Eredetileg a Pilisi Terepfutók Baráti Köre szervezte volna terepfutóversenyként szeptember 29-én, végül edzés lett belőle, aminek egyszerű oka a nevezők alacsony létszáma. Pedig remek rendezőség, jó kis versenyük a tavaszi Pilis Trail, aki indult bármely távján, bizton állíthatja ezt. Aki viszont még nem járt náluk, tavasszal itt a lehetőség, érdemes beiktatni március végére a versenyüket (három táv szokott lenni, 11km, 24km és 48km végig a Pilisen).

Alapvetően nem bánom, hogy kizárólag magammal kellett megküzdenem, mert ez az elmúlt időszak minden volt, csak kiegyensúlyozott és nyugodt nem. A futás ugyan szerves része maradt a heteimnek, de a hétköznapok során többször csak „kapkodva” jutott időm a reggeli edzésre. Fizikai szempontból nézve mindenképpen akartam a novemberi Piros 85 előtt még egy hosszabb futást, úgyhogy amúgy is edző-verseny lett volna, így viszont legálisan edzésként indulhattam neki a 79km-es távnak. Ha a lelki oldalát nézem, igazság szerint nagyon nagy szükségem volt már egy hosszabb távra, ami egyfajta „resetelés” funkciót tölt be, mondhatnám úgy is, hogy kicsit kizökkent abból az állapotból, amit az augusztus vége-egész szeptember hozott nekem. Nem futóknak minden bizonnyal furcsán hangozhat az, ha valaki regenerációs célzattal indul neki cirka 79km-nek a Pilisbe, amihez még durván 3000m szintemelkedés is társul. Én pontosan ezzel a szándékkal indultam el Piliscsabára szombat kora reggel, szerettem volna a természetben kicsit magamban lenni a gondolataimmal és másfajta problémákat megoldani, mint amikkel egyébként a hétköznapokban folyamatosan foglalkoznom kell. Egyszerűen vágytam arra az érzésre, amit ezek a távok adnak, az esetleges „halálra” és az eufórikus újjászületésre, talán kicsit a fájdalmára is. Mindezt a csodás Pilisben, „tematikus” útvonallal – Pilisi Kilátások pecsétjeinek gyűjtése közepette. Lehet ennél jobbat elképzelni feltöltődésnek? Kötve hiszem.

A Pilisi Kilátások egy jelvényszerző mozgalom, ami során 12 kilátópontot kell érinteni és a kihelyezett fadobozokban lévő pecsétekkel igazolni a pontok érintését. Ehhez a vásárolható igazolófüzet (ezt a versenyre nevezettként „fájdalomdíjul” megkaptuk), valamint egy pecsétpárna szükséges. Alternatív útvonalon bejárható, nem szükséges azonos alkalommal az összes pecsétet begyűjteni és a gyűjtögetés sorrendje is szabadon választott. Én a versenyre kijelölt útvonalat követtem, két kisebb részt leszámítva a jelzetlen utak elkerülése miatt. Valószínűleg rövidebb távon is bejárható egy nap alatt az összes pecsét helye, nekem most nem a minél gyorsabb begyűjtés volt a célom.

A Szentlászló Trail óta nem mentem ilyen hosszúságú távon, de még közelítőn se. A leghosszabbam 40km volt még júniusban és múlt szombaton mentem egy 30km-en felülit csak úgy „visszaszokás” céllal (Szénás, Kis-Kör, szigorúan QR kód mentesen, csak a futás öröméért). Nyáron 20km-ig bezárólag futottam általában, inkább a szintgyűjtésre figyeltem a távolság hajszolása helyett, kilencszer is megmászva a Vadálló-kövek - Prédikálószék magaslatát. Ezért is akartam a P85 előtt még újrakóstolni a távolság ízét, mert a lélek ugyan nem felejt, de a testnek nem árt az emlékeztető.

