Tulajdonképpen mindent elrontottam...

Kezdődött azzal, hogy pénteken egy klassz új utcai cipőt vettem, naná, hogy azonnal ki is próbáltam, persze, hogy feltörte a sarkamat.

Elmaradt az előző hét végi teleplemerítés, így aztán a péntek esti szénhidrátfeltöltés szükségességét sem igazán éreztem (vö.: tésztaparti), nem is került erre sor.

Az előző napok változó időjárásjelentései is jól megkavartak, így aztán addig variáltam a ruháimmal, hogy a rajtban ott álltam egyetlen zseb nélkül, sem a rövid nadrágomon, sem a pólómon nem volt egy árva darab belőle. Az egyik kezemben egy fél literes műanyag üveg, a másikban az itiner, és annak zacskójában egy összecsukható műanyag pohár, a papírzsepiket meg.. no ezt  inkább hagyjuk, hogy hova tettem.  Saját frissítés előreküldése Klastrompusztára? Mi az a saját frissítés (sic!)?

Az átöltözés-készülődés nem oldotta a feszültségemet, nagyon gyorsan eljött a rajt pillanata, még szívesen tébláboltam volna előtte egy kicsit.

Mindenesetre begyűjtöttem a rajtpuszikat Yoyotól és G. Évától, a rajtpaccsikat B.Istvántól, T. Lacitól és zoncsitól, ebolától, valamint tavalyi "nagy" ellenfelemtől, R. Lajostól /Lpr/, akivel akkor a Pilis-nyeregtől a Prédikálószékig kerülgettük egymást, aztán a rajt után pár méterre még sistergőtől is kaptam egy pacsit, rendben elindultam.

Nem hallgattam a szirénhangokra, s nem próbáltam meg semelyik ismerősömhöz ragadni, a saját tempómhoz ragaszkodtam, persze így hamar a mezőny hátsó felében találtam magamat. A városból hamar kiértünk, az első, feltételes ellenőrző pontot, a Remete-barlangot gyorsan elértük (17:10, ami szinte másodpercre az előző két évi eredményem átlaga). Innen egy jó kis mászós szakasz következett, nagyon szép kilátásért cserébe. A pillanatnyi fáradtságot jól lehetett álcázni azzal, mint ha az ember a tájban gyönyörködne. A csoportunkkal tartó két kutya még nem tudta, mi vár rá, összevissza szaladgáltak. Egy ideig úgy tűnt, ebola kutyája elveszett ("Nem gond. Lord okos kutya, hazatalál egyedül is." - nyugtatta leginkább saját magát a gazdája). Amikor pár perccel később Lord elszaladt mellettem, plagizáltam ebolát: " Semmi vész Lord! Okos a gazdád, egyedül is hazatalál." Ebola válasza ugyan tréfás volt, de nyomdafestéket csak nehezen tűrő. A mászás után végre árnyas erdei utak, próbáltam szedni a lábaimat, hiszen tudtam, hogy a neheze még jócskán hátra van. Meglepetésemre Farkast láttam - yoyo nélkül. Ebbéli kérdésemre azt válaszolta, hogy kicsit félre kellett állnia, de majd beéri. Mint később kiderült, komoly légzési nehézségekkel küzdött. Igaziból egyedül futottam, de egy kisebb csapat részeként, akikkel oda-vissza előzgettük egymást. Két, hozzám hasonló korú futóval beszélgettem néha pár szót, egy hölgy duó tagjai is gyakran feltűntek a közelemben, majd a VTM-en már látott futó (Vitányvár tájékán ért utól és hagyott el), a "kockásinges" srác. A videó tanúsága szerint ezúttal is sétálva tette meg az első km-eket. Most is gyakran váltott futásról sétára, majd vissza. Mint kiderült, a módszer működik, hiszen amikor később a Kisrigó Étteremben láttam, ő már 75 km-nél járt, és meg is csinálta a 100 km-t. Hm. Így ismeretlenül is kalapot emelek előtte. Az első frissítő pontunk előtt "rituálisan" megkiabáltam a Budai-50 teljesítmény túra pontőreit ("Tudom! A mi pontunk sincs már messze."), majd - a tavalyinál kicsit gyengébb, a tavalyelőttinél kicsit jobb idővel - a "mieinket" próbáltam megviccelni. A pontőr kislányt, aki a dugókámra várt, "Én a Budai-50-en megyek" szöveggel próbáltam kábítani, de a rajtszámom miatt nem hagyta magát félrevezetni. (Maximum magában gondolhatta, már félrebeszél a bácsi).

