Reklámot szeretnék csinálni a Fertő-tónak, mint bringa-terepnek :-)!

Múlt kedden lementem két napra a család után a bringástáborba. Úgy terveztem, hogy mindkét nap csinálok egy-egy tókerülést. Első nap el is indultam, a csapatot a Páneurópai Piknik Emlékparknál értem utol, ahonnan Ausztria felé vettem az irányt. Térképem nem volt, csak a fejemben volt lefényképezve a környék. Mivel azon a képen a bicikliutak nem voltak rajta, ezért nem az optimális irányt követtem, és kikeveredtem az eisenstadti Bundestrasséra. Nagy volt a forgalom, de az út sima és széles, azon belül kényelmes padka a fehér csíkon kívül. Jól lehetett menni, de a forgalom zavaró volt. Aztán egyszercsak becsatlakozott a bringaút, és attól kezdve azon folytattam. Megtanultam, hogy a B10-esen kell menni, az körbevisz. A nyugati oldalon kicsit hullámos a terep, szőlők, gyümölcsösök és gabonatáblák között vezet, mezőgazdasági utakon (amelyeken arrafelé sima aszfalt nő...), néhol szép kilátással a távolabbi nádasra és a tóra. A falvakban mellékutakon visz az út. Jellemző, hogy elég sok a derékszögű kanyar (ugye, a parcellák...), és az enyhe emelkedő vagy lejtő. No meg az északnyugati szél... Néhol úgy fújt, hogy majd lepottyantam a bringáról. Sok kerekes volt, főleg trekking meg monti nyergében, bicikliző családok, társaságok. Meg futók. Az út széles, az előzés, kerülés alig okozott problémát. Elnosztalgiáztam a kék nyilak láttán, beugrott sok emlék a Frank Tibivel folytatott szabályértelmező beszélgetésekről :-), Maria Bak száguldásáról, az útszéli szurkolásokról. A zöld nyilak pedig az elmúlt hétvégi versenyre emlékeztettek. (Hja, iSTVán milyen tökéletesen visszaadta írásában az útvonal jellegét!)

A csücsöknél fordulva hátszelet kaptam :-), száguldottam is rendesen. Változott a táj: előbb strandok, majd befordult az út a tó és a nádas közé. Igazi természeti-parki környezet! Az út mentén rendre madárvárták, ahonnan a környékbeli sok ezer vízimadarat lehet tanulmányozni. Egy 3 km-es szakaszon elfogyott az aszfalt, apró bazaltzúzalékos utat találtam. Eleinte aggódtam is a virsligumimmal, de bíztam a 8 bar erejében :-). Nem is lett semmi baj. Mellesleg ez az útszakasz messze veri sok hazai közút állapotát! Az osztrák szakaszon a bringautak táblákkal és felfestésekkel vannak jelölve, ezeket követve egyszer se tértem le a megtalált útról.

A határon átérve csoda: kétsávossá vált a bringaút! (Csak nem ideért az autópálya-építés :-o?) No nem: a méter szélességű út közepét vastagon felverte a "pázsit", a két "pálya" pedig töredezett burkolatot "kapott". Kiábrándító volt hazaérni :-(. Később, még Fertőd előtt mélyen belógó ágak elől kellett félrehajolni. Nyugatnak fordulva megint szembeszelet kaptam, egyelőre csak félig. A bringaúton indultam, egy darabig kitartó voltam, de a sokadik ugratós kereszteződés, kerülgetni való csatornafedél, lelógó ág után feladtam, és az országúton folytattam. Az út hegyes-dombossá vált. A Balf előtti emelkedő messziről nem is tűnt annak, bezzeg mire odaértem, mekkora szuszogó lett belőle! Aztán Balfon száguldás lefelé, és belefordulás a pofaszélbe. Az utolsó tizes kemény volt, de nagyon! Pedig a táj szép, balra szőlők, jobbra a Fertő... Éjjel hazafelé tartva ezen az úton ezernyi apró békával találkoztam. De előbb befutottam Fertőrákosra, a domb megmászása után már otthon is voltam. A mesterszakácsok már sütötték a vacsit :-).

Éjszaka viharossá vált a szél, alvás helyett aggódtunk a sátorért. Reggelre az eső is megjött, 14 fokkal. Na, itt törött ketté az elszántságom. Maradt belőle egy kis termál és egy kis masszázs :-). Este pedig irány haza malózni.

Szombaton már alig vártam hogy leérjek. Menet közben változtattam a terven, és kitaláltam, hogy inkább megyek egy odát meg egy visszát az osztrák részen, az éppen 180 lesz, van vacsiig hét és fél órám, pont jó. Így is lett -- odafele. Újabb tapasztalatot csak annyit szereztem, hogy 1) létezik a keddinél kellemetlenebb szembeszél is :-o; 2) az a bizonyos fantasztikus útjelölés mégse olyan fantasztikus, ha csak arra hagyatkozik az ember, ugyanis egy adott számú útvonalnak vannak alternatív irányai, kitérői. Vagyis sok ponton kétfele is mutat B10-es tábla... De ezt csak visszafele szívtam meg... A határig hiányzott volna egy kevés a 90-hez, ezért elmentem a B27-en az állatkerti lejáróig. Aztán jött a feketeleves. Nevezetesen egy kb. 7 kilométeres, teljesen kitett útszakasz képében, amely véletlenül éppen a széllel nézett szembe. Akárhogy is, lenyomtam, na. Utána viszont muszáj volt megállnom egy kis pihenőre és nyújtásra. Egyszercsak légpuskadurranások riasztottak meg a szomszédos szőlő felől. Hiába meresztettem a szememet, nem láttam semmit. Csak utólag jöttem rá, hogy madárijesztő kütyü volt :-). Pihentemben lepett meg az eső. Lassan jött, kitartóan követett. Jó fél órát áztatott, de alaposan. Talán ennek is köszönhető, hogy egy ponton a "másik" B10-esre kanyarodtam, aminek következtében jól megnéztem az illmitzi kikötőt (plusz 10 [nem pont: kilométer!]). Szép volt :-). A lacikonyha fedele alól némi hüledezéssel vegyes érdeklődő tekinteteket véltem felfedezni, hogy ki az a bolond, aki ilyen időben egy szál pólóban odakint nyomja. Jelentem: én :P. Eső elállt, én megszáradtam, épp a leves tálalására meg is érkeztem.

