A futódepóban nagy a nyüzsi. Emiatt-e, vagy a fáradtság okán: valahogy kevésbé vagyok összeszedett, mint az úszás után. Azért csak döntök: elmegyek zuhanyozni. Sajnos csak az egyik zuhany működik, a másikból tűzforró víz jön (talán az egyetlen rendezési negatívum…), sorba kell állni, elsőre nem tűnik hosszúnak a várakozás, de aztán mégis. A hidegvíz nagyon jól esik, ahogy kijövök alóla, teljesen rendben érzem magamat. A pultnál RÉvi éppen a csomagját veszi fel, feszültnek látszik, pedig mennyi pucér pasi között áll itt egyszem lányként ;-)! Gyors öltözés, krémezés, megeszek egy energiaszeletet a szenya pótlására, Nemnagyongyors kolléga panaszkodik, hogy elege van, de tudom, hogy ez csak nyirmogás, a futáson be is bizonyítja. Visszaadom a csomagot, kifele menet Janiba botlok (szó szerint :-)), már majdnem kész. No, hát ő csöppet összeszedettebb nálam, visszaküld a szemüvegemért, amit a csomag aljára rejtettem… biztos’ csak azért tette, hogy utolérjen :P. Megvárom, aztán együtt indulunk a futásra.

Nem indítom el a sebességmérőt, mert érzésre akarok futni. Az első métereken gyanús egy kicsit, hogy Jani mögöttem van. Na, nem sokáig :-). Mindjárt az elején felhajtok egy pohár Gatorade-et, aztán lassan Jani kezdi diktálni a tempót. Jól megy a futás, most még úgy érzem, akármeddig elfutnék. Ami előttünk áll, az pedig nem sok, csak tizenhat kör :-). Furcsa, de tényleg így érzem. Az első kör rendben, sokan vagyunk a pályán, keresem az ismerősöket, sorban meg is van mindenki, kivéve RÉvit. Aztán sok évi ismerőst is látok. Mármint olyanokat, akiknek az arcával évente, mindig csak itt találkozom. Néhányan megismernek, visszamosolyognak, visszaszólnak. Szép, nagy család vagyunk :-).

A második körben megint iszom Gatorade-et, majd kezdem érezni, hogy erős lesz ez a tempó. Éppen kezdek gondolkozni, hogyan küldjem el Janit, hogy ő is, én is a saját tempónkat futhassuk, amikor megmozdul a hasam. Nem a gyomrom, hanem lejjebb. És nem is hagyja abba. A mozgás görccsé kezd erősödni. Erre nem számítottam! Mondom is Janinak, hogy én a frissítőpontnál kiugrok, menjen csak tovább. Felveszek egy szivacsot, és irány a fülke. Meglepetésemre teljesen használható, minden van benne ami kell. Nem részletezem a következő percek eseményeit, legyen elég annyi, hogy háromszor indulok neki a távozásnak, és kétszer telepedek gyorsan vissza. 15:07-es első kör után 21:42-es második sikerül. Nem merevedek le, egyből futásban tudok továbbindulni, de érzem, nem vagyok túl a Természet kényszerein. A negyedik körben jön ismét a fájdalom, de az ötödikig kihúzom, akkor viszont mint a rakéta húzok a jól ismert helyre. Aztán a nyolcadik körben ismét. Ráadásul a helyzet fokozódik: egy 23:30-as és egy 28:07-es :-o kört sikerül produkálnom :-(. Az azért jó, hogy amikor tudok menni, akkor egész jól haladok. Meg is tervezem, hogy igyekezni fogok három köröket egyben megtenni.

Aztán nem így sikerül. Féltáv után ugyan feszül a hasam, de elviselhető a fájdalom, ezért nem állok ki a 11. körön. Aztán a következőn se. És később se. A frissítésen persze változtatok, a Gatorade-et rögtön elhagyom, de valamiből energia kell. Eleinte banánt veszek, aztán rájövök, hogy a keksz pont ilyenkor jön jól, csakhát eddig az nekem nem volt kedves. Az ötödik körtől két körönként egy-egy kisadagos gél jön vízzel, közben keksz vízzel. Ebben kb. benne van a szükséges energia, de az elején még nagyon meleg van, és aggódom a sóegyensúlyom miatt. Nóritól kapok ropit, aztán ahogy javul a hasam és hűl az idő, elmúlik ez a veszély. Féltávtól úgy érzem, erőre kapok, bár a görcsök negyedóránként jönnek, de nem érzem rosszul magamat, és haladok is. A frissítőknél sétálok, de ezen túl csak egy kör van, amikor lassítok, és kinézek magamnak egy távolabbi villanyoszlopot, ameddig nem futok. És közben rájövök, mi kell ahhoz, hogy a maratonon ne legyen ott az a bizonyos rettegett fal: kell előtte úszni meg tekerni egy keveset :P.

