Bécs-Pozsony-Budapest 2007

Vége, félmaraton


Ötödik nap

Kettős érzésem volt. Azt tudtam, hogy egy félmaratont négykézláb is lefutok, ha kell, mégis úgy tartottam tőle, mint annak idején, az első 21 kilométerem előtt. Ideges voltam. Egyrészt tudtam, hogy a sok fórumos nem fogja hagyni, hogy ne érjek be, tehát rájuk bízhatom magam, másrészt viszont ott volt a 10 kilométernyi lejtő. Visszagondolva az elmúlt néhány napra... féltem tőlük.

Nem aludtam éjjel, vagy csak keveset. Félórák, órák teltek el úgy, hogy éberen feküdtem, s az előző nap eseményei kavarogtak a fejemben, a befutó, a barátok, a féltés és az, ahogyan vártak. El-elkapott mindig a tegnapi forgatag és nem hagyott nyugodni. Mikor elaludtam, akkor is csak a többieket láttam, néha futottunk, néha csak kavargott a sok ember. Mégis majdnem pihenten keltem fel, a lábam nem fájt (na jó, nem annyira fájt), lélekben felkészültem az utolsó futásra, amiről sejtelmem sem volt azok után, hogy eddig mindennap valami új, s sajnos mindig valami rosszabb jött. Ideges voltam, s igazából abban bíztam csak, hogy a többiek segítenek. Ebbe kapaszkodtam.

Bocsiék összeszedtek minket és később OJ-t meg Icut is, s mentünk Budakeszire. Ott gyülekezett mindenki, páran már nagyon vártak minket, én is örültem nekik, bár most leginkább magammal foglalkoztam. Lélekben felkészültem a fájdalmakra, s elhatároztam, hogy nem állok meg, akkor sem, ha már nem tudok menni, akkor sem, ha elesek. Nem. Farkast kerestem, de ő csak nagy sokára tűnt fel, addig a tornateremben volt, én az aulában... elkerültük egymást. Üdvözöltük egymást, kicsit beszélgettünk... A szpíker fosta a szót, én néhány perc csendért nagyon hálás lettem volna. Nóri egyszer felhívta a figyelmemet, s utána már nekem is piszkálta a csőröm, hogy mindenkit megemlített a fickó, csak az egyéni indulókat nem. Egyetlen egyszer nem szólt egy szót sem arról, hogy vannak olyanok, akik már 300 kilométert lefutottak - csak a váltósok, csak a félmaratonisták. Pedig bennünk volt az elmúlt négy nap minden pillanata - de ezt tudták a srácok is, mindenki tudta... csak egy kicsit bántott, hogy mellőzve vagyok.

Nóriba kapaszkodtam, amíg ő ott volt, jól voltam. Aztán csak el kellett mennie; Nicollal a célban várnak majd minket. Megcsókoltam, s arra gondoltam, hogy sietek, ahogy tudok hozzá.

A rajt előtt pár perccel esni kezdett az eső, s feltámadt a szél. Fáztam, le kellett vennem a szemüvegemet is innentől csak éreztem, hogy mindenki ott van körülöttem, aki fontos. Panferik és OJ irányítgatta az embereket, ki hová álljon. Védjétek az egyénieket! - hallottam többször is Panferiket, körbeálltak minket, hogy senki és semmi ne bánthasson egyikünket sem... már nem is fáztam annyira.

Rajt. A szokott taktikát próbáltam követni, felfelé elmegyek, lefelé utolérnek majd, de nem sikerült. Rákapcsoltam, s csodák csodájára egy cseppet sem távolodtam senkitől, szemüveg nélkül pár tíz méterre még láttam Farkasékat a hátam mögött... Vigyorogtam, s be nem állt a szájam innentől. Mamba volt mellettem, beszéltem hozzá, minden hülyeséget elmondtam neki, ami eszembe jutott, OJ-val röhögtünk jókat közben, aki új versenyszámot talált ki: félmaratoni biciklitolás... Ugyanis a bringaelhagyás után kicsit nyolcas lett a kereke, ami miatt a fék a négy nap alatt annyira elkopott, hogy a végére nem is maradt, de sebaj, ő akkor tolta, úgy futott mellettem. Mamba meg csendben a másik oldalamon, mögöttünk pedig a többiek, picit hátrébb. Felszabadult voltam, s észre sem vettem, hogy már elkezdődött, amitől féltem: a 10 kilométer lefelé... Csak mentünk, én mondtam a magamét, Mamba koncentrált, ki tudja mire, csak remélni merem, hogy arra, amit mondtam, OJ tolta a bringát, boldog voltam.

Frissítő. Alighogy megálltunk, utolért a csapat, mi Mambával bepróbáltuk a kókuszos csokit, no... mindketten órákig nyeltük, annyira nem volt jó, de azért jókat vigyorogtunk. A többiek közben elindultak, én kerestem Mambát, láttam, hogy még nyeldekel, megvártam... kicsit lemaradva mentünk a többiek után. Egyre meredekebbé vált az út, de a lábam kitartott, amit furcsálltam, de nem érdekelt. 4-es tempót diktáltunk, s mindig, mikor Mamba elcsendesedett, meg kellett kérdeznem, jól van-e, féltettem ettől a tempótól, mindig az jutott eszembe, hogy ez már neki sok. De csak jött, s mikor kérdeztem, mindig mosolyogni kezdett. (Kis affér: OJ-nak sikerült a segítségemmel elütnie saját magát a bringával, hatalmasat esett, kicsit összetörte a lábát, de én jót röhögtem... úgyis kibírja, ez mindent kibír.)