Szombat reggel fél 8-ra odaértünk Piliscsabára, majd az Igazolófüzet beszerzése után 7.48-kor el is rajtoltattam magam. Előzetesen három privát frissítőpontot beszéltünk meg, az elsőt Pilisszentlélek környékén (parkoló, 24km), majd a Csobánkai-nyeregnél (44km) és végül a Szántói-nyeregnél (66km). A frissítéssel kapcsolatban homokszem került a gépezetbe, de erről majd később. Az útvonal nagyobb része követte a tavaszi Pilis Trail 48km-es távját, így számomra ismert volt, egyedül a Nagy-Kevély - Oszoly-csúcs környékének bizonyos részei voltak ismeretlenek (ettől kicsit tartottam, főleg mert ez a táv második felére esett, ahol tudtam esetleg már gondot okozhat a kognitív képességek – így a tájékozódás – igénybe vétele).

Kilépve Piliscsabáról rögtön jelzett útra léptem, az Országos Kék Túra K- jelzésére. Ezt követve hamar találkozott az út a Kék háromszög jelzéssel, ami egyenesen (és emelkedve) vitt fel az első pecsétponthoz, a Nagy-Kopasz-hegyen található Dévényi Antal kilátóhoz (alias „Jenga”). Aki járt már itt, pontosan értheti a kilátó „Jenga” elnevezését, érdemes felmászni rá és szétnézni, mert szép kilátás nyílik a Pilisre. Én ezt most kihagytam, pecsételés után visszamentem a Kék háromszög - Kék körséta elágazáshoz és folytattam utam a következő pontom, a Basina felé. A K+ jelzés szépen levezetett a hegyről és előbb-utóbb találkozott a K- jelzéssel, de én itt letértem róla és a verseny útvonalát követve egy rövid jelzetlen átkötővel értem el a Kék kör jelzést. Ez a jelzés kicsit egyhangú úton haladt egy szántóföld mellett, viszont legalább a melegtől nem kellett tartani, ami nagyban nehezítette volna a haladásom. Piliscsév szélét elérve jött be a Piros háromszög jelzés, ami felvezet a Basinára, de itt nagyon kell figyelni, mert egy hirtelen balos letéréssel kezdhetjük meg az emelkedést. Szűkült az ösvény, egyre feljebb vezetett az út és bejött lassanként a Sárga háromszög. Itt először keresgéltem a dobozt, majd észleltem az egyébként egyértelmű jelzést a fán, hogy még kijjebb kell menni a pecsétért. A kilátás innen is csodás, egészen messze el lehetett látni, főleg mivel az idő is kellemesen hűvös és tiszta volt.

Az emelkedőt követte egy lejtmenet, száguldás a Sárga háromszögön lefele egészen az Eszperantó-forrásig, ahol a Sárga kör jelzésre tértem át. Itt kedvem lett volna elidőzni a hintánál (ahogy a tavaszi versenykor is mindig vágyakozom), de ezúttal sem álltam meg erre a kitérőre. Újabb emelkedés, ami kitartott egészen a S- bejöveteléig, amin egy rövid szakaszt haladtam csupán a P- jelzésig. A P- jelzés először kedvesen köszönt be, majd egy igencsak hosszú emelkedéssel búcsúzhattam el tőle. A Kémény-sziklához ismét figyelni kellett és letérni a Z+ és Zöld háromszög mentén, ahol megérkezve pecsételés közben megint gyönyörködni lehetett a remek kilátásban.

