Vége a hónapnak. Megnéztem, hogyan is állok. Kíváncsi voltam arra is, mit jelent ez tavalyhoz képest. Tanulságképpen ideteszem a két összesítést (az első az idei, a második a tavalyi). Más prioritások, más tervek... hát igen, az adatokból is látszik.

Van egy régi kedves útvonalam. Réginek elég régi; megnéztem a naplóban: tavaly március 13.-án futottam utoljára be ezt a pályát. A mai nap úgy alakult, hogy tíz hónap után újra végigmentem rajta. Sőt...

A pünkösdfürdői hajóállomástól indultam észak felé a gát oldalában. A terv a kertészeti fordító, majd az Omszki-tó megkerülése volt. Fagyott volt a talaj, enyhén zúzmarás a fű. Ha már Nyulat nem láttam arrafelé, akkor az első kanyarban megkergettem a nevében egy kicsit a kacsákat, aztán komótos tempóban, nyugodtan kocogtam tovább. Két futóval is találkoztam a gáton. A Büdös-patakon átkelve magamra maradtam a kopasz fák alatt, a Duna partján. Az épülő híddal haladnak a munkások... lassan-lassan... Az egyik útpálya már végig átível a folyón, a másikból még két elem hiányzik. De már hónapok óta így áll. Készült viszont egy kis híd a kerékpárúton ott, ahol eddig minden eső után pocsolyán kellett átlépkedni.

A Lupánál a komp és a kocsma téli csendes arcát mutatta. Az ártéri úton haladva felidéztem egy nyári erre-haladásomat, a lelógó lombokkal, a kelő napnak az eső utáni párán áttűző éles sugaraival. De most mintha Elm erdején haladtam volna át: a viharverte öreg fűzfák mint (fa)bálvánnyá dermedt kopasz óriások sorakoztak, lábaiknál halott társaik hevertek. Egy megtermett, de még élő fa keresztben hevert az úton, vaskos törzsével kerülőre kényszerítve a hobbi(t)futókat, bringásokat. Mesebeli erdő, én mondom...

A kórhárhoz kiérve éles vakkantásokat hallottam jobbkéz felől. Arról, amerre haladni szándékoztam. Egy nagyobb fekete és egy apró fehér eb kergetőzött a töltés alatt. Előttük nem sokkal gazdájuk gyalogolt tempósan. Készenlétbe helyeztem a kutyikütyit, szaladtam utánuk, de a távolság alig csökkent. Kemény tempót diktált a gazdi :-). Ahogy melléjük értem, láttam, hogy ő az a srác, akivel régebben rendszeresen szoktam találkozni errefelé. Hát persze, a kutyáiról már messziről megismerhettem volna! Jó volt ismerőst látni. Váltottunk pár szót, mondtam neki, hogy Szentendrére tartok -- hogy mi? Tényleg Szentendrére tartok? Na jó, akkor Szentendrére tartok. A szokott útvonalon. Sőt...

A kertészetnél lehanyarodtam a töltés alá, és az eperfák alatt folytattam az utat. A keményre fagyott bringanyomok rendesen megnehezítették a dolgomat, nagyon oda kellett figyelni. És közben kitaláltam, hogy a tervezett húszashoz hiányzó távot hol fogom megfutni.

Visszaérve a gátra a régi orosz laktanya mögött haladtam. Pár éve az enyészeté, aztán a paintballosoké volt ez a terep. Mikor legutóbb erre jártam, épp takarították az udvart. Mostanra pedig -- né'má' -- komplett filmstúdió nőtt ki a földből! Szépen felépített utcákkal, (talán) múlt század eleji angol feliratokkal, térrel, múzeummal. Tiszta Amerika, pont ahogy a Universal Studiosban láttuk :-). Odébb pedig mintha háborús retrofilm díszletei kukucskálnának... vagy lehet, hogy az még az anno volt harckocsi-hangárok maradványai? Mostanáig se tudom eldönteni.

Miközben ámultam a papírmasé-városon, izgatottan tekingettem jobbra, a patak túlpartjára. Ott évekig két kutya őrizte a terepet, az egyik néma, a másik olyan rekedt, hogy égigérő csaholása a patakon se áthallatszó prüszköléssé szelídült. Nem láttam őket. Kiérve a 11-es úthoz elértem a szokásos fordítómat: idáig meg vissza 15,5 km. Ma viszont továbbmentem, és rákanyarodtam a tán éve is kész kerékpárútra, amelynek elején ott díszeleg a munkaterülettel és az út lezártával fenyegető tábla. Új, kitűnő, széles aszfaltúton indultam. Kerestem egy követ másodfegyvernek, figyelmesen haladtam tovább. Az út balra kanyarodott, én vele. Aztán a Duna mellé kiérve megint balra... Hopp, én mindig abban a hitben voltam, hogy ez az út Kalász felé fog menni... Nem is értettem, miért akarnak hidat építeni, ha a patak másik partján anélkül is vezethetne az út. Hát nem akarnak :-).

Szóval északnak fordultam, és a bringás lelkem elkezdett titkon örülni. Hiszen ha ez az út végigmegy, akkor ezen haladva bringával el tudom kerülni az utált szentendrei négysávost, és ki tudok menni két keréken a Szigetre halálfélelem nélkül! Lelkesedésem a tempóban is megmutatkozott: újra meg újra magamra kellett szólni, hogy ne olyan gyorsan :-). Munkásokkal találkoztam, akik a meredek part elé éppen korlátot szereltek. Aztán két (szembe)futóval köszöntöttük egymást. Már látszott a Duna szentendrei öblösödése. Aztán a belvárosi templom és házak. Majd a kaszinó. Az út balra fordult, és valóban, a kaszinó mellett kiért a patri sétányra. Éljen, jöjjön a jóidő, mehetek bringázni!

Jó futás volt. No és a megint mesés ártéri erdő, a találkozás, a filmgyár, az új út... Jól kezdődött a napom :-)!