Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 931 979 km-t sportoltatok
Aszfaltbetyárkodásaim
Első rész
gyaloggalopp | 2007-10-25 17:39:21 | 3 hozzászólás

Köszönkök mindenkinek mindent! a beszámolóm és minden más részletekben jön - annyi minden írnivalóm van. Olvassátok szeretettel!

 

---

Bécs-Pozsony-Budapest 2007

I- rész


Nos, vége van. Egy évnyi testi-lelki felkészülés után, hosszú hetek és hónapok sok lemondása és önkínzása végeztével végül megcsináltam, megcsináltuk. Öt napnyi kemény küzdelem, harc az elemekkel, a fájdalommal, a csüggedéssel, önmagammal... s ennek mind vége van. Ami maradt, az az üresség, mintha sok hónapig túlfeszítünk egy húrt, hogy aztán elengedjük, hogy pendüljön egy igazán szépet - s az pendülés helyett valami egészen mast csinál, hogy azután megereszkedve, régi feszességére már nem is emlékezve lógjon petyhüdten. Várva, hogy valaki vagy valami új feszességgel, új erővel töltse fel...

Egy picit olyan most a lelkem, mint a szobám szokott lenni a vizsgaidőszak végeztével: sok időn keresztül csak gyűlik, gyűlik a sok tanulnivaló, jegyzet, füzet és könyv a pdlón-asztalon-ágyon, egy idő után semi nincs már, csak a vizsgák, vizsgák és a vizsgák, ki sem látszom belőlük, aztán egy szép nyári napon leteszem az utolsó vizsgát is és elpakolok mindent a szobából. És akkor hirtelen nem tudok mit kezdeni a normális világgal, nem tudok mit kezdeni magammal. A normális élet tárgyai, jelenségei ismeretlenül bámulnak rám, s én újra meg kell, hogy szokjak mindent, miközben kezdetben csak járok fel és alá a hirtelen támadt nagy ürességben - persze, hiszen ami eddig az életemet strukturálta, ami a napjaimat céllal látta el, annak vége van.

Bizony, így van ez a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratonnal is, aminek végigfutására épp egy éve tettem fogadalmat, s ami onnantól kezdve meghatározta a mindennapjaimat, hiszen nem múlt el hét, amikor ne a felkészülés jegyében terveztem volna meg, hogy mit és hol, hogyan akarok tenni. Miközben versenyeztem itt vagy ott, miközben nyaraltam, amikor dolgoztam vagy pihentem. Végig. És letelt az egy év, eltelt ez az idő, s elmúlt ez az idő. Vége van. Mostantól más kell, hogy kitöltse az életemet, s szerencsére alkalmas cél van elég. Megvan, aki újra energiával tölt fel, és akivel újrarendezem a most furcsán üres szobámat. Azért elég sok hely lesz benne a futócipőnek is - és a falon az oklevélnek, mert azért, ha nehezen is, de Farkassal csak végigfutottunk legalább 320 kilométert Bécstől Pozsonyon, Győrön, Tatán és Budakeszin át Budapestig...



Az előzmények

Mikor OJ doki tavaly befutott, tudtam, hogy ezt én is meg akarom csinálni. Nagy örömmel vártuk őt minden nap végén, Gergővel hoztuk-vittük székestül, ünnepeltük őt, én pedig éreztem, hogy ez nekem is kell. Hogy magaménak tudjam ezt a távot, magát a teljesítést és az örömöt, hogy igenis képes voltam egy nem mindennapi tettre. Igen, akkor kezdődött. Nem sokkal később OJ doki felajánlotta, hogy ha futok, akkor ő bizony kísér - néhány hónappal később fogtam szaván, mikor már sokadszorra mondogatta.

Néhány dologtól függővé tettem a dolgot, a legfontosabb azonban a Balaton-kör volt, amit direct vesztett pozícióból, a csapatok közt egymagam indulva futottam végig két nap alatt. Tudni akartam, tapasztalni, hogy egy napnyi kemény munka után másnap felállok és megyek ugyanúgy, mint előző nap. És mentem - a cél előtt OJ megkérdezte, hogy akkor lesz-e Bécs-Budapest. Én pedig azt mondtam, hogy ez már nem kérdés. Mert nem is volt az.