A táv második felében egy kicsit jobban tudok figyelni a többiekre is. Például ott jön RÉvi. Vagy nem RÉvi? Nem RÉvi. Pedig már az előző körökön is mintha láttam volna. Egyszer csak idekiált, hogy hajrá! Jé, hiszen ez Márti :-)! Nagyon szépen, lendületesen nyomja végig. Jön pudingman, ő is friss, egyenletes tempóban, igaz, sétálva. ROHAN_ó a tőle megszokott keménységgel fut. obort viszont minden körben sétálni látom :-), de utólag valaki azt mondta, hogy néha ;-) futott is. A duda persze minden körön hallatszik. Aztán megvan RÉvi is, keményen tolja, nem nagyon reagál a bíztatásra, talán csak egyszer mosolyodik el egy nagyon picit, remélem, rendben van. SK az első körére kicsivel mögöttem csatlakozik be, nem várom meg, mert nem akarom „elfuttatni”, aztán egyre csak jön mögöttem, hinnye, de jól felszívta magát mára :-). Később is látom, jó a mozgása. Jani persze mint az óramű, lazán, tempósan gyűri a köröket. SC gyalogol, de teljesen egyben van. Balázs most nem fartlekezik, nyomja végig a maratonját, nem is értem, hogyan képes ennyi idősen még ennyit futni :P. Elek mint a rakéta, vele körönként többször is találkozom, néha személyesen, néha az aszfaltra pingálva :-). Forrest, István is feltűnik néha. Nicsak, Ő pedig Annadoktor, akit csak a topikról ismerek! Mosolyogva fut :-). Leo szemében eltökéltség, mozgásában határozottság. Aztán itt fut Laci, egykori iskolatársam, akivel mostanában évente kétszer találkozom: a pályán és az eredményhirdetésen. Ja nem, az őszi maratonon is :-). És az a lány, aki minden körben mosolyog, ő is olyan ismerős, csak tudnám, honnan… Vajon hányan vannak itt a pályán, akikkel civilben is találkoztam már, csak éppen – ruha teszi az Ironmant? ;-) – nem ismerek fel?

No és itt van, pezseg a pálya széle. A hivatalos frissítőpontok személyzete a futópályán is profi. Minden egyes versenyzőre egyenként figyelnek, jöhetünk egyszerre öten, akkor is pillanatok alatt ki vagyunk szolgálva. Nagyon nagy köszönet nekik! Ráadásul a napnyugtával a levegő erősen lehűl, jönnek a felhők, feltámad a szél, aztán az eső is rákezdi. Ők pedig egy szál pólóban majd’ megfagynak. Szerencsére később látom, hogy kaptak pulcsit. A „személyes frissítőm” az idén is Nóri, aki minden körben lesi a kívánságaimat, hozza a választékot. Profi. Ja persze, Jani mellett gyorsan profivá válik az ember (párja :-)). Nélküle ez a teljesítés se sikerült volna. Ahogy a szurkolók nélkül se. Nyúl+Cipő, VincAndris, Mamba, Ori, Elek csapata, Zakka, aztán jé, itt van szasza, pedig tegnap még úgy volt, hogy nem jön, és még felsorolni se tudom, hányan. Aztán vannak, akikről látom, hogy a rajtszámról olvassák le a nicket, hogy név szerint szurkolhassanak. Ez igen jól esik. (Bostonban tapasztaltam ezt, ott szinte szokás.) A parkban a budafokiak tábora bíztat, aztán egy úr, aki minden futó előtt széles mozdulatokat lejt egész délután és este. Sokszor csak hosszú késéssel jut el hozzám a szurkolás, néha azt se tudom, kitől jön, de célba ér, és kell. Köszönöm nektek, mindannyiotoknak!

Még négy kör van hátra, amikor érzem, lendületet vehetek, innen most már egyenes az út a célig. Ugyanaz a felszabadult érzés önt el, mint a bringa utolsó körén :-). Légzéstempót váltok, érzésre határozottabb léptekkel haladok. Nem mérem magamnak a köridőket, így minden körben a táblára pillantok, 17 percen belüli körök, ez megfelel a tervnek. Kár, hogy nem sikerült minden kör így. Közben besötétedik. Leveszem a napszemüveget :-). Kicsit később újra besötétedik, de ekkor már csak egy kör van hátra. Jani már Nóri mellett ül a frissítőzónában, hatalmasat kiabálnak, én meg fordulok még egyet elbúcsúzni a frissítőktől és a szurkolóktól, az utolsó egyenesben még megelőzök néhány futót, a célegyenesben mondják a nevemet, megvárom az előttem futó célfotóját, és átfutok a célkapun! Megvan a második! Nem érzek különösebb meghatódottságot, egyszerűen a „megcsináltam” jó érzése tölt el, és érdekes módon az első gondolatom, hogy miért van olyan messze az a harmadik? Az időm 13:19:16, ez PB :-), a maraton 4:48:06, ez pedig PW, de ezen most nem szomorkodom.

