Izgulsz? Tették fel mindig a kérdést. Nem. Nem szoktam verseny előtt izgulni. Valamikor az utolsó percben a rajt előtt kezdődik valami versenyláz. Leginkább akkor, ha valami komoly tervvel, időtervvel, helyezési szándékkal indulok. De most, az UltraBalaton rajtjában, semmit nem éreztem ebből. Tudtam, nagyon-nagyon hosszú út lesz. És talán az is eszembe jutott egy pillanatra, hogy nagyon sokára, de vissza akarok érkezni. Biztos voltam benne, hogy sokat készültünk, sokat edzettünk, sokat diétáztunk, hogy minden rendben menjen. Mivel ekkorát még sosem futottam, ezért fogalmunk sem volt róla, miként fog viselkedni a szervezetem, hogy reagál a gyomrom, mennyi energiám lesz, a lábaim mennyire fogják bírni. Úgy éreztem, fejben bírni fogom, bírnom kell, kevés ok lehet, ami miatt abbahagyom, feladom.
A feladat és a terv egyszerű volt. Kerekes Csabi barátom kisér kerékpárral. Elsősorban azért, hogy ne tévedjek el. De ha már ott van, akor komoly feladat is hárul rá. Szigorúan figyelnie kell a frissítésemet, a tempómat, és a pulzusomat. Ez utóbbi inkább az első negyedben lehet kritikus, aztán még egy darabig az, hogy ne menjek túl gyorsan. A frissítés viszont komlyabb gond szokott lenni, és ekkora távon a legkisebb hiba is sokszorosan megbosszulhatja magát. Mivel Csabi nagyon sok versenyemen segített, látta minden gondomat, problémámat, ismerte a hibáimat és gyengéimet, ezért biztosak voltunk benne, hogy a legalkalmasabb erre a feladatra.
A visszaszámlálás hiányzott, az egyperces megemlékezés után hat órakor Szücs Csaba elrajtoltatott minket. Vidáman nekieredtünk. Hja kérem, ekkor még mindenki vidám, de ez érthető. A Club Aliga lent van a parton, de az út fent a löszfal tetején. Szóval az első komoly emelkedőn szépen sétáltam, sokakkal együtt. Nyertünk volna fél percet, ha futunk, a végén meg veszítünk három órát akár... A kapu után aztán nekieredtünk. Csabi már várt, bicóval, narancs mellényben, rajta a felirat: GUIDE. Csak hogy tudják, miért is jön mellettem szorosan. Elöl-hátul kosár, benne a frissítés, a váltás ruha, cipő, miegyebek. Óvatosan felvettem a 6 percen belüli tempót, szépen bemelegedtem. Fél óra múlva már ettem, hisz ma kivételesen teljesen éhgyomorra rajtoltam.Kenesén kint állt Marika néni, a nagynéném, és telefonon élőben közvetített Édesanyámnak. Az első szakaszon egy ultrakönnyű Nike Lunaracer cipőben futottam, ezt még Almádi előtt cseréltem, hisz olyan sokat ebben nem érdemes futni ilyen táv előtt. A csere egy Saucony Raid volt, kicsit keményebb, vastagabb, kényelmesebb. Hamar megvolt a csere, összeállt egy jó kis mezőny, ahol kerülgettük egymást, néha futottunk együtt, beszélgettünk. Régi ismerősök, új társak. Volt egy kis soron kívüli elterelés, fel kellett menni a dombokra, itt az első meredekebb szakaszt megint meggyalogoltam. Felesleges erőlködni. Füredre szerintem nagyon jó idővel értem oda, hiszen 43km 4:12 lett. Nem is terveztem sokkal gyorsabb haladást, de ezt stabilan, lehetőleg minnél tovább. Füred után jeleztem Csabinak, a cipő mégsem lesz olyan jó, hamarabb cserélem le a fő cipőre, az extra kényelmes és lágy Hokára. Előrement, hogy kikészítse. Aszófő előtt állt egy hídon, de ekkor már szemerkélt a napsütésben az eső... verte az ördög a feleségét. Gyors cipőcsere, és mentem is tovább, amíg Csabi pakolt, hisz volt pár jó futó, akiket pont tudtam követni. Közben rendesen leszakadt az ég, Csabi öltözött, hiszen Pécsely előtt ért utol csak. Addig meg egy nagyon jó iramot diktáltam, könnyedén, kényelmesen. Még hátba is vert az első váltó, brutál 3 p közeli tempóban húzott el mellettem, ritka alkalom, hogy "hajrá" felkiáltással.
