104.000 Ft a lámpa forgalmi ára, de én be tudom szerezni 50-ért. Hurvinek rögtön 10 ezer forinttal indította a gyűjtést, de szerintem elég lesz 5 is a részéről. Elég sokan vagyunk, szerintem összejön az a pénz hamar. 5 ezret én is beadok. Tehát eddig 10 ezer forintunk van.
A lámpát én rendelem meg, az adakozóknak utólag kéne oda adni a pénzt nekem egy novemberi közös futás alkalmával, amin remélhetőleg Kabóca is részt vesz majd.  Tehát ha úgy érzed, hogy tudsz beleadni egy kis zsét a lámpába, kérlek, írd fel a neved és mellé az összeget. Bármennyivel be lehet szállni.”

A lámpa ára 24 óra leforgása alatt összegyűlt, de mivel a jószívű, önzetlen felajánlások még nem értek véget, így további 3 nap alatt összesen 125 500 Ft gyűlt össze, az alábbi szükséges és fontos költségek finanszírozására:

CCC nevezési díj: 25 000 Ft
1 pár Petzl Carbon bot 20 000Ft
1 pótakkumulátor a lámpához 7500 Ft
1 zsákocska a lámpához 7500 Ft

A fennmaradó kb. 15 000 Ft helyéről később, közös egyeztetés után döntünk.

Továbbá, a Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesület jóvoltából 5000 Ft értékben nevezhetsz a klub teljesítménytúráin, valamint Horváth Jenő felajánlásából a Unix TSE által szervezett kisbéri 50 vagy 100km-es aszfaltos országos bajnokságon is ingyen indulhatsz 2010.április 10-én.

Következzen most annak a 30 nagyszerű embernek a neve, természetesen az összeg feltüntetése nélkül, akik hozzájárultak a Te ajándékodhoz:

Hurvinek2               
Csanya                   
Solkima                     
Anonimus               
Nedus                     
Mgergo
B. Attila
Ebola                       
Elm                     
Balázs
Pepexy                 
Anonimus2           
Moiwa                   
Zsotyek               
Spero
Ákibácsi                 
Nomád                 
Bandita             
Futóbogár           
Yoyo                   
Tantien             
Szasza
ChKaresz         
Bandrás61             
Siményi Miklós
Anonimus3         
Sajtember
Mestra József
Fridman
Kukucs

Részlet a heti levelekből:

Solkima:
„Csatlakozom én is. Fusson minél többet és tovább ez a fiú.”

Ebola:
„Postás vagyok Pilisvörösváron. Ma Mestra Józsefékhoz pénzt is vittem, jó viszonyban vagyunk. Leültetett, megterített. Tokaszalonna, erdélyi szalonna, szalámi, savanyúság, kenyér. Beszélgettünk, én meg meséltem Kabócáról és a lámpás történetéről is.
Majd befejeződött a beszélgetés… azt mondta: Engem nem érdekel a nevem, de Mestra József 500Ft… no comment!” Pilisvörösvár, Szondi u. 13."

Bandita:
„Kedves Krisztina!

Szeretném ha tudnàtok, hogy milyen nagyszerü kezdeményezésnek tartom a gyüjtést és nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok pénz összejön! Plàne öröm, ha ilyen jo helyre kerül! Csanya felkérésére szivesen segitettem, pedig nem ismerlek benneteket, még nem talàlkoztam a pàroddal sem. Mégis fontosnak tartottam segiteni, mert rajtam is segit valaki, teljesen önzetlenül.
 Remélem egyszer azért valahol csak "összefutunk" majd, igaz nem lesz egyszerü dolgunk, mert màr egy ideje nem Magyarorszàgon élek. Megkértem a sràcokat, hogy a nevemben is dedikàljàk a plakátot, hisz nekem is van 2008-bol, tudom milyen sok eröt ad a felkészülésben!
 
