Egy kicsit kedvezőbb lett az idő, és össze is jött egy keményebb hét, 5 futással és 80+ kilivel. és mindezt megkoronázandó ma több hónap után beneveztem egy szigetkörre is, ami nálam az oda-vissza futással pont egy félmari. Jól kihajotttam magam, és úgy éreztem, jó időt mentem. De mint utólag kiderült, csak 5 perces kilik lettek belőle. Ez persze nem baj, caak én másképp éreztem. Gondolom, azért alakult így, mert a visszaúton végig erős szembeszél fújt, meg hát a formámhoz képest elég kemény volt ez a hét.

De nem ez a lényeg, hanem hogy milyen érdekes volt a a szigeten futni, több hónap után először. Én általában nemcsak, hogy egyedül szoktam futni, de más futót is alig-alig szoktam látni (legfeljebb a Rákos-patak mentén). De egy verőfényes vasárnap délelőtt a szigeten hihetetlen tömegben korzóznak a futó népek. Mivel az Árpád-híd felöl érkezem, valahogy úgy passzol nekem a sziget, ha a tömeggel szemben futok. Ez praktikus, mert kevesebb embert kell kerülgetnem , és engem sem nagyon kerülgetnek. Ráadásul így jól meg lehet figyelni futó embertársaim mozgsását, stílusát, cuccait, viselkedését, stb, stb.

Hihetetlen, mennyiféle ember futkározik, kocog. Öreg, fiatal, szikár és molett, ruganyos lábú és magát alig vonszoló, méregdrága cuccokban ali-alig poroszkáló, és szedettvedett ruhákban száguldozó (meg persze fordítva), magányos harcos és társasági futó, stb, stb. És mivel szinte mind szembe jön velem, látom az arcukat. És bizony csak egy kisebbségen látszik, hogy élvezi a dolgot, hogy láthatóan örül a futásnak. A többség arcán az öröm, a felszabadultság legkisebb jele sem látszik. Egy részük közönyös, szenvtelen arccal fut, láthatóan a feladat, a kiszabott kilométerek minél sikeresebb teljesítésére koncentrálva. Aztán van egy csomó szigetfutó, akinek az arcárról egyensen a szenvedés, kínlódás olvasható le. Akik nem szeretik a futást, akik számára a futás gyötrelmes kűzdelem önmaguk (és kilóik?) ellen. nNilván a végén ők is örömöt éreznek, mert sikeresen teljesítettéka magukra kiszabott penzumot, de közben mégis gyötrelemnek érzik az egészet.

Én nem ilyennek gondolom magam (mondjuk még nem láttam magam futás közben kívülről...), ezért igen-igen becsülöm ezt a mazochista-szenvedős típust. Azokat, akik képesek rászánni magukat hogy a jól megérdemelt heti pihenőnapjukon "pihenés" helyett szenvedjenek egy jót, mert tudják, hogy ez, ha nem is kellemes, de mégis igencsak hasznos. Nekem iylen gondom nincsen, mert számomra nemcsak hasznos, de általában kellemes is a futás. és így könnyű ugyebár. Ha nem lenne az, nem hinném, hogy képes lennék rendszeresen futkározni. Úgyhogy tisztelet a szenvedőknek, a kűzdőknek!