Gyorsan, vagyis túl gyorsan frissítettem. Túl gyorsan, azaz túl keveset. Sajnos, ezt szinte az összes pontról elmondhatom. Valahogy Csanya szári mondatai maradtak meg bennem, amikor a VTM-es szintidőn túli beérkezésemkor arról beszélgettünk, hogy érdemes lenne mérni mennyi (milyen sok) időt töltünk el a frissítőpontokon. Mindenesetre a normális frissítés hiányát ekkor még nem éreztem, és szedtem a lábaimat, hiszen ez volt a verseny legkönnyebb szakasza. Időnként nagy lelkesen a kisebb emelkedőket is megfutottam, a fejemben már fogalmaztam a "PB a harmadik Terep-Ötvenesemen", vagy valami hasonló című blog-bejegyzésemet, amelyben - gondolatban - jól odamondogattam Csanyának, hogy nem tudott megfogni az új szintidővel.

A pont után, még a kezemben lévő banánt majszoltam, amikor a Terep-50 fotósát, szaszát megláttam, miatta gyaloglásról kocogásra váltottam, mégis csak futóverseny lenne... Rögtön utána unoka-nagyapa szurkoltak nagyon aranyosan, de amikor mellettük elhaladva a kisfiú jelentett a nagyapjának ("230."), az azért mellbe vágott. A 230. lennék? De hiszen 228-an jelentkeztek. Esetleg a két kutyát is beleszámolta volna? Brr.

Az előző években volt két olyan elágazás, ahol kellő figyelem nélkül könnyű volt elkeverni, tavaly mi az egyik helyen közel 20 perc kitérőt tettünk is. Most azonban az eltévedés ki volt zárva, hiszen irányító emberek álltak ott, szóval és mutogatással is jelezték a helyes irányt. Az elbontott erdészeti kapunál bevillant, hogy két éve még létrán másztunk (vagy valami billenős ajtón), de aztán mélázás helyett megszaporáztam a lépteimet, mert nem akartam megzavarni a két futó hölgyet, aki láthatóan eü. okból húzódik félre. Piliscsaba előtt még jött egy belegyaloglós emelkedő, amiről gyakran visszanéztem, hogy jönnek-e még utánam. Jöttek. Jéééé. A "veszprémiek", Évi és István. A piliscsabai frissítőponthoz együtt értünk. A járdán futottunk, így egy kis árnyékot loptunk. Sepi, az EO fotósa várt ott bennünket, akit én sikeresen "panferik"-eztem, pedig a narancssárga póló már messziről árulkodó lehetett volna. A gyors frissítés után (talán a sapkámba azért engedtem egy kis vizet az utcai csapról) próbáltam Éviék nyomába érni, de a temető utáni emelkedő utcán gyorsan távolodtak. A vasúti felüljáró jött, majd a Wesselényi utcában - az előző este megbeszélteknek megfelelően - régi kedves ismerősöm, Rudi bá' várt rám, unicumos üveggel és szép kristálypohárral. Mondjuk én már menet közben is éreztem, hogy jobb lett volna málnaszörpöt, vagy ilyesmit "rendelni", de most mégis annyira el voltam ájulva magamtól, hogy milyen pontosan érkeztem. Ugyanis 10:15-10:30 közötti időszakot jelöltem meg azzal, hogy korábban biztosan felesleges várnia rám, ha késnék, kérem legyen türelmes, tutira jönni fogok. 10:20 volt. A kis pohár unicumra gyorsan ittam pár korty vizet, Rudi bácsi közben "árulkodott": elég sokan sétáltak már. "Én is azt fogom csinálni, ha elkanyarodok az utca végén"- gondoltam, de előtte még futó látszatát próbáltam kelteni, és a rövid utca végéig futottam.