Csabi utolért, az idő kiderült, percek alatt száradt meg rajtam a ruha, Csabi meg tekerés közben vetkőzött. A szép falu utáni nagy emelkedő javát sétáltam. Tudtam, ismertem, hogy hosszú, sunyi, alattomos, sokat lehet itt veszíteni.Aztán megint spuri, nekieredtem. Később jött még egy zuhé, kisebb is volt, megint megszáradtam. Azért cseréltem egy zokni, sosem árt, ha száraz, ne legyen ebből gond. Kicsit ritkult az egyéniek mezőnye, egyre több váltó húzott el, köztük a Láncreakció is. Kezdtem beazonosítani a futótársakat, akiket kerülgetünk. Ákibácsit, a jellegzetes lélegzésével, a szlovén sporttársat, aki megkínált bonbonnal...
A hegyek javán kezdtünk túl lenni, mikor valóban és rendesen leszakadt az ég. De nem kevés ideig, kabát ide vagy oda, eléggé eláztam, a szél fújt, fáztam kicsit. Igyekeztem tolni keményen, hogy termeljem a hőt, egy ponton zsíroskenyeret ettem, bár pálinkával is kínáltak. 100 km környékén éreztem, hogy valamivel 10 órán kívül vagyok, elég jó vagyok, lesz elég tartalékom, Keszthely után majd spórolok. De az eső esett, a szél fújt, menni kellett. Valamikor ekkor vettem észre, hogy kicsit fáj a bal lábam, a vádlim oldala a térd alatt sajog. Emiatt jobban terhelem a jobb lábam. Jó, majd Keszthelyen kicsit megülök egy öt percre, és ennyi. Nehezen, de eljött az a bizonyos 120 km-es pont is. Ekkor már lehetett érezni az időmön, hogy a lábam fáj, emiatt lassulok. Irdatlan tömeg, a sok-sok váltótól, kísérőtől alig lehetett befutni a pontra. A tészta pocsék volt, mondjuk először ettem tésztát versenyen. Csabi felvilágosított, hogy eddig ilyen jó nem volt soha versenyen a tészta, ne sírjak. Teljes felsőcsere, zoknicsere. Kabát vissza, az eső elállt, de kicsit rázott a hideg. Mikor felálltam a valóban csak öt perces ülésből. Rájöttem, nagyon nagy a baj. A bal lábam tök jó, semmi gond egy enyhe fáradtságon kívül. De a jobb lábam túl lett terhelve, fájt a combtő, a térd alatt kétoldalt, a talpamban is egy csont. Ajaj, ez nem lesz egyszerű. Itt nem lesz semmi kényelmes és tartalékos tempó, menni kell, amíg nem lesz nagyobb baj. Nagyon nehezen indultam el. Alig bírtam gyaloglásról kocogásra váltani, és az is fájt nagyon. Sok kis részlettel igyekeztem bemelegíteni. Csabi biztatott. Nem bírtam tempót felvenni, ezért az út mellett meg kellett állni, és nadrágot cserélni, hosszúra. Elkezdődött a szenvedés, és tudtam jól, hogy ez jobb biztos nem, sokkal inkább egyre rosszabb lesz. Lehangoló volt, de tudtam előre, hogy nem lesz egyszerű dolog. A Balaton nem adja magát könnyen.