Szóval akinek módja van rá, vagy éppen csak arra jár, feltétlenül guruljon egyet arrafelé, üdítő élmény önmagában is, a hazai lehetőségekhez képest pedig pláne. Nem is szólva az úton-útfélen sorakozó bringáskocsmákról. De azokról majd a következő alkalommal...

Úgy hozta az élet, hogy ma reggel munkahelyre kocogás lett a program. Nemrég a bringástábor apropóján vettünk a feleségemnek egy Rockrider hátitatyót, a kétliteres változatot (amelyet persze egyből lenyúlt a lányom...). Gondoltam, ma meg én nyúlom le, és kipróbálom, milyen azzal futni. A teszt eredménye: tökéletes. Kb. 1,5 liter izot tettem a zacsiba, plusz még max. 1 kilónyi egyéb cuccot. Az első lépések után jutott eszembe, hogy nem krémeztem alá a vállpántnak, biztosan fel fog törni, de nem fordultam vissza. Kicsit ugrált a hátamon, ezért szorosabbra húztam a pántokat, ettől fogva viszont végig úgy ült a hátamon, mintha odanőtt volna. Nem is szorított, el is feledkeztem róla, hogy ott van. Néha kicsit ugrált benne a zacsi, aztán elmúlt. Sehol nem tört fel. Remélem, mindig ilyen jól fog viselkedni :-). A kulacsövvel szemben hátránya, hogy melegíti a hátat, és hogy le kell venni, ha ki akarok venni belőle valamit (az övet elég körbefordítani). Előnye, hogy az ivás egyszerűbb, nem lötyög a kulacsban a folyadék, és nem kell a pocakomnál szorosra húzni. Viszont nem érzem egyelőre, hogy mennyit iszom; az első alkalommal sikerült az adag több mint a felét a tartályban hagyni, pedig mindnek illett volna elfogynia.

A másik tapasztalatom az volt, hogy egészen a Margit-hídig el tudtam jutni úgy, hogy nem éreztem autóbűzt. Onnan viszont a rakpart lényegesen lecsökkent forgalma mellett is büdös volt, igaz, nem nagyon, csak kicsit.

Harmadrészt pedig egyúttal bejártam a Gömbfutás útvonalából úgy egy tízest, ahol már régebben jártam. Ez jól is jött, egyrészt mert tök jó volt az ismert, de rég látott részeken futni, másrészt pedig mert kiderült, hol kell kényszerből módosítani az útvonalon.

Ma még pont harminckettő. Aztán napról napra kevesebb.

Beneveztem. Sőt: be is fizettem.

Nyirm!

Én: "Á, nem megyek holnap úszni, szombaton úgyis Öböl, holnap inkább futnék. Amúgy is OB van a Komiban, zsufi a pálya."
Bolond1: "OK, akkor én se megyek. Tudod mit, fussunk föl a Kevélyre!"
Én: "Öööö... Honnan, mikor, hogyan?" (Magamban: "Jó poén, höhö...")
Bolond1: "Tőletek, tudod, amerre szoktál!"
Én (gyanakodva): "Hülyéskedsz!"
Bolond1: "Dehogy is! Hatkor ott vagyok! Vagy legyen inkább fél hat?"
Bolond2: "Tudod, ki kel fel olyan korán! Legyen csak hat!"

Így esett, hogy ma Jani barátommal nekieredtünk a Kevélynek. Ő egy csöppet húzós hét után, én meg elfogyott izmokkal, meghízott hájakkal, épphogy újra felvéve az edzést. Úgyhogy szépen komótosan mentünk, én lihegtem, Jani meg az összes szuszogót végigcsacsogta :-) mögöttem (azért arra ügyeltem, hogy ne engedjem előre :-)). Láttunk pányván pacikat, nyargaló nyuszikat, libbenő lepkéket, botorkáló bogarakat, röppenő ölyvöt, kászálódó kullancsot, nem is egyet, gördülő köveket ;-), benőtt ösvényt, keresztbe dőlt fákat, kimosott utat, gombászni induló bácsit, és persze rá váró gombákat. Megálltunk azokon a kilátópontokon, amelyeknél egyedül a rohanásomban mindig sajnáltam az időt, végigpásztáztuk az országot a Pilistől a Börzsönyön keresztül a Mátráig, a Gerecsétől yoyoka fődjén keresztül a Nagy Városig. Megnéztük az épülő hidat, a sorjázó autókat a tízesen, a leendő összekötő alagút helyét, a beépített Róka-hegyet, az Ezüstkevélyt (alacsony bucka föntről nézve...), a nagyáruházak út mentén leszórt dobozait, az eddig fel nem fedezett várromot, a tavakat, a krosszpályát, meg még ki tudja felsorolni, mi mindent.

Azért futottunk is. Jó volt. Otthon aztán Jani még egy kullancsot talált, azt már műteni is kellett. Ez volt az egyetlen árnya a mai futásnak. A Kevély tetején még azt mondta Jani, hogy már nem lenne kedve a tegnapi ötletéhez. Odalent aztán kijelentette, hogy jön máskor is :-).