Legjobbakat kívànom,  
Bandita”


Hurvinek2:
„Kedves Kriszti,
 
Szögezzuk le: A kezdeményezés Kabócátol szarmazik :) Ahogy átszellemülten mesélt a terveiről szombaton Visegrádon és volt bátorsága elmondani, hogy a CCC-hez vezető úton mire van a legnagyobb szüksege ...
Hogy az egész hova nőtte ki magát egyetlen hét alatt, az meg ennek a fantasztikus közösségnek az erejét mutatja. Ez egy szép hét volt ... én is sokat kaptam tőle ... szóval maradjunk annyiban, hogy hálának semmi helye :) „

Yoyo:
„Krisztikém szia !

Már írtam csanyának is,hogy én sajnos nem tudok menni ,nem jó a szombat ,mert dolgozom :(
Pedig annyira ,de annyira elmentem volna ,egy jó kis örömpityergésre :P
..
 az én nevemet is írjátok rá a plakátra ,és egy kis virágot is rajzoljatok mellé,olyan margaréta formát vigyorgó közepével  :))
ííííííí jó futást nektek cilagom ,és  nagyon írígy smileyka !

puszi yoyo” " (Aztán szerencsére Yoyoka mégis el tudott jönni!!)

Bevallom férfiasan, ekkor már folytak a könnyeim, rázott a zokogás, pedig igyekeztem visszatartani. Az események pörögtek, nehéz visszaemlékezni, szinte sokkszerűen értek. Csanya odalépett, kezembe noymta a dobozt, rajta a felirat: Petzl Ultra Belt. Átölelt, mondta is, hogy most bőghetek nyugodtan, de ettől persze, hogy nem bírtam. A Kedvesem is ölelgetett, csókolgatott, aztán Yoyo is, meg sok kézfogás, előkerült az UTMB-s plakát, mint kiderült, Csanyáé, de nekem adta, rajta az aláírások, akik nem tudtak jönni, és akik eljöttek, kis örömködés, én szóhoz sem jutottam, pedig ilyenkor beszédet illett volna mondanom. Azt hiszem, kissebb sokkot kaptam. Aztán csak nekieredtünk, körbefutottuk a Nagy-Kevélyt, fel a csúcsra, meséltem yoyo-nak, mit látok, mit nem, mikor, hol, és hogy látom a dolgokat. Meséltem Solkimának a barlangokról, villogtattam helyismeretemet. Visszaértünk a kunyhóhoz, mindenki sietett tovább, mi pedig ott maradtunk. A Kedvesem, a Kutya, a lámpa, én, és a meghatottságom, örömöm, könnyeim, az örömkönnyeim. Még párszor fel kellett olvasnia Bogárkának a beszédét, és mindannyiszor könnybe lábadt a szemem, ő meg csak ölelgetett.
Mikor eljött a sötét, és ránk borult a köd, élveztem, hogy látok, a sötétben is, nagyon, nagyon látok. Éreztem, milyeneket fogok ezzel futni, edzésken, és versenyeken. Tudtam, ezen már nem múlik a CCC teljesítés, Mitn ahogy azon sem, hogy mennyien, de mennyien segítettek, segítenek benne, és mennyien, de mennyien szurkolnak, drukkolnak, támogatnak ebben.
KÖSZÖNÖM SZÉPEN MINDENKINEK, AKIT ISMEREK, ÉS AKIT NEM, HOGY ILYET CSELEKEDTETEK ÉRTEM, ÉRTÜNK, ÉS A FUTÁSBAN SZERZETT ÖRÖMÖMÉRT, VÁGYAIM TELJSEÍTÉSÉÉRT!!!