Kapok érmet a nyakamba, pólót a kezembe, útbaigazítást a kaja felé a fejembe :-). Nórihoz és Janihoz vezet az utam, közben jönnek a még pályán levők, szurkolás nekik. Befut SC, Leo még fordul kettőt, nem hallja a szurkolást. Jön SK, de miért a pálya mellett, felöltözve? Feladta? Feladta! Pedig olyan rendben volt a pályán, hogy biztos voltam benne, megcsinálja. Majd legközelebb. Egyre jobban esik az eső. Kár, mert így teljesen kiürül a pálya széle, a még küzdők egyre magányosabbak maradnak a sötétben. Sokan lehajtott fejjel, mások utolsó tartalékaikat égetve, elszántan róják az utolsó köreiket.

Mi viszont csomagolunk, mert hideg van. Elmegyek a kajáért, bár nincs étvágyam hozzá, de Éva ötlete, hogy vigyem haza, beválik, a szállodában már igencsek belémfér. Az Athletes’ Gardenben van még forgalom, sajnos a sátrakban nincs világítás, így igazi élet nem alakul ki. Pedig jó ötletnek tartom. Visszamegyünk a szállodába, és én még mindig rendben vagyok, a combomban van egy kis izomláz, ennyi az egész. Ez másnap és harmadnap is így marad. Bár Nyúl mondta, hogy a futásnál megint húztam a lábamat, az idén egyáltalán nem éreztem, hogy fájt volna.

Vasárnap összepakolás, eredményhirdetés. A pályán töltött idő szerint szólítanak sorban (visszafele). Többet kell várnom a soromra, mint gondoltam volna, 303 finisher közül a 214. vagyok. Tavaly a 204. voltam. A csaknem 30 perces javítás mínusz tíz helyezési számot ér… A tavalyi időmmel az idén 245. lettem volna. Persze nem a helyezés számít, de ezek szerint nem csak a célba érkezők száma magasabb az idén, hanem a mezőny is felkészültebb. Egyre több fiatal elsőbálozó indul, egyből kitűnő eredménnyel. És ez jó :-).

Még egy kis beszélgetés a még ottmaradottakkal, aztán irány haza. Egy hét szigorú pihi következik. Aztán mi lesz? Egy szép év a következőig.

Eleinte kissé nehezen mozognak a lábaim, ahogyan trappolok felfele a partra terített filcszőnyegen. De nincs idő erre gondolni: koncentrálni kell, mert egy pillanatnyi kihagyásért a depóban órákon keresztül kell fizetni a bringán. Szaladok a csomagomhoz, persze nincs ott ahova tettem, illetve dehogynincs, ha ott keresem, ahol kell :-). Jól láthatóan sokkal több csomag van még a depóban, mint tavaly. Ez jó. Márminthogy jó sokan fognak megelőzni a bringán :-).

A sátorban tömeg (bezzeg a lányok sátra tök üres :-)), alig tudom lerakni a cuccomat a padra. Körülnézek, nem látok ismerőst, valószínűleg mögöttem vannak, minden pillanatban várom őket. Kipakolás, gyors és felületes törülközés – a szél majd megszárít –, leragasztás, öltözés, közben egy banán betuszkolása és egy fél üveg izoital betöltése következik. Gyorsan kész vagyok, közben beszélgetünk az úszásról – mindenki gyengébben úszott, mint tavaly, kivéve engem, de ezt ott jól titkolom :-). Aztán az a fránya hátsó zseb, az nem nagyon akarja elnyelni az úticsomagomat, persze nem csodálom, mire nagynehezen begyömöszölök mindent, olyan vagyok, mint egy kétpúpú. Indulok tovább, közben mondják, hogy jön Pogreg, de nem várok tovább, a csomagot a segítők kikapják a kezemből, futás a bringához. Figyeljünk, figyeljünk, első a sisak, a tavalyi tapasztalat alapján a szemüveget is itt raktam le, így most nem kell visszamennem érte :-), leakasztás, depókijárat, fütty… a csudába, tényleg odébb van a vonal, persze nem csak nekem szól, vagy négyen pattannánk a bringára az aszfaltra érve, de nem úgy van az… Depóidő: 10 perc körül (utólag: 10:42), terv szerint.

