Ahol most tartok...

Már csak bô egy hét van a Bécs-Pozsony-Budapest szupermaratonig. Olyan apróságok vannak/voltak hátra addig már csak, mint a céges póló elkészítése, amiben futok, tervezés-szervezés (bár ezek nagy részében sok segtséget kaptam és kapok), s nem utolsósorban a gondolatok összeszedése egyrészt arról, hogy mit kell majd vinnem, mire lehet szükségem, másrészt pedig arról, hogy mit is akarok én majd ott csinálni, s fôleg hogyan.  

Volt egy hosszúhétvégényi para rajtam, mikor is kiderült, hogy OJ doki barátom, aki felajánlotta, hogy bringával kísér majd, szóval ez az ember kicsit hazavágta a bokáját a Spartathlonon. Voltak olyan infók is, hogy meg is mûtötték, s amíg végül beszéltem vele és kiderült, hogy nincs gond, az eredeti tervek szerint ketten jövünk majd haza Bécsbôl, addig izzadtam ám rendesen. Voltak nehéz óráim, s bár végül lett volna helyette más, én felkészültem arra is, hogy egymagam futom le a távot, a helyzet adta minimális segítségekkel - de alapvetôen egyedül. De mondom, a helyzet nem romlott végül, minden úgy lesz, ahogy kitaláltuk. Ahogy kitaláltuk, még tavaly, mikor ô futotta a távot, és én csak csodáltam ôt is és mindenkit, aki legyôzte a 320 kilométeres távolságot 5 nap alatt. Akkor döntöttem el, hogy ezt az élményt magamnak akarom én is. 

A felkészülés során egyvalamitôl tettem függôvé a dolgot: a Balaton-körtôl. Bár elôtte sérült voltam, az addigi nagy futásaim alapján Ursi biztatott, hogy ne féljek, menni fog az anélkül, hogy mindenáron hosszút futnék elôtte, míg a lábam nem teljesen százas - így aztán, ha aggódva is, de nem nagyon készülgettem a verseny elôtti hetekig szinte semmit. Úgy alakult, hogy a tavat két részletben, két nap alatt futottam körbe, mert kíváncsi voltam, hogyan viselkedik elsôsorban a lábam, másodsorban a lelkem akkor, amikor igazából már minden tartalékom mutatója pirosban van, s csak az elhatározás visz elôre. Ráadásul két egymást követô napon, mindkettôn akkora távon, amit addig még nem futottam, csak egyszer. Akkor gyönyörû kísérettel futottam be a célba, sokan futottak velem a célegyenesig, drukkoltak nekem, s bár a lábam leszerepelt, hiszen az utolsó negyven kilométert sántán futottam le, úgy döntöttem, hogy ha másért nem, akkor az utolsó méterek euforikus öröme miatt kell megcsinálnom a BéPoBu-t. A célbaérésért. OJ doki, aki szintén lejött elém a partig, egybôl kérdezte, hogy "Na? Lesz BéBu?" - és én vigyorogva válaszoltam, hogy hát persze, ez már nem kérdés. Igazából sosem volt az, csak sosem bízom magamban (jó, ezt nem mutatom, mert sok baromságra vállalkozom és így vagy úgy, de mindent végigcsinálok, még ha áldozatok árán is, gondolok itt például a Sárvári huszonnégyre, ahol egy hónapra sikerült tönkrevágnom a bokámat - de le nem jöttem volna a pályáról. A Balaton-körön jöttem rá, hogy lehet egyedül futni, de sokkal jobb, ha érzékelem, hogy a többiek is szurkolnak, küldenek egy SMS-t vagy épp ott és akkor mondanak valamit, ami jól esik. Egyszerûen nagyobb az ember energiaszintje, ha pozitív impressziók érik a felkészülés és a verseny során. 

Mondjuk, hogy így, doppingolva folytattam a felkészülést ezentúl, el-elcsípve egy-egy mosolyt, biztató félmondatot másoktól. Nyáron nagyon sok idôm volt összegezni az elsô félév hibáit - volt mit! -, lett egy hatalmas csokor belôle, de igyekeztem, hogy nehogy túl óvatos legyek, mert... hogyan is mondjam, no, szóval "túlpihenni" sem akartam magam. azt vettem észre, hogy akkor vagyok a legjobb formában, ha mindig a maximumot, mínusz egy picit nyújtok, vagyis meghalok az edzésen, aztán másnap megint és megint, majd pedig, mikor már nagyon fáradt vagyok, akkor éppen addig pihenek, ameddig kell, amint lehet ezerrel pörögni, már megyek is - sokszor aztán észreveszem, hogy hát "ez az alkalom még nem az az alkalom", vagyis még épp egy napot kellett volna pihenni... Ezt leginkább a sorozatterheléseknél tapasztaltam meg, de nem részletezem inkább, milyen is lefutni 22 kilométert úgy, hogy egyszerûen nem megy 6-os kilométereknél gyorsabban. Ez a technika jön be nekem, sôt, az agyamat is edzem ezzel, mert azt mondanom sem kell: volt, hogy minden mást kívántam, csak 60 kilométert ne kelljen futni. De mentem. (Az izmaim nagyon jól viselték mindezt, ami szûk keresztmetszet, az a bokám/térdem... ) 

osszátok szét magatok közt a jelzôket testvériesen. :) 