Beneveztem hát. Ugyan latolgattam az esélyeket, hogy mire lehetek jó, hanyadik helyre várhatom magam, de a fő cél a lefutás volt. Ennyi.

Nóri, a kedvesem látta, végigszenvedte velem a felkészülés legtöbb óráját, csak ő a másik oldalról: az aggódás és a féltés jutott neki, s nem kevésszer az ápolás, a lerobbant alkatrészeim helyrerakása. Ahogy közeledett az ősz, úgy éreztem egyre jobban, hogy már nem csak magam miatt, hanem őérte is meg kell csinálnom, amit kitaláltam, ennyivel neki is tartozom, hogy ne legyen mindaz hiábavaló, amit értem tett majd’ egy évig. Ennyivel már neki is tartoztam, s naponta, újra meg újra megerősödött az elhatározásom: okosan, tisztességesen felkészülök és megcsinálom. Hiszen “ez már nem kérdés”.

Persze voltak aggódásra okot adó dolgok nem is kis számban, például köztudottan felelőtlen párost alkottunk OJ dokival, s csak reélni mertem, hogy majd kilépünk ebből a szerepből, mielőt végleg beleragadunk. Aztán nem mindig voltam biztos abban, hogy jól készülök-e, s minduntalan megerősítést kerestem az utat illetően, amin járni akartam. Future, Ispi, Lelkes Guszti, Zilaci, Farkas, Ursi, Gandi és sokan mások voltam, akikhez néha-néha fordultam, hogy tanácsot kérjek, hogy ezeket a tanácsokat aztán belátásom szerint vagy megfogadjam, vagy ne. De a megerősítés nagyon kellett, hogy tudjam: nem egetverő hülyeség, amit épp csinálok, a hétvégi sorozatterheléses edzések, a 12 és 24 órás futások szinte az utolsó pillanatban, a 200 kilométeres hetek, melyek végén félájultan zuhantam Nóri karjaiba.

Lasan tehát eljutottam oda, hogy magamban biztos voltam, már csak két dolog nem volt világos. Először is a logisztika alkotott számomra áthághatatlannak tűnő akadályt, de ez végül Aláék csapata és nem utolsó sorban Bocsi és Nicol segítségével megoldódott a verseny nulladik napjától egész a végéig. A másik problémát OJ doki jelentette, aki hasonlóan nagy elhatározást tett tavaly: lefutja a Spartathlont. Én tiszteletben tartottam azt, hogy neki az a legfontosabb, így viszont tulajdonképp semmit nem tudtunk megbeszélni, mert nem akartam zaklatni a nyavalyáimmal. Emellé jött aztán a nagy ijedtség, mikor tönkrement a bokája Görögországban - nem ragozom: két hetet végigidegeskedtem, mert egyáltalán nem volt még vele megbeszélve semmi, s kezdtem igen nagyon aggódni. Mármár kapkodva szerveztünk meg szinte az utolsó pillanatban mindent, s egészen az indulás pillanatáig a körmömet rágtam idegességemben, mert olyan szinten voltunk összeszedetlenek, hogy az indulás előtti napon még az sem volt megbeszélve, hogy OJ másnap budapestre a Mátrából jön, kerékpárral. Mert épp ott lakik. Vártam a pillanatot már, amikor futhatunk, mert onnantól volt minden biztos. Addig pedig...

A verseny előtt sok jókívánságot kaptunk, nagyon sok őszinte szeretetet. Szerdán Vinca ragaszkodott hozzá, hogy menjek a topikfutásra, valamit mondani akar. Mikor odaértem, a kezembe nyomta az ajándékát, egy kicsi fekete plüssbárányt, s egy paksamétát, amiben - ahogy mondta - “okosságok” voltak: egy kis gyűjtemény a fórumlakók különböző hzzászólásaiból, amiknek mind hasznát tudtam venni a borítón pedig az én néhány mondatom arról, hogy miért, s főleg kiért is szeretném jól megcsinálni ezt az egészet. Vinca szaladt már, mennie kellett, de elmondta, hogy a fekete bárány fog rank vigyázni majd az út során, pont úgy, ahogy Farkasra és Ursra egy fehér bárány. Meghatódtam, s úgy búcsúztam el tőle, mintha csatába indulnék. Úgy is éreztem magma onnantól, míg mindenki valami hasznosnak tűnő tanáccsal utamra engedett, igaz, akkor még csak hazafele tartottam - de az agyam már nem volt otthon.