Az első fordulatok a pedállal valahogyan mások, mint tavaly. Rá is jövök gyorsan, miért: némi fáradtságot, merevséget érzek a combjaimban. Ez valahogyan nem kéne, korán van még ehhez… De az érzés csak nem múlik, ráadásul fúj a szél, a lejtőn is tekerni kell rendesen. Tudom, hogy az első huszonöt kilométer jó lesz, csak egy kicsit szintes :-), aztán következik vagy harminc unalom. Felveszem a „jóleső” tempót, de az néhol nem több 23-nál, rendeződünk szépen, én inkább váltósokat előzök, engem meg egyéniek. Micsoda fordított világ… ;-). Aztán itt az első defektes sporttárs az út szélén, kényelmesen fűzi ki a belsőt (még három hasonló esetet láttam; nem is tudom hogy nekem átkozott szerencsém van-e, vagy zseniális tudásom ;-), vagy űrbéli technikám :-o, mert újkori bringázásaim alatt még egyetlen durrdefektem se volt az úton, kopp-kopp-kopp), majd megindulnak mellettünk a kísérőautók is szépen sorban (pedig még nincs úszási limitidő).

Nem érzem, mikor múlik el a merevség a lábamból, de mire Ágneslakhoz érek, már nincs ilyen problémám. Igaz, a pálya errefelé kicsit felgyűrődött ;-), de a szépsége mindenért kárpótol. A völgybe még laposan besütő nap éles kontrasztjai, a halastavak csillogása, a stégek nyugalma olyan vonzó, hogy itt most biztosan letáboroznék, ha a táv vége felé járnék. Már tavaly is megcéloztam, hogy ide egyszer el kell jönni bringázni, „csak úgy”! Talán jövőre sikerülni is fog. Kímélő üzemmódban tekerek fölfelé, mégis sokakat előzök. Pedig az idén nagyon hiányoztak a szintes tekerések, tudom hogy nem vagyok elég erős, ezért aggódom is, hogy a szél túl sokat ki fog venni belőlem. De itt az erdő csillapítja a légmozgást. Jön az utolsó „nagy” emelkedő, a végén a frissítőállomás, és már lehet is nagytányéron lefele szaggatni.

„Osszad fel a távot, és mindig csak a következő szakaszra koncentrálj!” – ezt tanultam, és nekem eddig bevált. Böhönyéig különösen szükségem van erre a taktikára, mert ez a most következő szakasz nekem valahogyan uncsi. Ugyan mindig van valaki látótávolságban, előznek is gyakran, én is – ritkábban –, de mégse történik valójában semmi. Gondosan figyelem az órát, negyedóránként iszom, óránként egy-egy szendvicset eszem, és várom a jól ismert jobbkanyart. Nehezen jön, de itt van. Innen már egyenes az út Atádra, az első szakasz végére. Ráadásul hátszelem van, lehet nyomni a pedált. Nagy öröm áthajtani a segesdi frissítőálloműson, hiszen innentől megtelik a pálya élettel, lehet szurkolni, segíteni egymást. A frissítő lányok is örülhettek nekem ;-), mert nagyon lelkesen üdvözöltek, ahogyan mindegyik ponton minden alkalommal ezt tették. Csak a legnagyobb elismeréssel beszélhetek a bringáspálya frissítőcsapatairól, nagy odafigyeléssel, pontosan, lelkesen végezték a dolgukat. Köszönet érte! Aztán utolér Forrest, kicsit bolygyanús helyzetben :-o megbeszélgetjük, ki mit tud a többiekről, majd elküldöm, és már egyedül érek Atádra. A fordulóban Andris áll szemben, és reklamálja, hogy nem tekerek eléggé… a kanyarban! No várj csak, Andris ;-)!

Nóri szalad, nem számított még rám, de gyorsan összedobja a frissítőt, végigkérdezi az étlapot, de nem kérek mást, majd irány az első kis kör. Emelkedő, szembeszél… visszaveszek a tempóból, van, hogy 20-at mutat az óra :-(, de haladok, és nem érzem túlságosan fárasztónak a tekerést, a rövidebb emelkedőket pörgetésből, lendülettel veszem. Várom, mikor előznek a többiek, de csak Csikét ismerem meg a belegi fordító előtt: elhúz tőlem, mint ahogy a Szigeten tette :-), utánaszólni se tudok. Kicsit zavar, hogy alig néhány ismerőst vélek felismerni. Janit pl. sokáig keresem, és amikor végre felismerem, rájövök, hogy azért, mert nem a megszokott mezében teker. Igaz, én se :-), így ő ez első bíztatásnál alighanem nem is tudja, kitől is kapta a kedves szavakat :-). Ötvöskónyiban a gyerekeket némileg megregulázhatták, mert egész rendes szurkolást csapnak, és csak néha-néha szalad ki a szájukon egy-egy „csokiiiit!”, kulacsot pedig egyáltalán nem kunyerálnak. A kör végén Nórinál újra kulacscsere, és ő ismét kísérletet tesz arra, hogy megtömjön, de én bizonygatom, hogy már három szendvicset megettem és még van egy, hát elenged. De előtte még kérdezek SK-ra, és megtudom, hogy a pályán van, nem sokkal előttem ment el. Utol is érem Beleg előtt, nem nagyon lelkes, mondja hogy fáradt, pedig ránézésre igen jól halad, igaz, igen alacsony pedálfordulattal. Próbálom rávenni, hogy váltson vissza, de nem látom hogy megfogadja-e, mert elzavar, hogy ne bolyozzak neki…