A következő pont messzinek tűnt nagyon, hiszen a Kétágú-hegy bőven odébb volt még a túloldalon. Leértem Klastrompusztára, ami az első lakott terület volt, amit indulás óta érintettem és itt találkoztam az első emberrel is azóta. Egyébként található erre egy kút, ami melegebb időben nagyon jól jöhet. Nekem most szerencsére nem volt szükségem vízre, így robogtam tovább a K- jelzésen a kevésbé kellemes aszfalton. Itt is figyelni kellett, mert a K- egyszer csak jobbra betért a fák közé és hullámzott, amíg egy rétre ki nem ért. A kesztölci szőlők felett haladt ez az út, ami abból a szempontból érdekes, hogy messze elláthatunk – pl. a Nagy-Gete és a bajóti Öreg-kő is felfedezhető a távolban. Mivel pontosan tudtam hol járok, így ráértem nézelődni, nem kellett azon aggódnom, vajon jó irányba haladok-e. Ezen a részen a kissé gyéren festett Z- jelzésre érdemes azért figyelni, ami jobbra indul felfele a hegynek. A verseny „hivatalos” útvonala letér egy jelzetlenre és úgy visz a Kétágú-hegyhez, én maradtam a Z- jelzésen, ami szintén elvitt a Zöld háromszöghöz, ami pedig a kilátóponthoz. Itt már kezdtem ráhangolódni a privát frissítőmre, ami azon túlmenően, hogy tápanyagfeltöltésként szolgált, emberi hangot is jelentett számomra. Ugyan elvonulni jöttem ide, mégis 24km csend után jól esett volna már megosztani 1-2 gondolatot. A versenyek/teljesítménytúrák ilyen szempontból mások, hiszen ott bizonyos időközönként biztosan van „emberi” EP, valamint társak, akik szintén veled gyűrik a távot, így a pillantások, biccentések, „hajrázások” mind valamiféle értelmet adnak és nyernek. Ilyen szempontból furcsa volt ez az út, mert egyrészről nem találkoztam másokkal és persze buzdításokkal sem. Fekete-hegy, Sasfészek – újabb pont. Itt van a nagy kedvenc hintám, amire most szintén nem csábultam el, pedig ez még jobb is, mint az, ami a forrásnál van. Ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes feljönni a Sasfészekhez!

Innen gyors lefelé és végre frissítés! Két kis üveges teával (3dl), sós mogyoróval, sós-karamellás pop-corn golyókkal, müzlikkel, sajt rúddal és gumicukorral indultam el, ezek közül a pop-corn golyók fogytak el és egy üveg tea. Úgy számoltam, lassan Cola-idő jön, így az került az üvegbe, valamint a kis pop-corn golyókból vittem újabb adagot (ami új belépő volt a frissítésem sorába – jól vizsgázott). Itt nagyon jó hangulatban voltam, át is vettem a hosszabb gatyát rövidre, majd hajrá tovább. Pilis-nyereg emelkedéssel érkezett el (bónusz pecséthely) és a Fekete-kő pillanatok alatt ott volt a Zöld háromszögön. Itt elég sokan voltak fent, így nem időztem a kilátással, csak a pecsétért mentem oda. Ezt követően egy mumus rész jött, ami a tavaszi verseny havas körülményei között számomra a végtelenséget testesítette meg (Z- jelzés kb. 4km a Pilis-tető felé). Ezúttal elégedetten futottam meg a hullámokat és vártam a kis letérő Zöld háromszög felbukkanását. Ez a Pilis megnevezésű pont, ami nem összekeverendő a Pilis-tetőn találhatóval. Nagy kedvencem a Pilis-tető környéke, most is jól esett ide megérkezni. A kilátótól kb. 4km csak lefele szerpentinen és egy csodás kilátóponttal, amin szétnézve már lehet üdvözölni a lassan, de biztosan közeledő Nagy-Kevély magasságát. Itt gondoltam arra, hogy már nem gondolok semmire… megérkeztem az „itt és mostba”, amiért tulajdonképpen az egész utamat elkezdtem. 3 és fél óra kellett ahhoz, hogy kiürüljön a fejemből minden, ami a „valóság” része és nem maradt más csak a Természet és én. Csak a megoldandó helyzetek és bennük én. Ezzel az érzéssel haladtam a Szántói-nyereg felé, majd a Hosszú-hegyen tovább a Z- jelzésen és újabb pont. Sehol senki, erre kevéssé járnak turisták, pedig érdemes, mert innen is van ám szép kilátás. Kezdtem újra zsongani, mert közeledett a második privát frissítésem. Nagyon jó hangulatban voltam, túl a felén, lassanként a 42km-en is. Ez ilyen eufórikus öröm volt, mert már volt is mögöttem, de az előttem lévő út sem tűnt végtelennek.