A nulladik napon

Mindent összepakoltam, Bocsi 2 órára várt a Boráros téren. OJ-t is odarendeltük, bár elsőre azt mondta, hogy nem fog odaérni. Mikor újra felhívtam, s kértem, hogy ne szúrjon ki velem, ha eddig rám bízott mindent, most ne tegyen keresztbe, megegyeztünk a 2 órában... Jobbágyiból jött, bringával. Igazából esélytelen volt, hogy felérjen Pestre, de bíztam... Amíg fel nem hívott, hogy még rohadt messze van. Dühös voltam, de Bocsival elémentünk, s jó háromnegyed órával később Mátyásföldön szedtük össze őt még egy óra lett volna, míg átér budapesten. Igaz, később kocsival is annyi volt, akkora volt a dugó. Jobb lett volna tán kifele is futni.

Miközben még befele pakolásztunk az autóba, elkezdődtek a megpróbáltatások: OJ véletlenül a bringás bukósisakjában egyszerűen lefejelt, de úgy, hogy beleszédültem. A bringát felkötöttük a tetőtartóra, a csomagokat hátra pakoltuk, s elindultunk. Sztorizgattunk, jól éreztük magunkat, s bár sok idő eltelt a budapesti dugóban, igazából nem voltunk késésben. Mikor végre kiértünk az autópályára, azt gondoltuk, a célegyenesben vagyunk, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy Bécsbe érjünk. S mint minden rendes, hatásvadász történetben, úgy nálunk is ezzel a felszabadultsággal kezdődött a megpróbáltatások igazi sora.

Győrtől úgy 50 kilométerre lehettünk, mikor megtörtént az, amit később úgy meséltünk csak, hogy a bicikli az autó oldalán kopogott, mi pedig udvariasan megálltunk és beengedtük. No persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindez erős 150-es tempónál történt, mikor is a tetőtartó egyszerűen kiakadt, s a bringa levitorlázott a tetőtartóról, csak egy vékony heveder fogta. Mindazonáltal igen erőteljes hangot adott, ahogy az autó oldalát végigszántva a hátsó ajtóhoz odacsapódott néhányszor, s Bocsi egyből satufékezett, az én agyamban pedig egyből előjöttek az emlékek a tavalyi bringaelhagyásunkról SK-val, így egy pillanat alatt tudtam, hogy honnan fúj a szél... bizony, leizzadtam egyből. Pláne, mikor nagy hirtelen kievickélve a leállósávra megláttunk egy hatalmas kamiont, ami szintén erős tempóban eltép mellettünk. Ha az alá beesik a bicikli, s fékez egyet a kamion, akkor Nicol valószínűleg nem a fórumból tudja meg a hírt, s kap szívrohamot, hanem a tévéből. És akkor nem biztos, hogy másnap bármelyikünk is futott volna akár egy métert is.

Az első ijedtség után szemrevételeztük a dolgokat, a bringa láthatóan egyben volt, ahogy lógott a tetőről, az autó azonban sérült, néhol be is horpadt, máshol csak a fényezés ment tönkre. Bocsi hangosan nem sokat mondott, de hogy magában mit gondolt, ahhoz biztos külön honlapot kellene nyitni. Miután a tetőtartó megszűnt tetőtartóként létezni tovább, kénytelenek voltunk behajtogatni a bringát a csomagtartóba és az utastérbe - mekkora szerencse volt, hogy a Superb egy cseppet azért nagyobb volt, mint annak idején SK kicsi Corsája! Mikor ez is megvolt, elindultunk tovább. Hátha semmi nem történik.