Nem maradtunk le a többiektől egyáltalán, végig ott voltunk a sarkukban, a délinél fogtuk meg őket, ahol is ettünk-ittunk egy kicsit, le kellett öblíteni a kókuszos csoki maradékát, mert még mindig kísértett az emléke - és attól a perctől kezdve az egész futás hirtelen átalakult egy kedélyes topikfutássá, amit egy percre zavart csak meg egy biciklis lány, aki durván elesett a villamossíneken, de Bocsi kiáltotta, hogy menjünk, ő majd segít. Mi pedig mentünk, a tempót kényelmesebbre véve kocogtunk, mert most már lehetett. Beszélgettünk, a lábamra alig-alig figyeltem, csak néha vettem észre, hogy nagyon, nagyon fáradt vagyok, de valami folyamatosan vitt előre. Jól éreztem magam.

A Lánchídon találkoztunk Kevinnel, ő is elénk jött, s futott velünk, úgy duzzadtuk, mint egy kicsi folyó, ahogy a tenger felé halad, alig észrevehetően, mégis megállíthatatlanul.

A rakpartra kanyarodva erős szembeszél várt minket, az arcunkba fújta az esőt. Panferik intézkedni kezdett, Bocsi, te fuss Kriszta mellé, Urs, gyere ide, Kevin, te oda, Mamba, fuss Galopp előtt, én Farkast védem, álljuk el a szelet... Farkassal egymás mellé kerültünk, egymásra néztünk, én csak a fejemet ingattam hitetlenkedve. Ezt sosem képzeltem volna, soha. Panferik hatalmas szíve és a csapat összeforrt teste állta el a szelet előlünk, épp úgy, ahogy mondták: nekünk “csak” futni kellett.

Éhes voltam, de nem érdekelt, igazából minden nagyon jó volt. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam pihenni, jólesett az együtt futás. Mamba végig mellettem, nem győztem beljebb cincálni az autók közül, veszélyesen az utunk szélén volt, féltettem. A körúton, vagy tán előbb, nem tudom már, de utolértük Lenkeanyut is, kicsit ő is jött velünk, a Liget felé haladva egyre több tapsoló embert láttunk-hallottunk, sokan tudták, kik vagyunk, direkt nekünk szurkoltak, arcomon a mosoly már állandó volt. GYALOGGALOOOOOOOPP! - Vali rikkantott az út széléről... Neki is örültem, de nem csak én voltam nagyon jókedvű, hanem mindenki... Megmosolyogtuk a cél előtt majd’ egy kilométerrel a félmaratoni időnket, a Hősök terén eligazítottunk egy nénit, mert rosszul tudta a távot, vigyorogva kacsáztunk az elterelőbólyák közt, majd befordultunk mindannyian a célegyenesbe, a cél felé, amiért öt napja küzdöttünk.

Hatalmas tömeg. Zaj, mozgás, bemondták a nevünket, mikor Farkassal egymás kezét fogva befutottunk a célkapun. Megöleltük egymást, másodpercekig úgy maradtunk... Erre emlékszem. Aztán OJ dokira, ahogy sírásra görbülő szájjal megjelenik a közelemben, azután egymás hátát veregetjük, valamit mondok, hogy megcsináltuk, megcsináltuk... Farkast is keresem még, de már támogat fel az emelvényre, ahol megkapom a befutóérmet, valaki gratulál, Future-t látom, beszélünk valamit, aztán le... Teljesen összefolynak a dolgok. Nóri ugrik a nyakamba, neki köszönhetek mindent valójában. Megköszönöm, vagy csak akarom, nem emlékszem már, a kezét fogom, s közben jönnek sokan, átölelnek, örülök nekik, s ők nekem. Szomjas vagyok, de nem érdekel. Icu ugrik a nyakamba, átfogom a derekát, egy pillanatra elvigyorodok, hogy balomon Icut ölelem, jobbomon Nórit, ezért a pasik többsége engem most biztos nagyon utál, de nem érdekel. Megvan, vége van. Farkassal még találkozunk párszor a célterületen, majd aztán előkerül egy pezsgő, amit akkor iszunk meg, ha megcsináltam. Hát most megcsináltam, úgy érzem, enyém a világ. Végigfutottam, s most itt állok büszkén Nóri előtt, neki futottam.

A pezsgő fejbever rendesen, de nem érdekel, így még inkább át tudom adni magam az érzések. Mindenkivel beszélek, akivel csak tudok, kimondatlanul azt kérdem mindig: láttátok? Megcsináltam! Láttátok, mit csináltam, Lefutottam a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratont, hé! Láttátok? Persze látták. Láttak mindkettőnket.

Lassan ürül a tér, haza kell menni, pihenni, este aztán az ünnepség... OJ Nóriéknál ebédel velünk, délután együtt megyünk a Syma csarnokba... Őszintén megvallva az eredményhirdetés nem is érdekel. Nem érzem magam jól a színpadon, hiszen akik fontosak nekem, azok tudták kihirdetés nélkül is... akikért és akikkel futottam, a barátaim, a kedvesem mind végig velem voltak, segítettek és erősítettek. Nem érdekel már, hogy a szpíker hülyeségeket és valótlanságokat mond a színpadon, őt csak megszokásból küldöm el a francba, mikor fenn vagyok. Egyáltalán nem fontos már, ami látszik, hogy meg vagyunk világítva. A fontos a hátsó sorokban van, ott, ahol a barátaim állnak, akiknek mindent köszönhetek. Nem a reflektorfényben van a lényeg, hanem belül, s ez nem huny ki, mikor a lámpákat kikapcsolják.

Köszönöm a sok szurkolást!