Apropó, bolyozás: szeretném ezúton is kiemelni a 30-as rajtszámú versenyző tehetségét e téren. Ahogy tekerek, elsőre az tűnik fel, hogy még egy kormányom nőtt, ráadásul könyöklővel. Legalábbis ahogy lenézek, annak az árnyékát látom magam alatt. Hátranézek, hát látom, hogy egy stramm fiatalember tapadt oda a hátsó kerekemre! Lelkem rajta, ez idegesít. Visszaveszek, megérti (dícséretes…), elmegy. Egészen az előttem tekerő sporttársig… Aztán a következőig. Azt a kört, amelyiken nagyjából együtt mentünk, végigutazta valakin, mindig máson. A versenybírók becsületére válik, hogy rászóltak, és akkor visszavett e szokásából.

A kis kör utolsó harmadát szeretem a legjobban. Valahogyan mintha lejtene Atádig ;-), és most persze a hátszélre is számítok. De nem! Megfordult volna a szél, vagy én tévedtem el? Ilyen nincs! Képes megint szembe fújni? És tényleg: a fűszálak most visszafele haladva is szembe hajlanak! Ráadásul a reggeli finom felhőzet is eltakarodott, és a hőmérő 29 fokot mutat, amikor nem süt rá a nap. Nincs melegem, de látom, hogy a szél hűtése ellenére folyik rólam a víz, iszom hát szorgalmasan az izot. Az utolsó kör előtt kiürítem zsebeimet Nóri előtt :-), nem akarok felesleges súlyt cipelni, csak egy energiaszeletet hagyok magamnál. Intő jel lenne, de ekkor még nem értékelem így, hogy a negyedik szendvicshez nincs étvágyam, visszaadom, és inkább egy energiaszeletet tolok be helyette. A bringás frissítési terv egyébként úgy nézett ki, hogy négyszer egy szendvics óránként vízzel, közben a hígra kevert izo, az utolsó körben pedig már csak energiaszelet és az izo. Hát ebből maradt ki egy szendvics, hogy a darázs csípje meg!

Indulok vissza az utolsó körre, jól érzem magamat, nincsen elegem semmiből, jó kis teljesítés lesz ez! Az utolsó körre fordulás felszabadít, új energiákat ad, innen már könnyű! Aztán egy koppanás a bukón, érzem hogy beakadt valami a szellőzőnyílásba, mit kell ilyenkor tenni, na mit, persze hogy odanyúlni, csak tudnám minek. Ja, hát hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez tényleg egy valódi, élő és élni akaró darázs! A körmöm mellett nyársalja fel az ujjamat, egyből békén hagyom a szerencsétlent, kiszívom a sebet amennyire tudom, és közben csodálkozom az eszemen. Szerencsére nem lett belőle baj, nem is látszik a nyoma, de azért jól elfoglaltam magamat vele pár kilométeren.

Ötvöskónyi és Nagyatád között azért nem minden fenékig tejfel, vagyis inkább nem pont tejfel fenékig :-o. Az első három áthaladáskor ez még csak bosszantó, de negyedszerre inkább megrázó. Nevezetesen az, hogy a kiírásban jelölt „közepes minőségű” út ugyebár átlagban értendő, és ha a pálya többi része elég jó (tényleg!), akkor nyilván valahova koncentrálódnia kell a hibáknak. Legközelebb tutira megszámolom a keresztbe húzódó hosszú repedéseket, amelyeket lehetetlen kikerülni, legfeljebb „optimális ívet” lehet rajtuk fogni. Nem is volt jelölve egyik se, hiszen úgyse lett volna értelme, meg hát hivatalosan ezek méreten aluli hibák, csak hát valóban megrázóak. Legalábbis 170 után nekem azok.

Egészben érzem magamat, amikor leszállok a bringáról, bár tekintetüket nézve arról nem vagyok meggyőződve, hogy a segítők is így látnak :-). Az órára nézve úgy öt perccel tekerthettem terven kívül, ez még rendben van (utólag: 6:36:21), kérdés, mennyi maradt bennem a szeles bringa után. Zokniban szaladok :-? az öltözőbe, a segítők ismét kitűnőek, mondom a rajtszámot, a csomagom már kikészítve vár a pulton. Az öltözőben itt is sokan vagyunk, lepakolok, aztán el kell döntenem, mennyit áldozok az időmből a felfrissülésre.