Hát, innen aztán nagyon magányosan haladtam. Csabán is bele-bele gyalogoltam, majd a településen kívül is, egy hosszabb emelkedőt, utána próbáltam visszaváltani - futásra. Az erőm (akkor még) meg is volt hozzá, de egy rendkívül poros, nehezebben futható rész következett. Piliscsévre üres palackkal értem, és itt már éreztem, hogy keveset ittam, és kevés a ponttól pontig a fél liter víz. Ráadásul itt utcai csapok sem voltak. Egy helyen ugyan megkértem egy fiatal párt, akik készséggel meg is töltötték a palackomat, de ez már a falu széléig sem volt elég. A falu utáni rész ismerős volt. Talán azért, mert ezt a sokáig emelkedő részt (korábban sem és most sem) nem tudtam "megfutni", ezúttal is csak túrázva haladtam. A lassabb haladás pedig lehetővé tette a bámészkodást. Kerékpárosokkal és egy szemből jövő túrázóval találkoztam, meg pár pillanatra azt a két hölgyet is láttam jóval magam előtt, akiket korábban nem akartam megzavarni. Klastrompusztig korábban 1:25, illetve 1:21 kellett, most 1:15-öt terveztem. "Óh! Szent eggyügyűség!" 1:27 lett, így aztán az összesített időm máris gyengébb volt a tervezettnél.

Pedig - az ezúttal is elkapkodott frissítés után - még csak most jött a neheze. Az emlékeimben az maradt meg, hogy a Pilis-nyeregig lankás részek és emelkedők követik egymást. A lankás részeket ezúttal nem találtam. Csak felfelé, felfelé. Az elrontott frissítés máris visszaütött, a negatív gondolatok eluralkodtak bennem. "De hiszen ez még nem a Vadállókövek. Ha már itt ilyen nehéz, oda biztosan nem fogok tudni felmenni." Csak nehezen tudtam rajtuk tompítani, nagyon lassan haladtam. A Pilis-nyereg után egy biciklit toló bácsitól papírzsebkendőt kértem. Adott, és... pálinkával kínált. Megköszöntem, de azt azért inkább nem! Végre hallatszott a járművek hangja, a Dobogókőre vivő szerpentinen. Főleg a motorosoké, nagyon élvezték, hogy bőgethetik.  Itt már gyakrabban találkoztam turistákkal, akik miatt muszáj volt futni (is). A nap meglepetése számomra az volt, hogy közvetlenül Dobogókő előtt - eltévedtem. Előtte egyszer már (egy tisztáson, ahol kivágott fák voltak összerakva) csak nehezen találtam meg a száraz fűre festett nyilat, majdnem kimentem egyenesen az országútra, de végül meg lett a balra nyíl. Itt viszont valahol nem láttam meg az országútra jobbra kivivő utat, és azzal szinte párhuzamosan, de kicsit távolodva attól haladtam Dobogókő felé, valami vízmű kerítése mellett. Alig vártam, hogy valahol jobbra mehessek. A frissítőponthoz nagyon közel sikerült csak az aszfalt országútra kiérnem, rögtön egy narancssárga nyílhoz. Hm. Ezt aztán nem hittem volna.