Fél év futás
Ezüsthegyi | 2009-11-09 19:57:43 | 1 hozzászólás
Május 8-án futottam először. Vagyis a vasárnapi közösségi futáson, Tarjánban jubiláltam. Ennek egyébként semmi jelentősége sem lenne. De mikor annak idején elkezdtem, és az első két kört lefutottam a margitszigeti rekortánon, nem gondoltam, hogy ilyen eseménydús lesz a következő hat hónap, és hogy ennyire megváltozik az életem, az életünk (mert Bogárkámnak is eléggé sikerült felfordítani az életritmusát ezzel), és hogy ennyi új barátra teszek szert. Úgyhogy arra jutottam, hogy ezzel a kis blogbejegyzéssel próbálok meg visszatekinteni. Már csak azért is, mert a következő egy év kezd körvonalazódni, és ez még eseménydúsabb lesz. Még több verseny, még nagyobb versenyek, éppen ezért pedig még több edzés, még szigorúbb edzésprogram (nem kételkedem Mesteremben, biztos fog fájni a sok-sok hajnali kelés, hegynek való sprintelés, laktátos futás, erősítő gyakorlat).
Ha visszatekintek, akkor először a számokat nézem:
Ősszesen 1933 km-et futottam (ebben benne vannak a versenyek is)
121 alkalommal
ami alkalmanként 15,9 km
188,5 órát töltöttem futással
így 10,25 km/h lett az össz átlagom
És akkor ebből a versenyek, hisz ezek komoly mérőszámok, illetve ezekre igen büszke vagyok (mindegyikre):
LoweAlpine félmaraton, Vértes:
Szombathely, utcai félmaraton (korosztályos bronz)
Nolc Bucka terep ultra (korosztályos ezüst)
Bakony 70 terep ultra
Less Nándor terep ultra - mégha nem is jött össze
Piros 85 terep ultra
Ex Visegrado 30 km terep (ezüst)