A Zalán még világosban keltünk át. Nehézkes futás, gyakori sétával, ez ment már ekkor. Küzdöttem a fájdalommal. A jobb lábam egyre rosszabb lett, bár éreztem a balt is. Berényben kezdődött először a gyomrom kicsit rendetlenkedni, de hamar orvosoltuk egy korty Unicummal, csak ez ne akadályozzon. Itt átváltottam meleg ruhára. Beesteledett, lehűlt az idő, de a fáradtság miatt is rázott néha a hideg. Nem ültem le, tudtam, abból baj lesz. Egyre rosszabbul ment. Csabi úgy nézte, ha sétálok, akkor talán 3km/h, ha tudok éppen futást imitálni, akkor 6km/h a sebességem. Ez baj, nagyon nagy baj. Négyre legkésőbb Boglárra akarok érni, akkor van esélyem a célig. Az álmosság néha eluralkodott rajtam, agyamat néha kikapcsoltam, igyekeztem minél hosszabbakat futni, és visszatartani magamat, hogy ne nyögjek hangosan. Boglárig úgy ment el az idő, hogy nem éreztem semmit, csak a fájdalmat, és a kényszert, hogy mennem kell. Két óra volt, tehát jók vagyunk. Petra rögtön leültetett, krémet vett elő, nadrág és a kompressziós szár fel, zokni le, alaposan átkente a jobb lábamat. Aztán felállni alig bírtam, de éreztem a krém hatását, a jobb lábam kezdett javulni. Gyógyszert is akartak adni, de Csabi finoman jelezte, hogy nem kokszolunk, én meg azt, hogy ha fáj, azt érezni akarom, ha nagyon nagy a baj, azt tudjam.
Pár kilométer után rájöttem, hogy a jobb lábam most csak fáradt, a fájdalom enyhült a térdeim alatt, csak a talpam fáj, meg valahol combtőben sajog. A bal lábamban viszont talán pont emiatt, de elkezdtem érezni a komolyabb bajokat. Bedagadt a sípcsontomnál, a rüszt fölött, és a lábfejem nem igazán akart előre-hátra mozogni. És kegyetlenül hasogatott. És most már nem voltam szégyenlős, ahogy átváltottam kocogásra, mindig jajgatnom kellett hangosan. Addig futottam, amíg bírtam. Aztán a séta is fájt, aztán jajgatás hogy lendületet vegyek, és ez így ment órákon át. Jöttek a lélekölő kilométeres monoton utcák. Felkelt a nap, melegedett az idő. Sorban jöttek a pontok, minden összefolyt, Csabi hol hallgatott, hol biztatott, hol irányított, hol nem hagyott békén az evéssel-ivással. A kialvatlanságtól jöttek a hallucinációk. Azt láttam, Csabi egykerekezik, vagy éppen a vállára kapja a bicót, néha meg azt, hogy gyerekek csüngenek a csomagtartón. A lábam alatt örvénylik az aszfalt. Siófok elérése lelkileg segített, hiszen már csak 12km volt hátra, de elkeserített, mert egyre elviselhetetlenebb volt a fájdalom a bal lábamban, és a jobb lábam is meghúzódott combtőnél, alig bírtam elemelni a lábam a földről. Egyre rövidebbeket tudtam futni, egyre nehezebben ment a séta is. MJoci ült a földön, mondta, két óriási vízhólyag van a talpán. Nem úgy nézett ki, mint aki tovább akar menni. Ez milyen pofon lehet, ennyivel a cél előtt... aztán nemsokkal később jó tempóban elkocogott mellettünk, megnyugodtam, be fog érni. Világoson mentünk már, nem bírtam futni. Jó, majd az utolsó kiliket futom, arra tartalékolok. A vasútnál az emelkedőn felsétálni alig bírtam. Jó, több, mint három óra van még a szintidőből, meg négy kilométer. Na innen, ha kell, négykézláb is. Nehezen, de felértünk a löszfalra, próbáltam a futást, de rájöttem, elfogyott a lábam. Néha már kézzel segítettem a jobb combomnak előremozdulni, a bal hasogatott, de már zsibbadási ponton túl, úgyhogy annyira nem is érdekelt. Csak nem engedelmeskedettt. Végre, és nagy nehezen elkezdtünk ereszkedni. Át az alagúton, be