Szokás szerint négykor kelés, háromnegyedkor találkozó Janival, bringa az autóra, indulás. Az idén frissek vagyunk, mi vezetjük a sort, egyre gyűlnek mögöttünk az autólámpák :-). Nincs hideg, csak néhány ködfoszlány úszik az út felett, tiszta lesz az idő a tónál. A parkolóban sorra jönnek az ismerősök, Nyúl elmeséli az éjszakai gumipukkanásos történetüket, az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen… Gyors biztatások egymásnak, de versenylázra nincs idő, izgatott nyüzsgés mindenfelé, négyszáz versenyző teszi a dolgát: utolsó ellenőrzés a bringán, sisak, rajtszám rendben, szigorú versenybírók a depó bejáratánál, minden OK, bringafelakasztás. A szép rajtszámomhoz (222 :-)) jó helyet kaptam a depóban is, közel a kijárathoz, kinézem magamnak, merre fogok idefutni, a kijárat meg adott. Aztán irány a csomagleadás, hopp, a sisak rajtam maradt, mégse ebben kéne menni úszni :-o, inkább visszaviszem a bringához. Az én csomagom az első, ez nem jó, de majd a rajt előtt még ellenőrzöm, hogy a helyén maradt-e. Gyors vécélátogatás, rutinosan nem a toitoi-k előtti sorba állok be, hanem a fenti WC-hez megyek, ott még sose kellett sorbaállni, most is gyorsan megy a dolog. Vissza az autóhoz, közben kihirdetik, hogy nincs neoprene az úszásnál, nekem mindegy, de azért alaposan lekrémezek, és irány a rajtzóna. Épp időben csekkolok be, a csomag a helyén, belerakom az autóülésen kiesve megtalált :-o szendvicseket is, és jöhet a… hát ezt nem is tudom leírni.

Állunk a rajtzónában háromszázan szorosan egymás mellett, egyforma sapkában, előttünk a rajtkapu, mögötte fénylik a tó, a Nap még éppen csak ébred, a környező dombokat ellepik szurkolók, balra már készül az ágyú, szól a jól ismert zene, egybeforr a hangok kavalkádja és ugyanakkor valami mély csend. Ez az az érzés, amiért el kell ide jönni, érezni, ahogy az ember hátán görögnek felfele a borsószemek, ahogy emelkedik a gyomor, rám telepszik egyszerre a kétség és bizonyosság, az erő és az elszántság, az egész előttünk álló nap úgy egyben és az előre kidolgozott apró részletek sora…

Kilencen állunk egymás mellett, merítünk erőt, éljük át a pillanatot: RÉvi, efjani, SC, Elek, Forrest, Leo, SK, István, meg én. Dörren az ágyú, a mezőny a vízbe veti magát. Az órám kijelenti, hogy memory full. Amíg a vízbe érek, kitörlök egy edzést, most már elindul. Forr a tó. Ez jó, ezt szeretem, tavaly is így volt. Vagy mégse? Legutóbb úgy éltem meg ezt, hogy előttem habzik a víz, most pedig benne vagyok a pezsgés közepében. Na nem baj, ezt is ki kell próbálni :-). Az első fordítóig iszonyatos helyezkedés megy a jó lábvizekért. Bunyó azért nincs, de kiszorítósdi, az rendesen. Fogok magamnak egy szimpatikusnak tűnő srácot, tartom mögötte az irányt, bár időről időre bepróbálkoznak jobbról-balról. A srác lelassít, nem lesz jó, tartani kellene a tempót. Rövid kutatás után találok egy másik húzójelöltet, gyorsba váltok, felzárkózom rá, aztán utazom tovább a nekem kényelmes mellben. A fordító után hátranézek, Csikéék sehol, ajajajaj…

A sráccal utazom a kör végéig, szép egyenletes tempót megyünk, nem sikerült azonosítanom őt, így ismeretlenül köszönet neki. Most nem ér le a hasunk a nádasnál, bár közel van a tó feneke, a víz tényleg szép tiszta, nyönyörűen le lehet látni. Itt is az első kör vége, a kifutás közben eljut hozzám néhány bíztató kiáltás, de nem látom hogy kitől, igyekszem visszainteni, aztán figyelni kell, hogy tapadjak az emberemre. Sikerül is, mögötte tempózok tovább a második kör elején is. Aztán az első fordító előtt mintha lassulna, és irányt is téveszt, kiállok hát mögüle, nézem, mizújs előttünk. A helyzet szomorú, jó ötven méterre lehet tőlünk néhány úszó, az egyiküket kiszemelem és elhatározom, hogy felúszom rá. Gyorsba váltok, de mivel bizonytalan vagyok az iránytartásomban, rendre előrenézek, ebben viszont nincs gyakorlatom, kiesek a ritmusból, nem jön a gyorsban ismert „hasítom a vizet” ;-) érzés. Nem baj, lassan de biztosan közelítek. Időnként visszaváltok mellbe, és a harmadik fordítónál befogom a célomat. Innen megint utazás van, kicsit ugyan jobbra sodródunk, de nem vészes. A vége előtt párszáz méterrel aztán ő is lassul, szerencsére jön hátulról a harmadik vonat, átszállok arra, így érünk az úszás végére. Ránézek az órámra, 1:22-t mutat (a versenyóra szerint 1:22:58), a legkönnyebb szakasz terv szerint teljesítve, jöhet a következő feladat.