Ezek közül a legtöbbet, és legcélirányosabban a Nyolc Buckára, és a Piros 85-re készültünk. Előbbire három hetig, az utóbbira három hónapig. Az utobbiról pontosabb statisztikánk is van:
A távot tanulva az útvonalon töltöttem a terepi edzéseket. Ezek során a teljes távot 5,2-szer, a teljes szintet 5,4-szer futottam le - számszerűleg: 462km, 17300m szint, és minderre 46 óra. Átlagosan 10km/h. Természetesen ebben nincsenek benne a síkon történő futások. Ezeket a Margitszigeten róttam. Nahát, ezek a számok, de ahogy Miklós barátunk is megmondta, nem csak a távokról, időkről, pulzusadatokról szól mindez.
A fejben, ott zajlik a futásaim másik része. Ezeket persze nem lehet mérni, nincs is mivel, meg minek is? Fejben, ahol kínlódok, ahol élvezkedem, ahol küzdök, ahol relaxálok, ahol tervezgetek, ahol filozofálok, ahol belülről is izzadok, ahol érzem a szomjúságot, az éhséget, a csüggedést, a biztatást, a kitartást, a lelkesedést, ahol elhatározok, ahol eldöntök, ahol tanulok. Ahol úgy érzem, hogy meg tudom csinálni, és ahol megcsinálom. Vagy inkább végrehajtom. Ez szebb szó. És fejben zajlik számomra egy igen kemény munka, ami nagyon, de nagyon fárasztó. Itt kell azt a sok-sok kicsi, nagyon kicsi képet összeraknom, amiből számomra áll a világ. Hogy a folyamatosan változó, futó, mozgó világból összerakhassak egy képet, ami valamelyest közelíti a valóságot, azt a valóságot, ami körbevesz, de amiből csak ezeket a kis részleteket látom. Össze kell rakni, hogy ismerjem, hogy ne tévedjek el, hogy ne törjem össze magam, hogy hazaérjek, hogy tovább mehessek, hogy ne kelljen állnom, keresgélnem, tájékozódnom, és hogy akkor, mikor ott van az ideje, és végrehajtom a kitűzött célokat, akkor ne ezzel kelljen foglalkoznom. Csupán azzal, hogy szaladjak, ahogy tudok, és a sok-sok kis részletből már tudjam, hol vagyok, hol tartok, hogy állok. Hát így áll össze számomra a kép, annak a tájnak a képe, amiben futok.
Így telt hat hónap. Én futottam, Bogárka segített, aggódottt, noszogatott, biztatott, kutatott, bejárt, írt, jegyzetelt, statisztikákat készített, etetett, itatott, öltöztetett, kísért, bejárta velem, néha már előttem egyedül, masszírozott, ápolgatott, ha kellett, és néha a lelkivilágomat is, ha kellett, szóval olyan hátországot biztosított, amiről álmodni sem lehetne. De nem is kellett, mert itt volt, megadta, megteremtette, és így nekem csupán futnom kellett, azt nagyon, hiszen ment. Igen, voltak könnyek, lemondások, tőle meg pláne, de tőlem is, voltak kora kelések, késői fekvések, izzadás a hőségben, tempóban futni fel Dobogókőre, meg dideregni hajnali ötkor az Árpád-hídon, menni a két órás szigeti futásra, hogy mire hazaérek, már várjon Bogárkám a bekevert GreenMagmával, kávéval, meg tojásrántottával, meg mindig elém téve a reggeli, ebéd, vacsora, felkutatva a leghatékonyabb, legjobb frissítés, izolötyi, energiaszelet, nasi, keksz, fehérje, később aminosav, és a legelején felkutatva számomra a világ legjobb edzőjét, aki megteremtette, hogy idáig juthassunk, és aki kihozza belőlem a legtöbbet. Szóval ŐK ketten teremtettek meg engem, mint futót, és Bogárka követett el mindent, hogy ennyi idő alatt idáig, a terep ultra világába befuthattam magam.
Piros 85
Ezüsthegyi | 2009-11-01 13:28:13 | 4 hozzászólás
Azért 88,5 km-nek nekivágni igen komoly kihívás. Nekem. Készültem, aki olvasta a naplómat, blogjaimat, az tudja, nem kevesett. Irdatlan háttérmunka, amit kedvesem, Bogárka teremtett meg, hozott létre. Én csak futottam, futottam, és készültem. Farigcsáltuk az időtervet, mértük az edzéseket, voltak tesztfutások, rengeteg tényezőt vettünk figyelembe. És aztán eljött az október 31-e, szombat reggel, és én negyed kilenckor leszálltam a HÉV-ról Rómain. Sokan voltak, sok ismerős, és akiket még nem ismertem. Köszöntek, szurkoltak, Bogárkám már ott volt, segített a szervezőknek. Ott volt a Mester, biztatott, fotózott, videózott. Én pedig már nem izgultam, vártam, menjünk már, éreztem, hogy a lábaim majdnem felrobbannak az energiától, az erőtől. Ebola beszédet mondott, elcsuklott a hangja, hogy ennyien vagyunk, nem is számított rá. Hiába, egyre jobb, egyre nevezetesebb, és hiába, azért csak 88,5 km, sok-sok, 3200m szinttel. Jó időpontban, jó helyen. Sokan voltunk, 45-en rajtoltunk.
