Mivel már egész jól összeszoktunk (Mudclaw és én), eldöntöttem, hogy itt az ideje egy hosszabb távú próbának. Így hát a szombati Mátrahegy túrát szemeltem ki beavatási szertartásként.

A tavalyi élményeim alapján nyakig érő sárra, jégkására, olvadt hóra, vízátfolyásokban küszködésre számítottam. Így is állt a helyzet néhány nappal rajt előtt, de aztán Tél tábornok megrázta magát, és visszajött egy kis időre, erős mínuszokkal. Ennek eredményeképpen a Mátra ösvényei  ideális futótereppé váltak (mondhatnánk erre: Windows Mátra 1.0: ma is lefagyott).

Nyolckor rajtoltam Füredről, s mivel tavalyról már ismertem az útvonalat, magabiztosabban haladtam előre. Múzsla kilátó, Sástó könnyedén megvoltak. A Lajosházáig tartó lejtő is simán ment, utána felkapaszkodtam a Köves-bércre. A fagyott talajba nagyokat harapott a cipő, csodás élmény volt kihasználni az általa nyújtott lehetőségeket. Lefele menetekben jól el mertem engedni, fölfele meg kipörgésgátlóként működött. Galyatetőnek fölfele többször volt alkalmam kipróbálni a keményre fagyott havon is, ott is kapaszkodott rendesen. Tükörjeget is találtam, no ez volt az egyedüli gyengéje, de szerencsére ebből nem volt sok. Galyára szikrázó napsütésben és mínusz sok fokban értem föl. A biztosított frissítőhöz nem is nyúltam, csak megindítottam a hosszú lefelét egészen Sasvárig. Ez a piros kereszt út már régen a szívemhez nőtt, és most, egy ilyen "vadállattal" a lábamon még több élményt nyújtott. Szóval, robogtam, lábam és fejem piros színben virított, a többi rész feketében. A sasvári Autós Büfében mindig jó hangulat van, ezt más túrázások során is tapasztaltam. A mostani lelkes pontellenőr csapat ezt a jó érzést erősítette bennem. Ja, ha már a szervezők szóba kerültek: erre a túrára midenkinek érdemes eljönnie, ha szívvel-lélekkel szervezett, körültekintően lebonyolított teljesítménytúrát szeretne. Úgy éreztem magam, mint egy nagy család tagja, a rajtként/célként szolgáló középiskola épületében, a pontokon és egyáltalán: mindenütt gördülékeny kiszolgálás, mosolygós, tettrekész segítők, minden apró részletre odafigyelés. Szóval, csúcs, no.

Visszatérve a haladásomra, Sós-cserire felkapaszkodva éreztem először, hogy gyenge vagyok. Megettem egy sportszeletet, aztán irány Óhuta. A Klarissza-forrásnál is gyengélkedtem, ráadásul tudtam, hogy a java pont most jön. Voltam már vidámabb is az erdőben, de most aggasztó zavart éreztem az erőben. Ha lett volna erre fordítandó plusz energiám, biztosan körbenézek, van-e valahol a közelben egy jedi-lovag. Így viszont párásodó tekintettel robotoltam fölfelé a Pisztrángos-tóhoz. Mire odaértem, már kissé szédelegtem is. No de mi az nekem? Nehogy megálljak már egy ilyen kis probléma miatt! Pecsételés után irány a Gabi-halála, ami nekem ismételt találkozást jelentett az alázattal. Megborultam, ahogyan a klasszikus leírásokban olvasható. Mire a Kékesre felértem, már feketének láttam a havat is. Beesvén az étterembe, megittam vagy 6 pohár meleg teát, megettem egy sportszeletet, és a gyors feltámadás reményében indultam lefelé, a csúcskövet gondosan megsimogatva (most majd' 4 óra kellett, hogy eljussak a csúcsok csúcsára). Az első kanyar után úgy elkezdte rángatni a görcs a combomat, hogy meg kellett állnom. No, ilyen vagy 10 éve nem fordult elő velem. Ezek szerint kilúgoztam magamat teljesen... Pár guggolás után továbbindultam, de néhányszáz méter után ismét megállásra kényszerített a görcs. Ez az "elindulok - -megállok - guggolok - elindulok" ciklus még vagy háromszor ismétlődött meg, míg végre ki tudtam húzni a görcsöt a combokból. Egy kis robogás azért belefért még a végére, aztán teljesen kifacsarva érkeztem meg a célba. Esett már jobban is futás. Tapasztalatszerzésnek jó volt, a Mudclaw működésére csak jókat tudok mondani, tette a dolgát 100 %-osan. Ennek is köszönhetem, hogy a tavalyi időmet alaposan megjavítottam, de ebben benne volt a pályaismeret, és az ideális keménységű terep is. Érzésre sokkal gyengébb vagyok, mint tavaly, no de ez már egy másik történet...

