Az úgy volt... Valljuk be őszintén, sem az alapozás, sem a felkészülés nem úgy történt idén, ahogy kellett volna. Futogattam persze, vagy inkább futómozgást imitáltam, de nem volt az igazi, rettenetesen lelassultam, holott eddig sem voltam igazán gyors. Ehhez képest kellemes meglepetés volt mind a Pécs-Harkány, mind pedig a Borvidék, mindkét versenyt aránylag "könnyen" teljesítettem. Ennek ellenére igencsak paráztam a Keszthelyi Kilométerektől, hiszen minden voltam, csak felkészült nem. Illetve egy dologra készültem fel: ha végigérek, valószínűleg PW lesz a dologból. 

Szombaton érkeztünk, elfoglaltuk a szállást. Felvettük a rajtcsomagot, tébláboltunk egyet a Fő téren, ahol még csak akkor kezdtek kipakolni a Runner Expo standjai. Megebédeltünk a 2 évvel ezelőtt felfedezett pizzériában (Giuseppe Pizzéria - még mindig tetszik, csak ajánlani tudom). Este visszamentünk a tésztapartira a Fő térre, lenéztünk a partra. Közben a Suhanj! kendőjének fejkendőként való felhasználásában változatosabbnál változatosabb megoldást kerestünk - a képek magukért beszél(né)nek (de inkább fedje jótékony homály őket). 

Vasárnap terveinkhez képest kicsit később értünk a rajtba, így nem sok ismerőssel futottam össze. Még egyszer körbejártuk a teret, mert sapkát nem hoztam magammal (a szálláson pihent), de ahogy az egyik sátorban a pasi mondta: az áruk túllépte a lélektani határt. Gondoltam, lesz ami lesz. Szokásommal ellentétben szinte a mezőny végére álltam be. Zene kiválasztva, visszaszámolás, rajt. Talán most először az életben nem futottam el az elejét. Vélhetően jól belevertem a fejembe, hogy a teljesítés a lényeg, mert szépen, ráérősen haladtam. Figyeltem a lábam, Achillesnek kb. 5 km kellett, míg bemelegedett. Azután elég jól viselkedett, bár egyszer éreztette jelenlétét, de szerencsére elmúlt. Már az elejétől ittam, a fejemet mindig vizeztem, próbáltam elkerülni a napszúrást. 

A második körben már jól éreztem magam, a harmadik egy kicsit érzésre rosszabb volt, de nem volt gond. Nem törődtem senkivel, semmivel, mentem, mendegéltem, ittam, vizeztem a fejem. A negyedik kör volt a legjobb. Igaz, hogy a lassúból is lassabb lettem, de nem érdekelt, ilyen "felkészüléssel" csoda, hogy a végére értem.

Teljesen új, ismeretlen válogatást vittem magammal, így mondhatjuk azt is, hogy elmentem Keszthelyre zenét hallgatni. Az elejét valamennyire ismertem, de úgy 1,5 órától teljesen váratlanul értek a dalok. Az első két körben annyira nem is figyeletem rájuk, persze azért itt-ott énekelgettem. Aztán olyan 27-28 km környékén megszólalt Stereophonics Dakota-ja, rögtön eszembe jutott Dathan Ritzenhein csodaszép futása azon az edzésvideón. 33-nál örömmel nyugtáztam, hogy a kalapácsos ember lekéste a találkozót, üzentem is neki, hogy maradjon ott, ahol addig volt és éppen megveregettem a vállam gondolatban, amikor megszólalt a rocknagyi The Best-je. Igen szépen festhettem, amint magamban futok és vigyorgok, de nem tudtam megállni. Igaz, hogy nagyon-nagyon messze vagyok a best-től, de akkor úgy éreztem, hogy magamhoz és a helyzethez képest ez most tényleg a legjobb. Aztán megint jött Maroon 5 Moves Like Jagger-je. nem sokkal később pedig LMFAO Sexy and I know it-ja. Itt már tényleg vidámkodtam, elképzeltem magam, amint 4 órás fejáztatás után hogyan nézhetek ki (meg amúgy is)... de a lényeg az volt, hogy jól éreztem magam. A végefelé pedig jött Duffy Mercy-je, és valóban, köszöntem szépen, hogy így sikeredett életem "legrosszabb" maratonija. 

A tavalyi Borvidék előtt közvetlenül a vállam, gerincem nem kis meglepetést okozott, a verseny emiatt nem volt igazán jó számomra. Miután kiderült a kiváltó ok, szerencsére az év további részében nem jelentkezett a fájdalom. Ma reggel nem kellemes érzésekre ébredtem - bár az is lehet, hogy csak szimplán elaludtam a nyakam (meg a negyed hátam).

Az autóban odafele Laci a kezembe nyomta a szinttérképet. Hát, nem kellett volna. Egyből látszott, hogy nehezebb verseny lesz, mint a tavalyi volt. Verseny előtti kötelező nyirmogás: pipa. Átöltözés, szöszmötölés, totyorgás a mobilwc előtt, aztán rajt. Mivel a verseny előtt nem néztem meg az útvonalat, kíváncsian vártam, merre kanyarodunk. Persze a szinttérképből már látszott, hogy a verseny igazából a táv második felében kezdődik és azt is tudtam, hogy lesz benne séta rendesen. Az átfutás a célkapun annyira nem esett jól, változatlanul nem szeretek macskakövön futni. Nem mintha felfelé szeretnék. :) De most nem volt ott mellettem Cili (kb. 200 m-nél hagyott ott még az elején, a hátát is csak pár pillanatig láttam), így a felfeléken nyugodt szívvel gyalogolhattam. Hiába, kevés az néhány alkalom, amikor a hegyen futottam (izé... próbáltam futni) vele. A lefeléken igyekeztem óvatosan futni, így az orrabukást is szerencsésen elkerültem. Néhány helyen igazán jó illatokat lehetett érezni és a szél is jólesett. 

Kicsit több, mint 2:13-mal a rajt után ismét a macskaköveken jártam, nem mondom, örültem nekik. Összességében sokkal jobb volt a verseny, mint amit vártam, nem estem szét, nem borultam be, igazából még holtpontom sem volt. Inni az utolsó frissítőpont kivételével mindig ittam, jobbára vizet. A vállam, hátam sem okozott igazán gondot, a tavalyi szörnyű fájdalom sem jött elő. Úgy gondolom, jó kis verseny volt, a nehezebb útvonal ellenére. És ahogy egy futó mondta a középső emelkedőn valahol (miután mondtam, hogy harmadszorra vagyok itt): nem vagyok normális. Jövőre veletek ugyanitt. :)