Aztán visszaszámlálás, és nekieredtünk. Szerencsére kényelmes kocogás, nem voltam megilletődve, kényelmes tempóban csatlakoztam az első kettő futóhoz. Kis cseverészés, és kocogtunk a HÉV mellett. Fel voltam dobva. Valakivel elléptem, de Rókahegynél kényelmes sétára vettem a figurát, ne fáradjak el. Aztán jött a Kevélyek, otthonom, életterem, ahol minden követ ismerek. Toltam már, toltam neki, mert jó lett volna egy órán belül felérni. Sikerült, font nézem az órát, 52 perc. Rendben, jobban megy, mint gondoltam, így tovább. Sütött a nap, ezzel hátrányban vagyok, ez a neheze, gyakorlatilag, a látásom még rosszabb ilyenkor, főleg az őszi erdőben. Minden vakít, minden káprázik, de toljuk csak, ahogy még biztonságosan lehet. A nyereg után Álmos beelőz, csatlakozom, és élvezem, hogy majdnem szétszakadok, de tudok menni mögötte. Én, a kis pióca, nyulaztatom magam, hiába, ez van. Kegyetlen a tempó, de ez nekem nem laktátos, hanem adrenalinos. Igen, számomra van ilyen zóna is. Adrenalinos futás, ahol a saját tempóm fötött futok, másra hagyatkozva. Bizalom kérdése, vakon, "vakon" bízni a másikban. Csobánkán lelépek, hogy aztán Csikóvár után a nap és szemem együttes küzdelme miatt elkeverjek. Sok idő, sok veszteség, amit nyertem, most vesztem. Sebaj, majd a dózerúton megtolom. Sikerül két óraára tölgyikrekhez érnem. Kicsit kevesebb. Most aztán mindent bele, Bogárkám vár Dömösön, és a terv, hogy délig ott legyek. Sikáros után megtolom, aztán az erdőben megint káprázat, lassulás, pedig mennék, a lábam vinne, de nézni kell nagyon. Hajaj, ez nem lesz így jó. Bárcsak lennék már túl ezen a szakaszon is. Szőke-forrás vöogye, ettől félek a legjobban. Aztán Lúdtalp beelőz, megint piócát játszom, rácsatlakozom, ez még adrenalinosabb futás. Kérdem, délig meg lesz-e Dömös? Szorosan, de igen. No, a hídnál dózerút, megeresztem, és innentől gyűröm neki, itt már nem zavar a nap. Sokakat előzök, ez mindig nagy élmény, élvezem, jót tesz az önbizalmamnak. Dömös, Bogárka, 2:57, megvan a három órán belül, két levegővétel, kézbe a kenyér, sajt, felvágott, italcsere, és két toporgás után már megyek is.
És elkezdődött a kapaszkodás. Szakó-nyereg, hamarabb jött, mint gondoltam. Közlik, második vagyok. Kizárt, biztos tévednek. Előfordul. Innentől megint tolom neki, kedvenc részem, bár káprázik, nagyon, de sebaj, ismerem. Tolom neki, aztán Dobogókő előtt valaki kiabál: KABÓCA, TOLJAD, MÁSODIK VAGY!!! Mit tudom én, ki az, intek, ezek szerint valóban? Depófelvétel, valaki elém áll, mondja, hogy menjek, mert második vagyok. Kizárt, még ott van Pap Gábor is. Igen, ő az első. És Hajduska? Én vagyok, és kiszálltam. Ó, kézfogás, bemutatkozás, aztán hajrá, gurulás lefele. Spero ellép, én nem bírom a lejtőt ennyire, itt is káprázik minden. Aztán valakit utolérek, 50B-n fut, rájön, nem látok, de mennék. Mondja, lenyulaz Szentkeresztig, majd bevárja a többieket. Megint rohanás, az a bizonyos adrenalinos futás. Küldjük keményen, falu szélén harjá, köszönés, én meg megeresztem. A falu végén kicsit megcsoffadok, de nem vészes. A nyeregben Repi, kólával, és olyan energiafeltöltő biztatással, kézfogással, ami minden máson túltesz. Majdnem elsírom magam, még mindig második vagyok, Bogárka mindjárt telefonál, és Repiből sugárzik az erő, a bitzatás, a szeretet. Hát megeresztem. Csévi-nyeregtől aztán örömfutás, nagyon