És itt következett be a villámcsapás…az életben is történnek rendkívül kiszámíthatatlan és váratlan dolgok, amikre rugalmasan célszerű reagálni, de egy hosszabb táv közben ez a rugalmasság sokat veszíthet magából. Futottam a földúton, ami Csobánka felé megy be (K-), lassan elértem a Csobánkai-nyeregnél lévő temetőt, ahol találkoznunk kellett volna. Senki ismerős. Itt már kezdtem gyanakodni, hogy basszus, ugye nem? Gondoltam, oké, tuti feljebb ment a tömeg miatt és a Kevély alatt van a K- körül. Mentem egyenesen tovább, de még mindig senki. A nagyon jó kedv hirtelen átcsapott dühbe, majd egy elég nyomasztó állapotba. Ennek oka az volt, hogy a pont előtt (készülve a töltésre) kiittam a maradék Colát az üvegből és a teából is csak egy 1 deci körül lötyögött az üvegben. Gyors telefon, düh, ideg, düh, újratervezés. A telefonbeszélgetés konklúziója számomra egy dolog volt: ebből nem lesz frissítés az elkövetkezendő kb. 10km-en. Eleve tartottam ettől a szakasztól, mert kevésbé ismerem ezt a részt, ráadásul realizáltam, hogy mindennek tetejébe még szomjazhatok is mellé. Itt egy pillanatra megszólalt a kisördög a fejemben: „Hülye vagy? Nem verseny, ha akarsz leülsz, kiszállsz, bármit csinálsz. Nincs tétje…” Egy percre sem álltam meg a vívódás közben, így a testem egyértelmű választ adott a fejemben lévő kételyekre.

Az tudtam, hogy ezt rendesen megszívtam, de nincs mese, menni kell. Bármikor máskor is történhet ilyen, sőt biztosan lesz is, amikor felülírja az élet a tervet, amire a válasz máskor sem a feladás lehet. Persze az agyamban kattogtam tovább az emberekbe vetett bizalom kérdésein, forrt a fejembe mindenféle nem éppen építő gondolat, amolyan „soha, senki, semmikor” hangulatban mentem előre. Közben Mackó-barlang, majd Kevély-nyereg és rengeteg ember. Itt eléggé megborultam fejben, hiszen ezt a részt ismertem, mégsem találtam meg a Nagy-Kevélyre vezető P- jelzést, hanem elindultam lefelé egy másik úton. Mondom, basszus a Kevély felettem van, vissza minden. Jó, a Nyeregben kiterítettem a Pilis- és Visegrádi-hegység térképét és betájoltam magam. Végül már röhögtem magamon, mert gyakorlatilag ott álltam a P- jelzés mellett, ami felfele vezet a hegyre. Újabb ihlet, újabb telefon, a frissítőmet áttelepítettem Csobánka belteréről Csobánka külterére és újból forrongtam magamban. Szegény Nagy-Kevély elég feldúlt énemet kapta, majd a P85-ön kiengesztelem ezért. Eljött a Piros négyzet, amin balra fordultam, hogy visszamenjek a P- lefele menő ágára. Ez nagyon gyéren festett jelzés, néha azt se tudtam már, hogy biztos jelzett úton vagyok-e. Az irány jó volt, ezt tudtam, a többi már nem számított. Eljött a P-, majd nem sokára a S- jelzés is a Majdán-nyeregnél. Itt felfele kellett menni egy szűkös vízmosáson, ami egy olyan helyre vitt fel, ahonnan öt irányba lehetett tovább menni. Hát ilyen nincs, gondoltam, kiraktam a térképet ismét, de nem igazán voltam képes az információk feldolgozására. Jó, elindulok random valamerre, hátha lesz jelzés. Jó lett volna az irány, de visszajöttem, mert nem láttam jelzést. Oké, másik utat is megnézek – ott se láttam jelzést. Megráztam magam és rendesen kiterítettem a térképet a földre. Belőttem a Majdán-nyerget és az utat ide, majd a S- jelzést követve tájékozódtam. Az először választott út tűnt jó iránynak, így elfordultam arra és elindultam. Megláttam a fán a lekopott S- jelzést és végre valami örömérzet is elfogott, amolyan „hurrá, még képes vagyok gondolkodni!”. Az Oszoly-csúcs baromi messzinek tűnt még innen, pedig közel volt már a Sárga háromszög, amin fel kellett menni. Nagyon szép róla a kilátás, mindent látni abba az irányba, ahonnan jöttem és abba is, ahova mentem. Nem időztem sokat, mert egy család éppen élvezte a szombati kellemes napsütést fent, én pedig már kicsit elidegenedve éreztem magam az emberektől. A lefele a P háromszögön rettenetes volt, az út neve mindent elárul: „törmelékes út”. Ez még akkor is szar lett volna, ha az ember lábában nincs már 53km. Leértem Csobánkára és egy csodás kúttal találkoztam az utcán, ami azt jelentette: végre folyadék!