Egy biztos: a pihenés nem az erôsségem, azt volt a legnehezebb végigcsinálni.... Vagy épp nem is ment. És, bizony, talán ennek a levét iszom most, hiszen a sarkam nem épp százas most, biztos vagyok benne, hogy nem is lesz az már egy hét alatt, a fenébe is: túlterheltem. Talán talpi bônye gyulladás... Kenegetem gyulladáscsökkentôvel és alátámasztatlan cipôt most nem hordok egyáltalán... Már javul, de mivel újabban kisugárzott az achilles felé is, talán máshogy léptem tôle és most a vádlim is visszabeszél. Pihentetem, pihentetem, na. A múlt héten futottam az utolsó hosszút, a sziget pudingján, 35 kilométert. nem esett jól a lábamnak, de nekem igen. Végre éreztem, hogy talán kipihentem a múltkori 24 órás futást, meg a 2 héttel korábbi 12 órásat... 

---Átgondoltam, hogy kitôl milyen segítségeket kaptam az év során, a lányoktól (igen, így, általánosan, mindtôl!) azt a hihetetlen biztatást és erôt, amivel támogattak, OJ-tól a haveri cseszegetéseket és tanácsokat, Zilacitól, Farkastól és másoktól, akire felnézek... noshát tôlük szintén egyfajta erôt, ahogy láttam, hogy ezt meg ezt meg ezt meg lehet csinálni, igenis, az ember képes akármire, csak el kell kezdeni csinálni. És az aggódásokat, Nicoltól, Ganditól, Ursitól, Nyuszitól, mindenkitôl - ahogy ilyeneken gondolkodtam, mindig vigyorogni támadt kedvem, ahogy kocogtam körbe-körbe... No és átgondoltam, miket csináltam idén.  

---Kicsit talán túlságosan is felkészültem a tavaszi 24 órásra, közben terheltem, terheltem magam, belecsaptam a lecsóba rendesen, s épp annyival  lôttem túl a célon, hogy mire elérkezett a nagy verseny ideje, elfogyott a lábam türelme, a bokám bedurrant. Meg persze hülye is voltam, feleslegesen rohangáltam össze meg vissza, idiótáskodtam, de mindegy, ez a múlté. arra volt jó az akori sok verseny, hogy a jó dolgokat tovább csináljam. Késôbb volt a Balcsi kör, majd nyáron egy kis pihenés, ami arra volt jó, hogy augusztus második hetétôl ezerrel belevágjak az edzésbe.  

---Megpróbáltam - és próbálok - néhány hibámat kijavítani (talajfogás, testtartás, lépéshossz, karmunka és egyáltalán. a mozdulatok terén), nem tudom, mennyi sikerrel, de jó úton vagyok. Az izmaim jó állapotban voltak és vannak, az ízületeimre vigyázok, elég volt a tavaszi fájások hada. Az egész éves tervezetlen futásai után nyár végétôl edzéstervet készítettem, ami persze rugalmas volt, így lehetett, hogy be mertem vállalni egy 12- és egy 24 órás futást is, ahol szintén nagyon sok tapasztalatot gyûjtöttem. 

---Augusztus eleje óta nagyjából ezer kilométert futottam, lefogytam rendesen, versenyrôl versenyre, túráról túrára mentem, hacsak lehetett, futottam, egyetlen dolog lebeg a szemem elôtt: jól teljesíteni a jövô héttôl, hiszen egy éve készülök rá. Titkos célom, hogy a verseny utáni napon a topikfutáson együtt fussak a többiekkel. Ha ez sikerül, akkor mindent jól csináltam.  A távval nem lehet baj, számtalan 50 kilométeren túli futásom volt akár csak az elmúlt két hónapban is, lélekben felkészültem a legrosszabb hangulatra is, bevallom, kicsit bizony kínoztam is magam sokszor, mikor egyáltalán nem volt kedvem megint egy-egy hosszú futáshoz... mindig arra gondoltam, hogy a BéPoBu-n sem kérdezi majd senki azt, hogy van-e kedvem hozzá. amúgy pedig a dolog említésre sem méltó, mert van kedvem, igenis van. ezt bizonyítja majd, hogy igen, vigyorogni szándékozom egészen a célig. :)