A dobogókői frissítőponton több futó is volt, úgy tűnt, előttem nem sokkal értek ide. Egyikük, egy T-100-as futó, akivel reggel még ebola környékén együtt is futottunk sokáig, a feladás gondolatát fontolgatta, próbálták róla lebeszélni. Farkas pedig éppen a légzési problémáiról beszélt valakivel. Itt már nagyon magam alatt lehettem. A palackomat ugyan megtöltettem, de elfelejtettem (?!) inni. Úgy fordultam vissza a pontra. Brrr.

A Dömösig tartó, szinte végig lejtő, amúgy biztosan könnyen futható szakasz számomra a verseny beszélgetős szakasza lett. Előbb a versenyt még sem feladó T-100-as futónak meséltem ("Itt ment ki ősszel a bokám a Dobogókői Hegyifutó versenyen. Itt ültem le két éve az Ilona-pihenő padjára, mikor begörcsölt a lábam. Itt lesz a Szakó-nyereg, ahol 2 éve sistergő volt a pontőr, akivel tavaly a dömösi kocsmában ittunk egy pohár sört.") Futótársam megunhatta. Vagy nagyon lemaradoztam, de "elkéredzkedett". Utána a túrázókkal beszélgettem. Volt rá időm. Egy kislány ugyanis a villanypásztor feletti létra közepén lecövekelt, és nem mert tovább menni. Csak-csak leimádkozták onnan a szülei. Az ismerős, elég meredek lejtő, az alsó végén az elszakított villanypásztorral. Az aszfalt úton egy iskolás csoport - ücsörög. "Ráültél a nyílra, nem tudom, merre kell mennem" - szóltam vissza egyiküknek, persze már a jó helyen lekanyarodva. Később egy egyenetlen, nehezen futható szakasz jött. Itt kaptam két éve egy futótársamtól banánt, amikor begörcsölt a lábam - gondoltam. És egy rosszul sikerült lépéstől begörcsölt a lábam... A dömösi frissítőponton most is mindenki nagyon aranyos volt (jelzem, a többin is, de az én lelkemnek itt esett a legjobban). Még szintidőn belül vagy - biztattak. 6:15? Még 1:45-öm lenne? Hát akkor ez már biztosan nem lesz meg. Etettek-itattak, még egy (mint később kiderült, nagyon finom) málna ízű, zacskós masszát (gél?) is kaptam tőlük. Cudar meleg volt. Állítólag Dömösön vannak utcai kutak. Hát én egyet sem vettem észre, pedig a sebességem... Néha, ha turisták jöttek szemből, kicsit kocogtam, de később már az sem érdekelt. Végre a hegy lábánál. A forrásnál leültem (málnaízű gél). Nagy sokára rászántam magam, és elindultam. Pillanatokon belül kiderült, hogy a felfelék már egyáltalán nem mennek. Néhány lépés, megállás ismétlődött. 100-120 kilós, szemmel láthatóan nem túl gyakorlott túrázók mentek el mellettem, 8-10 éves kisgyerekek szaladgáltak. Terep-50? Mégegyszer? Ezeket a képeket kell most jól eltárolnom, hogy eszembe ne jusson valaha is! – gondoltam.

