Mindössze 2 héttel előtte szereztem egyáltalán tudomást a verseny létezéséről, amikor még nem látszott, miféle időjárással kell majd számolni. Bár pár éve már a Cerr-Cup keretein belül indulhattam volna itt, akkor azonban ez elmaradt. Most pótoltam, bár sok köszönet nem volt benne.

  Több napja már csak az osztrák időjárás-előrejelzéseket bámultam, vajon létezik-e olyan portál, amely csak egy százaléknyi esélyt is ad hűsítő zivataroknak. Nem létezett. Sőt, egyenesen a legforróbb napként harangozták be a szombatot és egy kanyi bárányfelhőt sem rajzoltak be a piktogramra, ami az égképet szimbolizálta.

  A felkészülésem a kánikulai időszakig zavartalanul zajlott, utána viszont akadt olyan gyorsító edzés, ami egyszerűen tempófutásra szelidült, mert amint a gyors szakasznak nekiálltam, máris vissza kellett vennem az iramból…

  Az előnevezés okán viszont mennem kellett, no és az idén már-már elvárt termálbelépő sem hagyott itthon maradni (Zalakaros, Sárvár, Bad Blumau a listán). Terveim szerint lazán szerettem volna futni, hogy ne ártson meg túlzottan másfél órányi szauna, így különösebb izgalom nélkül toporogtam a rajtnál.

  Azt tudni kell, hogy Radkersburgban néhány kenyai és nevesebb osztrák futó is rendszeresen rajthoz áll, előbbieket kevésbé, utóbbiakat jobban megviseli a trópusi meleg.

 Sok száz induló jelent meg a fentiek ellenére is a három különböző távon, így a rajt után kissé nehéz volt előre jutni. A tempóm a tervezettnek tökéletesen megfelelt (4:05 körül), így a nálamnál lassabb futók között találtam magam. Itt jórészt felvettem a sebességüket, de egyszer-egyszer könnyedén elfutottam egy-egy csoporttól, hogy fellépjek a következőig. Ezt mindaddig eljátszottam, míg fel nem értem 6 km-nél egy osztrák triatlonos srácig, akitől már nem esett volna jól megválnom, ennek örömére jót beszélgettünk, ironmanről, PB-kről, forróságról, stb.

 Megviselt a kánikula, ráadásul a táv legalább három negyedén árnyék sem akadt, így jórészt 38-40 fokban haladhattunk, szerencsére a fel-feltámadó déli szél némi hűtést azért biztosított.

 Olyan 4km-enként várt ránk frissítés, máskor alkalmi zuhany is rendelkezésünkre állt, de így is pár perc után már csak mikroszkopikus szinten maradt nyál az arcüregemben.

 12km után aztán leszakadtam a sráctól, és nehezen, alig 4:30-as tempóval haladtam már csak, ekkor már rengeteg rövidebb távon indult sétált a közelemben és egy mentőautó is jött szembe, a futók arcát erősen vizslatva. Furán esett egy versenyen ennyire lassan haladni, még akkor is, ha előzetesen sem voltak már vérmes reményeim, de igazán az viselt meg, hogy miért érzem ennyire cudarul magam. (nem mintha nem tudtam volna).

  A végét még azért letudtam valahogy (pedig hej, de jó lett volna nekem is egyet belesétálni) és 1:31:35 alatt lényegében bekocogtam a célba 22.-ként (kat. 7.). A versenyt a kenyaiak nyerték, az osztrák futók saját idejeiknél 6-7 perccel – érthető okoból – elmaradtak.

A szokásos 5,3km-es tempóim: 4’07” - 4’17” – 4’19” – 4’29”, pulzus 165.

A repiajándékok közül még több fordulóval magamhoz vettem 15 Gösser Lemont, így egyrészt feljegyezhettem legalább egy komolyabb sportteljesítményt is, másrészt ennek köszönhetően szinte teljesen visszajött a versenyre kiadott anyagi ráfordításom.

Tanulság? Egyrészt, ha egy versenyt lazán akarok venni, akkor ne futkározzak fel egyik csoportról a másikra, mert az energiát vesz el. Másrészt, ha lassabban futok, akkor számoljak azzal, hogy mondjuk 10 perccel többet fogok tölteni szélsőséges körülmények között, ami alkalom adtán megviselhet.

Jelenleg úgy érzem, kánikula esetén az edzések egy részét bringának kellene kitennie, majd az őszi futásokra újra formába lehet lendülni. Az, hogy szenvedve végezzem az időjárás miatt az edzéseket épp azt venné el, ami mindannyiunkat éltet: a futás örömét. Így most ezen gondolkodok, meg hogy mikor megyünk vissza családosan fürdeni:-)