Vincát hívtuk, elújságoltuk neki viccesen, mi történt, majd behajtottunk Győrbe azzal, hogy OJ meg én majd mondjuk, merre kell menni. A legendás eltévedők. Nem bonyolítom a dolgot: egy óráig városnéztünk, a végén természetesen fogalmunk sem volt arról, hogy hova kell menni, s a néni, akit kérdeztem a helyes irányról, minden bizonnyal a potenciális társalkodónőt látta bennem, mert mindent elmesélt, ami eszébe jutott, hogy milyen rozoga a híd és különben is, ne menjünk mi a sportcsarnokba, mert... no ekkor dudált Bocsi, hogy húzzunk már. Húztunk.

Valahogyan odaevickéltünk a versenyközpontba, ahol egészen határozottan “valami dolgunk volt”, de hogy mi is, azt hiába próbáltam megtudni OJ-tól, nem nagyon emlékezett semmire a tavalyi futásának ezen részéből. Így aztán mint szakavatott elsőbálozó próbáltam megtudni az információs srácoktól a tennivalókat - persze ilyen erővel egy falikutat is kérdezgethettem volna, ugyanekkora siker lett volna garantált. Annyi különbséggel talán, hogy egy falikutat el lehet zárni, ha már unom a langyos vizet...

Mindeközben ismerősök hatalmas táborával találkoztam itt meg ott, mindenkivel beszélni akartam, s mindenki akart egy-két biztató szót mondani. Úgy ittam a szavukat, mint valami édes nektárt, jó lett volna, ha minden egyes hangot eltehetek magamnak, hogy elővehessem, mikor szükség van rá. Később így is nagyon sokszor eszembe jutottak a kedves szavak, hogy előre megelőlegezték a bizalmat, hogy elhitték és elhitették velem is, hogy nagy dologra készülök, s sikerülni fog. Ahogy a különböző ablakoknál álltam sorba, mindig beszéltem valakivel, kivétel persze az az eset volt, amikor is az információs srácokkal tudattam, hogy ők azért vannak ott, hogy elmondják az információt, ugye, s nem azért, hogy bután nézzenek ki a fejükből. De nem értették.

Az útlevélellenőrzés (az is vicces volt: ránézett egy marcona határőr és visszaadta, vagy nagyon unta, vagy igazából egy analfabéta pék-cukrász volt, aki fogadásból vett határőrmaskarát, s a fogadáson nyert üveg vodkát nyalogatja azóta is), a mindenféle papírok elintézése és mindennek hatszor való megkérdezése után végül átvonultunk a kajáldába, ahol végre találkoztam Farkassal és a többiekkel, végre beszélhettünk egy kicsit. Nomeg ehettünk mind a hárman, mert voltaképpen 18-as karikákat láttunk már az éhségtől.

Megbeszéltük, hogy mi megyünk is tovább, mert Bocsinak valamikor vissza is kellett érnie, így aztán néhány praktikus mondatváltás után elindultunk a határ felé. Én még felhívtam Manókát, hogy elmondjam, jól vagyunk, majd átlibbentünk a határon. Bocsi beizzította a GPS-t, s onnantól a szigorú hangú néni vezetett minket, akinek kedvenc szava az ÚJRATERVEZÉS volt... Bécsbe beérvén aztán egypárszor elakadtunk, de a néni a dobozból rendületlenül mondta, merre menjünk, egészen addig, míg véletlen pár méterrel túl nem mentünk a végcélon. Ekkor ugyanis a néni közölte velünk, hogy ismét újratervez, s mi pedig menjünk előre, forduljunk vissza, majd tartsunk jobbra, balra, ideoda - mi pedig mentünk szépen, Bocsi még mondta is, hogy a néni biztosan tudja, merre kell menni, ebben nincs hiba. Gyanakodni akkor kezdtünk, mikor a néni azt találta mondani, hogy “...ÉS MENJ 64 KILOMÉTERT EGYENESEN”... No ez azért bocsinak is sok volt, egyszerre négy sávot váltott, majd beírta a GPS-be a címet újra, mire jött a megmásíthatatlan válasz: “A CÉLTERÜLET ELÉRHETETLEN HELYEN VAN...”