Csobánkán igazi vidéki szombat délutáni hangulat uralkodott – gyerekek az utcán bicikliztek, felnőttek a ház körül munkálkodtak. Az egyik ház kertjében nagyban zajlott az élet és órák csendje után végre zenét is hallottam. Elég vicces volt, mert valahogy nagyon aktuálisnak éreztem az 55.km környékén a „Gyere őrült” szövegezést. Aztán eljött a privát frissítésem pillanata 13km-es csúszással. Nevetségesnek tűnhet a 13km-es csúszás ilyen nagy ügyként való megjelenítése, de ebben a helyzetben a kiszámíthatatlanság ténye az, ami rettentően megviseli az embert mentálisan, így megnehezítve az egyébként sem feltétlenül rózsás helyzetet. Itt tudtam végleg elengedni a dühömet, amit lábon hordtam az elmúlt 13km óta és a helyzeten való felülemelkedés is itt tudott megtörténni. Azt hiszem ezért is szép az „ultra”, mert megtanít türelemre, figyelemre, önfegyelemre, kitartásra, problémamegoldásra, lényeglátásra, felülemelkedésre – éppen mikor mire. Számos olyan érzés kezelésére, amik a mindennapok szerves részét képezik, mégis olykor nehéz őket érteni és érezni. 50km felett már egészen más értelmet nyernek ezek a dolgok, a bonyolult egyszerűbbé, az egyszerű bonyolultabbá lesz. Furcsa kifordított állapot ez.

A frissítőmet elhagyva megegyeztünk, hogy talán beleférhet az eredeti terv és találkozhatunk még 66km-nél. Nem számoltam vele, mert nem akartam még egy megborulást a vége előtt azért, mert számítok valamire, ami nincs ott. Annyira nem volt izgalmas ez a szakasz, viszont a Dera-szurdok környékét mindenképpen ki kell emelnem. Igazi családi kirándulás helyszíne, most is sokan voltak a környékén. Ezen a részen sokat vághattam volna az útvonalból, ha a Som-hegyi Turistaház felé elmegyek, de nem tettem meg. Úgy voltam vele, hogy edzeni jöttem, érezni a távolságot, Gyula-pihenő (utolsó pecsét) ide vagy oda. Pilisszentkereszt majd az aszfalt Pilisszántó felé. Kicsit gyalogoltam, egyfelől, mert nem esett jól az út ezen a részen, másfelől hogy húzzam az időt a frissítőm pontra érkezése miatt. Az a vicces, hogy frissíteni már egyébként nem akartam, fogyni pedig nem fogyott semmim, így ez inkább a pillanatnyi mentális frissítés miatt kellett.

