...miatt nem ettem ma este a Mamánál gulyáslevest pogácsával. Pedig (edzés)tervben volt.

Estefelé, negyed hét után beszéltem anyukámmal telefonon, és azt ígértem, fél nyolc tájékán ott leszek nála. Egyébként 260 méterre lakik tőlünk, de én tudok egy hosszabb utat (lsd.: Képeim - Térképek - Edzőpálya, Nagy-kör, ill. szöveges bejegyzésként "Nagy-kör a Mamáig"), ami kereken 12 km. Az egy és negyed óra általában elég szokott lenni hozzá, hogy körbeérjek.

Lassacskán összecihelődve már a kazánajtó kilincsén volt a kezem, amikor kopogtattak. A háziorvosom volt. Viszonylag sokáig elbeszélgettem vele, egy szívességet kért tőlem, és én örültem, hogy viszonozhatom az "epés" időszakomban tett látogatásait.

Így aztán a tervezettnél több, mint negyed órával később indultam csak el. A délutáni eső nyomai többnyire már eltűntek, de az ég felhős volt. Nem gondoltam, hogy ma még esni fog. Már 4 km tájékán jártam, amikor néhány csepp eső esett, és Pátka felől távoli dörgés is hallatszott. A csákvári országútra kiérve pár pillanatig gondolkodtam is, hogy inkább hazafelé kanyarodok, lerövidítve a távot. Mivel az eső (akkor éppen) nem esett, mégis inkább folytattam a körömet. A szél felélénkült, Csákvár felől sötét felhőket fújva felénk. 6 km, tehát féltáv tájékán lehettem, amikor eleredt az eső. Kezdetben nem túl erősen, de pár perc után afféle tavaszi zápor zúdult le. Már nem kellett a pocsolyákat kerülgetnem, hiszen az úton sok helyen folyott a víz, éreztem, hogy a nadrágom hátul átázott. A Rovákja-pataknál ismét gondolkodtam, hogy visszafordulok, de aztán úgy döntöttem, befejezem a kört. A jobbra, földúton történő lerövidítést gyorsan elvetettem, hiszen az már sáros volt, és előző alkalommal még villanypásztorok is akadályoztak arrafelé. A köröm legnehezebb (igaziból az egyetlen nehéz) szakasza következett, előbb egy hosszú, enyhébb, majd egy rövid, meredekebb emelkedő. Balra, Csákvár-Vértesboglár felé gyorsan beborult, sötétkék és fekete felhők egybefüggő fala látszott csak. És akkor hátulról a lemenő nap utolsó erőre kapva szinte reflektorként világította meg azt az aszfalt utat, amin futottam. Hátborzongatóan szép, ugyanakkor kicsit félelmetes is volt. Erre aztán egy villámlás és egy égzörgés előlről, Vértesacsa felől ráerősített. A maradék bátorságom is odalett, hiszen még vagy 1 km-t kellett volna közelgő vihar felé futnom. A 7,5 km-es "jelemet" elértem, és azonnal vissza is fordultam az országút felé azzal, hogy így mégis hamarabb emberek közé érek, mint ha folytatnám. Teljesen elázva próbáltam szaporázni a lépteimet, s füleltem visszafelé, az égi neszekre. Amelyek nem ismétlődtek meg, a vihar valamerre elvonult. Az eső is gyengült, de el nem állt. Az országúton a falu felé kanyarodva megnyugodtam, a szélső házak csak pár száz méterre voltak. És ekkor jobbra előttem megláttam a hatalmas szivárvány egy szakaszát, majd a fejemet balra fordítva jó messze a bal oldali részét is. Ez a bal oldali rész, amellett, hogy rendkívül széles volt, ráadásul meg is duplázódott. Gyönyörű volt. Fényképre illő látvány. Más is így gondolta, hiszen éppen fénykép készítés közben köszönt rám valaki.

Mire hazaértem, az eső is elállt. Átázva nem akartam a Mama felé kanyarodni, nagyon kívántam a meleg vizet. Így aztán a gulyásleves, pogácsa evés elmaradt, a futásom is rövidebb lett a tervezetnél... Helyette írtam egy blog-bejegyzést.