Február 27. szombat

 Mivel a terepviszonyok február utolsó hétvégéjén igazán olyanok voltak, amire az ínyenc terepfutó nagyot csettint és eltűnik a legközelebbi erdő mélyén, felhúztam a Sárkarmot, s irány a Hármashatár-hegy. A mai futás lényege az volt, hogy lehetőleg minél többféle terepen, emelkedőn, síkon és lejtőn próbálgassam, mire is képes a cipő, milyen újfajta tulajdonságai jönnek elő. Belementem mindenbe, amit csak találtam, s most pontokba szedve írom le a tapasztalataimat.

- Jégkása (olvadó hó és víz egyvelege): az emelkedőbe nagyon szépen harap bele a cipő. Kicsúszás nem volt, egyenletesen lehetett tolni fölfelé. Lejtőn is megfelelően kapaszkodik, hála a sarokbütyköknek. Amikor próbálgattam a lábujjhegyre érkezést, akkor is jól tartotta magát. A bokáig érő nedves jégkásában átázni ugyan átázott, de már kezdem ezt is megszokni… Mivel nem vízálló a felsőrész, ami be akart menni, az be is jutott a cipő belsejébe.

- Jégpáncél: kissé félve mentem rá az ösvény közepén keményre fagyott jégcsíkra, de pár lépés után éreztem, hogy nagyon jól fogja a cipő. Persze, nem úgy, mint egy szögekkel ellátott talpú, no de a sima terepfutó cipő kategóriában a legjobbak között van. Szép megoldásokat tudtam produkálni még kanyarokban is, amit eddigi terepcipőimnél nem tapasztaltam.

- Sár: a klasszikus terepfutás meghatározó élménye. Először is, amikor „vendégmarasztaló” saras-agyagos részre ér az ember, pár lépés után súlyos agyagkoloncot cipelhet a cipőin. Másrészt demoralizáló csúszkálás jut neki. Viszont a Mudclaw-val egy új érzést kaptam: a sár szinte lepergett a talpáról (ez a megfelelő sűrűn - illetve inkább ritkát mondanék - elhelyezett rücsköknek köszönhető, illetve a talpfelület anyaga is hozzájárul ehhez), és kapaszkodott rendesen a manőverek közepette. Emelkedőn és lejtőn is mesés érzés a biztonságos tapadás a talajhoz.

- Szikkadt talaj: a már nem tocsogós, de kissé puha talajon még nagyobb az élmény, mivel a viszonylag vékony talpkiképzés miatt szó szerint a saját bőrömön éreztem, ahogyan a „karmok” belefognak a földbe. Mondanom sem kell, csúszásról szó sem volt, emelkedőn is hatékonyan kapaszkodott a cipő, és a lejtőkön el tudtam ereszteni néhány igazán viharos vágtát is.

- Vizes fa: no, itt már óvatosan kell megközelíteni a dolgokat. Úgy gondolom, a nedves / vizes fára csak az lépjen nagyobb lendülettel, aki szöges cipőt visel. A műanyag / „gumi” talpak – legyen bármilyen jó kiképzésű rücsök rajta – megcsúsznak a nedves fán. A kis lendülettel végzett rálépés és a sétatempóban végigmászás még aránylag jól ment, de a gyorsabb futótempónál majdnem hanyatt estem. Szerencsére nem volt a közelemben senki, akit megrázott volna a produkció…

- Nedves szikla: eleinte nagyon óvatos megközelítésben mozogtam rajta, de megtapasztalva a Mudclaw lehetőségeit, gyorsan felbátorodtam. A sziklára is szinte tapad a talp, nagyobb iramot kellett választanom, hogy csússzon. Meglehetősen jó biztonságérzetet adott a cipőnek ezen „sziklamászó” tulajdonsága (már én is említettem egyik előző beszámolómban, hogy a talp olyan anyaggal /Sticky Rubber/ van bevonva, mint a hegymászó cipőké – ezért is tapad annyira jól a nedves sziklán is).

Ennyi volt a mai tapasztalatom a Mudclaw 272-vel. Illetve, egy bónusz meglepetés is várt otthon: amikor a szokásos, dagonyázás utáni szeánszot tartottam a fürdőszobában: örömmel tapasztaltam, hogy nem kell a keféhez nyúlnom, ha el akarom a talpról távolítani a sarat. A közepes erősségűre állított zuhany teljes egészében levitte a ráragadt agyagot és koszt, így kényelmesen megtisztítva tettem le száradni. Ennyi jó tulajdonság mellett kezdem nagyon megkedvelni ezt a cipőt…