jól futható szakasz, nem zavar a nap, Fehér-hegyre is felkocogok, és elkezdem a csorgást a csárdához. Kis leves, öröm, boldogság, mert tudom, jól megyek, és stabilnak érzem a poziciómat. Tele vagyok energiával, fáradtságnak semmi jele, a lábam rendben. Felkocogok Kakukk-hegyrem és elkezdem az ereszkedést Ivánra. Az aszfalt a nagy szakasz, ahol mindig megrohanok, itt sok-sok időt gyűjtök, így fogok nekimenni a Szénásnak. Falu szélén hasizomgörcs. Semmi gond, folyékony magnézium be, kocogás tovább, amennyire a görcs engedi. Nem múlik. Villa Negránál megint három tabletta, ez már több, mint 2000 mg. Nem múlik a görcs, szenvedek, nem bírok futni. Telefon a Mesternek, még kalcium, vegyek vissza. Visszaveszek, szenvedek, remélem, a Szánásig elmúlik. Ponton kalcium ampulla, só, kis pihi, beér Spero. Nekieredek, várom, utolérjen, de nem. Felfele is kocogok, amennyit bírok. A forduló után kezd utolérni. Mondom, gyerünk, gyerünk, nem adom olcsón a második helyemet. Ekkor a nmeredeken már végkép nem megy. Dömötörnél megállok, mosolygok, kicsit beszélgetek vele. Ponton kaja, remélem, lefele megtolom, és visszaszerzem a helyemet. Nem megy. Lefele még rosszabb, annyira sem bírok menni, mint felfele. Mire Kovácsiba érek, sokan, nagyon sokan beelőznek. Itt 15 perc, bár megállni sem terveztem, de most mese nincs. Fekvés a bőrkanapén, nyújtás hasizomra.
Nem tudok mit csinálni. Menni kell, most már lesz, ami lesz, sötétben, szenvedve. De tudom, vár Bogárka, aggódik, vár mindenki, érzem, mennyien szurkolnak nekem, mennyien szorítanak nekem. Elindulok, kicsit futok, kicsit gyaloglok. A sötét annyira nem zavar, de a hasizomgörcs annál rosszabb. Aztán beér egy srác, Zoli, aki 50B-n megy. Kialakul egy szimbiozis. Ő nem futna ennyit, de velem fut. Ő nem ismeri az utat, de látja, én meg ismerem, előre tudok mindig szólni, milyen lesz a terep, mi jön, mennyi van még hátra. Beszélgetünk, teljesen alkalmazkodik hozzám, mikor tudok futni, futunk, mikor nem, nem futunk. János-hegtyre kocogunk két adagot, juszt is, megígértem, nem sétálok fel. Letudva. Fent hideg van, nagyon hideg, fúj a széál. Lefele a lépcsőkön rájövök, mi lehet a gond. Ekkor kezd el fájni a combomban az az izom, amivel lejtőn futok. A görcs pedig fokozottabb a hasizmomban. A lankán kocogunk, fejben rendben vagyok, már nem terv az idő, csak a beérkezés. Hiába, tudni kell, meddig lehet, és meddig bírható. Várnak, nagyon-nagyon, ezért viszont csipkedni kell a csülkeim. A lábam rendben, nem fáj, minden rendben, csak a hasfalam...
Még a Végvári szikláknál is kocogunk, onnan aztán erős tempójú gyaloglás a rossz terepen az aszfaltig. Itt már Zoli nem akar futni, modnom, bocs, de ha belegebedek is, innentől egy dicsőséges befutás a célig, hát ez kötelező, nem hagyhatom ki. Egy erős tempót terveztem, de inkább a kocogás lett belőle, mert a hasam beállt, és ezzel a légzésemben is adódtak gondok. A főuton szembejött Bogárka, csók, ölelés, kézenfogás, és így, együtt futottunk a versenyállomásig. Elvégre ő indított el, a pályán, a versenyen, ő kísért végig minden nehézségen, és ez az ő versenye is volt, én csak, és csupán futottam.. Bent taps, kézfogások, és Ebola átadta a különdíjat, amiért a legtöbbet készültem a versenyre. Meghatottság, könnyek, Bogárkát felemeltem, amennyire tudtam a hasfájással, kaja, virsli, sör, beszélgetés, örömteli kézfogás Repivel, és a többiekkel, akik ott voltak, minden homályos, repült az idő, minden összemosódott. Aztán összepakoltunk, s busszal haza, hogy itthon a saját ágyikóban összebújjunk, és aludjunk.
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2011-11 hó (1 bejegyzés)
2011-09 hó (1 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-12 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (6 bejegyzés)
2009-06 hó (7 bejegyzés)