Mi közben szakadtunk a röhögéstől OJ-val, s bocsi hiába esküdözött, hogy a GPS jó, eszünkbe jutott, hogy a bringás affér után is azt mondta, hogy évek óta szállít biciklit, mégsem hagyott el semmit soha. Úgy látszik, én nem vagyok semmilyen eszközzel kompatibilis; lassan félni kezdtem, hogy a kocsi mellett futva kell megtennem a maradék utat. Mindeközben végül azért csak megérkeztünk a szállóba, ahol Bocsi német nyelvtudása átsegített a nehéz perceken, igazából csak azt nem értettük, hogy a recepciós cicának egyszerre mitől kerekedett ki a szeme és mitől kezdett minden domborulatánál domborítani... Később jöttünk csak rá a dolog nyitjára, mikor már a szobában voltunk: OJ doki biciklis cicagatyában volt egész nap, s a papírzsebkendőket zsacskóstul zseb híján a nadrágjába tömködte, ami által egy idő után úgy nézett ki az egész fickó, mint valami viagrával megbolondított tenyészcsődör - nohát ettől állt el a cica szava nagy valószínűséggel.

Persze nem volt sima ügy megtalálni a recepció elhagyása után a lakóépületet sem, hát még bemenni egy fogpiszkáló alakú elektronikus kulccsal a kapun, de ezek már kicsi problémák voltak. Bocsitól elbúcsúztunk, nagyon megköszöntünk neki mindent, s hozzáláttunk a másnapi előkészületekhez, összepakolni, ami kellhet a versenyen. Meglepően gyorsan ment, közben megjöttek aláék, hoztak nekem párizsit, s így minden egyben volt: párizsi, kenyér, paprika, banán, alma, puszedli, ananászlé és magnéziumital, gyógyszerek, kötszerek, ruhák - minden, ami kell. Háromszor átnéztük, de tényleg minden megvolt. Lassan lehetett készülni aludni ideiglenes párommal, a szakállas-copfos NDK női váltós OJ dokival.

Még átnéztünk a többiekhez, ahol Farkasnak Ursi átadta Vinca ajándékát, a fehér bárányt és az enyémhez hasonó, de gondolom, szintén személyre szabott paksamétát az “okosságokkal”... Farkas hosszú percekre elnémult, láttam rajta, hogy örül, s meghatódott. Aztán még egy két hasznos dolgot megbeszéltünk, majd elbúcsúztunk egymástól... OJ dokival azon frissiben diktafonra mondtuk a nap eseményeit, s én lassan elkezdtem zuhanni bele egy mély, sűrűn fekete valamibe, amiben néha-néha pillanatképek, hangok, fogalmak villantak fel előttem, érzések fogtak meg egy múló érintéssel. Kicsit izgultam. Kicsit...? Nagyon. Az éjszaka zaklatott álmokkal volt terhes, mikor csak felébredtem, az órát néztem. Mikor indulunk már? Végül győzött a pihentető álom.

3 hozzászólás

Hauanita 6268 napja
Hauanita képe

Óóóó, de nagyon várom a folytatást, izgi a történet.

Azért gondolom, most már megelőlegezhetem, hogy szívből gratulálok én is!!
Sokat, nagyon sokat gondoltam Rád, Rátok, ezalatt a pár nap alatt Örülök, hogy sikerült!!

De most azt kívánom igazán, hogy ne ess át a ló túlsó oldalára, hanem lazíts egy kicsit (nagyot!!), és abban a bizonyos szobában, a lelkedben, vagy mi :), ne elsősorban a futócipőknek legyen helye, hanem a kedvesednek. Mert megérdemlitek :)) Jó pihenést!

Mariann 6268 napja
Mariann képe

Ezúton is szívbő gratulálok a nem mindennapi teljesítményhez!!!

 Nagyon jó a történeted, élvezet olvasni, már most várom a kövi részt! :)

pen 6268 napja
pen képe

Jaj, nagyon tetszik, légyszi írd hamar tovább. írd az igazit, a versenyről szólósat!!! :o)

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
2014-12 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)