Ma éjszaka megérkezett a versenydrukk. Azért sikerült elaludni... aztán megint... és megint... :-)

Indulok Atádra.

Hajrá!

Már tegnapelőtt elkezdett valami bökdösni belülről, amikor megvilágosodott, hogy a Négy azt jelenti, hogy már nincs négy nap se a rajtig. Hiszen az már itt van a nyakamon! És az a négy ma már csak kettő!

Reggel jól indult az utolsó átmozgatás a gáton, hiszen már a rajtba érkezve találkoztam két Nyúllal és Steve-vel, akik éppen a Sportszelet-reklámra gyúrtak, ahogyan hármójuk erejével igyekeztek felborítani Steve autóját. Nem segítettem nekik ;-). Ők viszont jó kis langy napsütést hagytak a gáton :-o. Lassan induló felszabadult kocogás következett, kordában tartva a belefutásokat, itt-ott megállva egy kis nyújtogatásra. A Duna sokat apadt, már járható a bringaút, de persze most sem mentem tovább. Ma is az usziban fejeztem be a reggelt, mert szerettem volna kipróbálni a szemüveget. Ott meg találkoztam a régi törzsgárda megmaradt tagjaival, jó volt egy kicsit elbeszélgetni velük.

Ezzel a felkészülésnek vége, úgy érzem, kész vagyok szombatra.

Szerda, Szent István napja.

Erre a hétre végig azt terveztem, hogy nyolc órákat fogok aludni. Ma volt az első nap, hogy sikerült :-). Így aztán déli napállásnál, finom melegben :-o indultunk kirándulótempóban tekerni egyet a Szentendrei-szigeten. A fő cél persze a bringa ellenőrzése volt. A magasságokon nem nagyon akartam már változtatni, viszont a fékek és a váltó beállításait ellenőrizni akartam. Kitűnően dolgoztak a szervizben, minden pontosan jár. Ez tehát megvolna.

Délután pakolás. Hát, lehet hogy egy kicsit elbonyolítom a dolgot, de ez alkalmat ad mindent átgondolni és inkább legyen ott dupla cucc, mint hogy valami fontos hiányozzon. Pakolás reggelre, az úszáshoz, a bringára, a két depócsomagba, a frissítőcsomagba, a célcsomagba (ez utóbbit pl. tavaly tanultam meg: nem árt, ha van miben kijönni a melegvízből, ha netán be akarnék menni este...). Rámesteledett, mire végeztem. Persze nincs minden kész, mert van amit csak "frissen" lehet berakni, de "majdnem kész". Jól esett utána a paradicsomos-sajtos penne :-).

Kedd.

Akkora havajt csaptam reggel, hogy alig bírtam elviselni... hogy ilyen ritkán kerítek sort ilyenre :-). Korai kocogás a gáton, gyönyörködés az emelkedő Dunában, az árból feltörő fűzfák koronái alatt hűsölő récékben. Aztán egy alapos gyúrás, a masszőr reggeli, még pihent kezei alatt. Méregtelenítés a tűzforró szaunában, közben csobbanás a 21 fokos medencében, lazítás az augusztusi napsugarak simogatásában. Hajjj, miért nem telhet így minden reggel :-). Végig úgy éreztem, hogy ez a felkészülés csúcsa, megszabadulás az elmúlt hetek terheitől, feltöltődés, erőgyűjtés. Sikerült úgy kikapcsolnom, hogy a munka se akart menni már aznap...

Jó hírt kaptam a kórházból is: szerencsére nincs nagyobb baj, haza is mehet a pajtásunk. Ráadásul nem is kellett nagyon győzködni, hogy legyen óvatos, és hagyja békén a hétvégét.

És szerda szünnap.

A mai reggel szakatlanul álmosan indult, és az usziban sajnos nagyon rosszul folytatódott. Edzőtársunk, pajtásunk sérülése (?) alighanem valamennyiünket erősen megviselt. Nagyon rossz volt tehetetlenül nézni a fájdalmait, várni a mentőt, aztán nem tudni, mi van vele. Szerencsére mostanra a hírek szerint jobban van, és holnapra talán azt is tudni fogjuk, mi is történt. Mielőbbi teljes felépülést neki!