a sorompón. Hihetetlen, de mindjárt itt a cél. Kezdtem felfogni, hogy meglesz, beérek. Alig bírtam lemenni a lejtőn. Aztán lehetett már hallani a hangosbemondót, látszott a Balaton, hallottam a nevem is. Kicsit hamarabb kezdtem kocogni, mikor erre rájöttem, gyorsan sétáltam egy kicsit. És végre, és valahára, befordultunk a célegyenesbe. Biztattak, tapsoltak, én utolsó erőmmel, leküzdve minden fájdalmat, sután és nehézkesen, de kocogni kezdtem, hiszen ezt így szokták. Már láttam a célszalagot, felemeltem a kezeim, és nagyon megkönnyebültem. Vihetem haza a gyerekeknek, ahogy megígértem. Megálltam, nehogy elessek a szalagtól, átvettem, valaki nyakamba akasztott egy érmet. 30 óra 9 perc 10 másodperc. Hihetetlen. Fotó, Csabi mellettem mosolygott, kezet fogtunk. Szerintem életében nem könnyebbült még meg ennyire. Megköszöntem, mondtam, ez férfimunka volt. Összeölelkeztünk, kiélveztük a pillanatot. Aztán odakísértek egy székhez, és segítettek leülni. Sokan jöttek gratulálni, kaptam egy alkoholmentes búzasört is. Csabi meg engedélyt, hogy lejöjjön értem a kocsival, mert tudtam, én sehova nem tudok már elgyalogolni.
Kriszti itthon idegeskedett. Teljes hírzárlatot rendelt el magának egész hétvégére. Mobil kikapcs, vezetékes telefon is kihúzva, számítógép, internet leállítva. Majd ha lejár a szintidő, bekapcsol. Még szerencse, hogy voltak nálunk ismerősök, én meg ezt sejtettem. Őt hívtam, adja már Krisztit. Megvan a célszalag, viszem haza. Ez a legfontosabb, a többi nem számít. Még gyors telefon Édesanyámnak, aki szintúgy izgult értem. Innen már megy a híradólánc, ebben biztos voltam.
Szegény Csabinak még nem volt vége. Nehezen elcipelt a kocsiig, betett. A szállásra már nem is mentem be, nem tudtam volna. A bal lábam elviselhetetlenül fájt minden lépésre, a jobb meg nem mozdult. Csabi összepakolt, és hazaindultunk. Kétszer álltunk meg, aludni kellett, közben viszont nem lehet vezetni.
Itthon sokan vártak. Szerencse, mert be is kellett hozni a házig. A cipő, zokni, kompressziós szár lefejtése után előtűntek a tenyérnyi, vörös, tűzforró gyulladásos területek. A szomszédasszony aki masszőr, átjött, krémeket hozott, meg a szaktudását, és átkenegetett, ellátott tanácsokkal. A combtövemnél egy diónyi csomót masszírozott el amíg én a takaró csücskét haraptam. Ezen kívül még hőemelkedésem is volt, és a melegre felfűtött lakásban takaró alatt is vacogtam. Mégis elégedett és boldog voltam és élveztem családom szeretetét és a törődést, ápolást. Azt hiszem, első körben itt ért véget számomra az első UltraBalatonom.

Köszönetnyilvánítások: Az edzőmnek, Lőrincz Olivérnek a 4 éve tartó közös munkáért; Kerekes Csabinak, aki újfent csillagos ötösre vizsgázott kísérésből és barátságból; Péter Kimmelnek a szerencsehozó kölcsön bringáért. És köszönet a támogatóimnak, akik anyagi és tárgyi adományaikkal segítik a felkészülésemet:
MKB BANK Private Banking üzletág
Rudy Project Magyarország
Láthatatlan Kiállítás
Kovox Kft
és végül de nem utolsósorban a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének.
Továbbá köszönöm a családom türelmét, támogatását, áldozatvállalását, és a szerető figyelmet minden kedves barátomtól és a szurkolóktól!

Utóélet:
Az elsősegély használt. Hétfőn már tudtam járni, bár lassan. Kedden egyre jobb lett, most, szerdán pedig enyhe diszkomfort érzés mellett, de szinte teljesen helyrejött minden a lábaimban. Azért futni még nem próbálok.