Nem túl kellemes gondolataimból egy felvillanó T-50 rajtszám zökkentett ki. Egy, a földön fekvő futó hasán. Kérdésemre Laci (leolvastam a nevét a rajtszámról) elmondta, hogy egy vírus gyengítette le pár napja. Igaziból el sem lett volna szabad indulnia, és 25 km tájékán már közel állt ahhoz is, hogy feladja. Gyűjtötte az erőt. Ahhoz, hogy tovább menjen, vagy ahhoz hogy felhívja Csanyát. Azt mondta, én menjek csak nyugodtan, nem tudok segíteni. Meg is haragudtam rá. Milyen szívesen leültem volna mellette. No mindegy. Tovább! A csúcs beláthatatlanul távol, erőm pedig semmi. Egy szép, füves platóra mászva végleg elfogytam. A fejem alá gyűrtem a sapkámat, és hanyattfeküdtem. Néztem a felhőket, a fölém hajló ágakat, hallgattam a madarakat. Akkor nem tűnt ilyen idillikusnak. Pár perc után tovább indultam, hiszen rájöttem, ez az a verseny, amit nem lehet feladni. Kinek? Hol? Visszamenni? Azt már nem. Csigatempóban haladhattam, hiszen egyszer csak beért Laci, majd egy T-100-as futó is csatlakozott hozzánk. Mint kiderült, őt a gyomra hagyta cserben, sokat hányt. Sírtunk-nevettünk, de inkább sírtunk. Szégyellem magam, de egy kicsit vigasztalt, hogy nem voltam egyedül. Azért biztatgattuk is egymást ("Már túl vagyunk a felén.") Egy örökkévalóságnak tűnt, mire feltűnt az a hatalmas kidőlt fa, amit már a korábbi években is kerülgettünk, majd a Prédi. Az órámra néztem: majdnem 8 és fél óránál jártunk. Duplája idő volt ez a résztáv, mint korábban bármikor (két T-50 és két Dobogókői Hegyifutó Félmaraton). És hol van még a Kisrigó? Kis ücsörgés-nézelődés, kis beszélgetés egy nehézsúlyú házaspárral (hogy mentek el mellettem, Atyavilág!). Kis tanácskozás. Laci elmondta, hogy felhívta ugyan Csanyát, de mivel ő nem volt boldog az ötlettől (ti.:hogy Lacit valahogy begyűjtsék), azt mondta neki, hogy folytatja. Megegyeztünk, hogy én elindulok, és hírüket viszem. 16:35 körül indultam el, addigra a szél is felerősödött, néhány csepp eső is esett. Váratlan volt számomra, hogy kisebb belesétálások mellett szinte folyamatosan kocogtam, igaz, lejtett az út. Aztán az egyetlen - nem túl komoly - emelkedő megfogott, ott ismét leültem. Annak a fiatal párnak a legnagyobb örömére, akiket korábban kocogva megelőztem, és akaratomon kívül kicsit meg is ijesztettem. Pedig trappoltam elég hangosan.

Visszaelőzés, pár barátságos szó. Az utolsó elágazás. Murvás út, még mindig lefelé. Az ismerős híd. Rémlik, utána már ott a cél. Az utolsó erőtartalékokat mozgósítva ismét kocogok. Kibukkanva a fák közül az aszfalt parkolóban kis csoportot látok, akik éppen autókba szállni készülnek. Hirtelen hatalmas tapsolásba kezdenek. Húúú. Ez megzavar, próbálok szerényen, komolyan, inkább csak előre nézni. Meg is látom az étterem udvarába éppen akkor bekanyarodó, Visegrádról visszaérkező, már 75 km-nél járó futót. Hm. Ezek szerint a taps főleg neki szólt? Vagy csak neki? Azt hiszem, egy kicsit nekem is.

Evés-ivás, lassú regenerálódás. Később örömmel látom, hogy Laci is itt van, meg (tőle tudom) a T-100-as srác is.

Utózöngék. Persze, a soha többet T-50 hamar elmúlott. Okos ember mások hibáiból tanul, szerintem én most a sajátjaimból is fogok.

Többen is írnak a fórumon, hogy milyen klassz volt az élő közvetítés a versenyről, ami azt jelenti, hogy a dugókás rendszernek köszönhetően folyamatosan figyelemmel követhető volt a verseny. Nosza, ránézek én is. Hm. Hát ez meg mi? Lacival együtt "nfb: Nem futott be"  szerepel a nevünk mellett, később az eredménylistán is. Jó-jó. Lehet, hogy ez már nem volt futás... Email-váltás Csanyával, mint oly sok más problémánál, itt is segítőkész.

Tehát - ugyan még a régi, egy órával csökkentett szintidőn is fél órával túl - de befutottam.

Jövőre? Szerintem tényleg be fogok majd futni.