Nem is volt ma sok kedvem a Versennyel foglalkozni, pedig reggel még a honlap böngészésével kezdtem, de nem ment, hát abbahagytam. A listák rendezését azért megcsináltam, muszáj volt, mert ki kellett válogatni, mit kell még beszerezni. Indulok is, amíg nyitva a bolt.

Megszülettek a listák. Egészen hasonlóak lettek a tavalyiakhoz. Végül is tavaly nem maradt ki semmi komoly, úgyhogy remélem az idén is jók lesznek. Persze tavaly nem volt semmilyen extrém körülmény, és a listák mindig olyankor vizsgáznak. Az idén egyedül a csipet és a rajtszámot felejtettem ki :-). Látszik, hogy az idén nem sokszor volt rajtam ilyen szerelvény :-). És tényleg bejött, hogy tiszta lapon kell kezdeni a listaírást, így sokkal jobban átgondoltam a reggelt, a bedepózásokat, a depóban elvégzendő feladatokat.

A bringa átfuttatása viszont elmaradt, mert elcsábultam helyette a szaunába. Az iramjátékos HHH-kör után igen jólesett lazítani a melegben, és úszkálni egy kicsit a hűvös medencében. Mert most megtehetem :-). A bringa pedig maradt szerdára. Akkor lesz pakolás is, de előtte még be kell szerezni pár apróságot a listákról.

Az edzéseknek pedig vége, most már csak átmozgatások következnek, gyúró, meg szauna.

Ma reggel véééégre jó sokáig lehetett aludni :-) Jóvóóót :-)).

Elővettem a tavalyi pakolós csekklistát, de valahogyan nem sikerült beleélnem magamat a helyzetekbe, amelyekben az egyes csomagokat majd használni kell. Úgy látszik, ahogy a versenyeken (vagy a főzésben ;-)), a felkészülés során se szabad az előző alkalomból kiindulni. Félretettem hát a listákat, és az egész listázást holnapra halasztottam. Szűz listákat fogok készíteni, aztán az eredményt összevetem majd a tavalyival. Lesz tehát keresztellenőrzés is :-).

A bringán viszont elvégeztem az utolsó előtti felkészítési munkákat. A szervizből visszahozva észrevettem, hogy az első gumiból megszökött a nyomás. Ma reggelre ismét. Defektszereléssel kezdtem tehát, meg is találtam a hibát, egy kipattintott kő vághatta el úgy a gumit, hogy egy apró ponton a belsőt is elérte. Utána láncmosás, bringamosás, láncolajozás. Most már csak egy próbafuttatás van hátra, remélem hogy holnap sikerül megejtenem, és a bringa kész.

Aztán lassan én is :-).

Elkészült a bringa, szerencsére nem derült ki semmi komolyabb disznóság, összesen annyi, hogy az első tengely berágódott, kapott hát helyette egy újat, láttam, örült neki :-). A kétvégén még mosás, lánckezelés vár rá, aztán egy kis lelazító gurulás, és Ő is felkészült.

Engem meg szétszedett a gyúró, illetve csak megpróbált, mert a vállam meg a nyakam szokás szerint olyan kötött, hogy igen nehezen mozgatta ki, már amennyire egyáltalán. A jövő héten még lesz alkalom lazítani rajta.

A hétvége a fejmunkáé lesz: listaírás, átgondolás, rendszerezés. A jövő hétre már csak a tényleges összerakodás maradhat.

Most már tényleg a könnyű edzések vannak soron, ahogy Gandi írta, egyensúlyozva a pihenés és a forma megtartása között. No meg a technika összerakása.

Ma felpakoltam a bringát, hogy elvigyem szervizbe a szokásos karbantartásra. Korábbra terveztem egy-két héttel, de nem jött össze. Nem baj, így is lesz még mód gurulni vele egy keveset, hogy kiderüljön, a szerviz után is minden rendben van-e. A többi technikai cucc átgondolása, összekészítése a hétvége tervei között szerepel.

Ja, és ma megint plusz jel került az edzés mellé :-).

Ma reggel egészen csípős volt a reggel. Ahogyan indulás előtt kocogáshoz öltözve pakoltam az autóba, valahogyan "átszálltam" az időben tizenegy nappal előbbre. Éreztem a bőrömön a friss, tiszta levegőt, láttam a parkolóban az autók sorát, közöttük a sok feketébe öltözött, izgatottan beszélgető sport-sorstársat. Pakoltam én is a bringára, irány a depó, igyekezni kell, jaj, csak legyen meg minden! Aztán már a vízparton álltam sokadmagammal, vádlimon a rajtszám, szólt a zene... idáig tartott az időutazás; ahogy beültem az autóba, a film elszakadt. Különös belső metamorfózist éltem át. Lehet hogy ez alapozta meg a napomat, lehet hogy utána a nagyon jóleső futás, vagy a Nyúllal való találkozás, de ma áfíílgúd volt :-).