Szántói-nyereg, 66km, utolsó emberi szavak Piliscsaba előtt. Innen volt a legnehezebb elindulni, mert itt volt a kocsi, plusz a Csévi-nyereg felé nem volt nagy kedvem már elmenni. Itt is lehetett volna bőven vágni az útvonalból, ha az aszfalton egyenesen megyek Pilisszántó végéig, de úgy voltam, ha eddig tartottam magam most már tuti nem vágok le és végig csinálom, amit terveztem. Haladtam a P- jelzésen, majd bejött a S- és a jelzések közös szakaszát gyűrtem a végén. Egy balos, majd egy hirtelen jobb felfele a csapáson és végül megint bal, majd jobbra fel az utolsó emelkedőn. Felértem…huh. Irány a Vörös-hegy, Gyula-pihenő, utolsó pecsét. A Sárga négyzet keresztezése után eljött a pecsétdoboz. Utolsó pecsétnyomás, majd visszafordultam és itt tettem bele a második módosítást az utamba a hivataloshoz képest, mert a Sárga négyzet jelzést biztosan ismertem, a másik utat nem. Hosszabb lejtés kissé kellemetlen úton, majd utca. Eljött Klotildliget vasútállomás és lassanként a meghatottság pillanata is. Aztán jött ismét egy váratlan esemény: útépítés, a megszokott útvonal nem járható. Már csak röhögni tudtam magamban azon, hogy ismét felülíródik a terv, nagyobb kerülővel érek be a célba. Futottam az utcán, eljött Béla király útja, házak, üres telek, temető, focipálya! Úristen…beértem. Tényleg végig mentem a pályán, letoltam a 79km-ert! Bent ültek a pályánál a szervezők közül és talán néhány teljesítő is, akik szintén elindultak, hogy maguk örömére begyűjtsék a pecséteket. Végül 79.39 megtett kilométerrel, 3112m szintemelkedéssel és 9 óra 33 perces idővel (ami tartalmazza a pecsételéssel eltöltött időt) zártam ezt a kört.

Megkaptam a Pilisi Kilátások kitűzőjét a hozzá járó „Pilis Trail sörrel” és örültem, hogy ismét végig tudtam menni egy hosszabb pályán. Persze magamban azon gondolkoztam közben, hogy mi lenne, ha most lenne még 10, 20, 30, 40 kilométer, tudnék-e menni? A válaszom egyértelmű volt: persze. Az ember mindig azt a távot tudja teljesíteni, amire elindul (már ha felkészült). Van, amikor 20km olyan szinten megterhelő, hogy rácsodálkozok: hogy tudtam megcsinálni korábban 72-őt vagy 87-et??? Az ilyen esetek, mint ez pedig mindig alátámasztják: pont így. Azt hiszem, amiért jöttem megkaptam. Begyűjtöttem a Pilisi Kilátások összes pecsétjét, ezzel megszerezve a szép kitűzőt. Sikerült kipucolni a fejemből mindent, ami nyilván önmagában változást nem jelent, de legalábbis tiszta fejjel, nyugodtabban enged tovább. Ismét képes voltam hosszabb távot teljesíteni nagyobb probléma nélkül, ami mentálisan újból megerősített. Főleg azért, mert ha úgy vesszük, ez nem volt szervezett esemény, nem voltak hivatalos ellenőrzőpontok, sem frissítőpontok, amik egy-egy megborulásnál mind motiváló erőként húznak előre. Csak a saját belső motivációmra számíthattam és kíváncsi is voltam, vagyok-e olyan erős, hogy „teljesítményhelyzet” nélkül végig menjek a pályán, gyakorlatilag önmagamnak, „hősies” befutó nélkül. Azt hiszem erre is megkaptam a választ és ezt az erőt vihetem magammal gyakorlatilag bármilyen úton tovább.  A katarzis élmény ezúttal ugyan elmaradt, de azt majd a Piros 85-ön bepótoljuk.

A Pilisi Kilátások pontjait mindenképpen érdemes felkeresni, ha pecséttel, ha nélküle, mert a Pilis összes kilátópontját érintik, amik a távolság nélkül is megadják azt a töltést, amire a mindennapok mellett bárkinek szüksége lehet.