A hétvége a sport jegyében telt el. Sokat gondoltam rá - és futottam egy cseppet. Meg egy kicsit még csináltam... izé, de nem megyek a dolgok elébe. :)

Szóval szombaton, miután jól elfelejtettem, hogy most van a BÚÉK 20, plusz még ilyenolyan okokból nem mentem el a HTMV-re, elindultam a fődemen futni egy kicsit. Eredetileg 3...4 órát terveztem, de mivel a terep kicsit (nagyon!) jeges volt, végül bő két és fél óra lett belőle, aztán elfáradtam, de azért jólesett. Én is jól estem. Először hasra, kicsit később hanyatt. A csuklóm egy csöppet sajog is, hiába, a hét év kung-fu, úgy látszik, mintha nyomtalanul elmúlt volna, de legalábbis az esések helyes technikája mindenképp... Ugyanis valahogyan sikerült a futótáskám igazgatása közben a szürkéskék eget néznem, s emellett egy jeges útszakaszon tökéletesen eltalálni egy jó kis keréknyomot, ami után a gravitáció ellentmondást nem tűrő módon a hatalmába kerített - komikus taknyolás I.

Ezután még egyet alkottam, nagyjából az előbbi módon (sosem tanulok), csak a második tanyálás után a havas utat szemléltem arccal az út felé, hason fekve. Mindenesetre a többi része a kis futókirándulásnak jó volt, leszámítva a jeges szelet, ami néha az erő pozíciójából próbált visszaparancsolni oda, ahonnan jöttem. Bár küldött volna inkább melegebb éghajlatra... megköszöntem volna neki. Az egész arra volt jó, hogy amíg a szilasligeti szőlőkben sasszéztam a jéggel kombinált havas úton, a HTMV-sekre gondoltam, s egyenként mindegyik egy-egy fejjel megnőtt a szememben (vigyázat, srácok, lassan akkorák lesztek, hogy el sem fértek a látóteremben). De a futásom megvolt, s közben volt idő gondolkodni is, a végén fel is hívtam Nyuszit... Ugyanis volt egy 25 perces szakasz, amikor csak a lovasok által kikapált, amúgy futhatónak csak részegen vagy belőve nevezhető szakaszon próbáltam egyenes vonalú mozgást végezni. És elgondolkodtam, hogy ha hasonló lesz a terep két hét múlva a Getén vagy a Gerecsében, vajon hogy fogunk mi 60+ kilométer futni? De Nyuszi megnyugtatott, hogy fogunk, nincs gond.

Ma pedig elmerültem az emlékekben... amikor pár kilóval könnyebb voltam - és nem utolsó sorban 300 fekvőtámaszt meg tudtam csinálni. Meg mondjuk egy spárgát... Nem a szőlőkötözőt, hanem amolyan lábkitáró hereszaggatót. Akkoriban, mikor még kung fut is csináltam ÉS lovagoltam is, a lábam közé simán befért egy ló... Manapság nem tudom annyira kinyitni a lábam, a ló maximum egy papírra rajzolva férne el... És a sajtreszelőforma hasizmom is eltűnt egy kicsi, ámde masszív párnácska alatt, hogy a hátizmaim markáns HIÁNYÁRÓL már ne is beszéljek (úszni kéne, de nem csak a boldogságban). Szóval döntöttem: addig nem nyugszom, míg újra le nem megyek spárgába - és hasam újra nem lesz kockásfüzethez hasonló (hogy mindig lehessen rám számítani... Kockásfüzet - számítani... ÉÉÉÉRTEEEEED! :))

Miután ma Manótól hazafelé jövet megállapítottam, hogy Pest-megye helyére korcsolyapályát telepítettek, a futást elnapoltam, ujjé, gondoltam, helyette itt az idő a szobában edzeni! Szét is rugdaltam egy fekvő embernyi helyen a cuccokat, s elkezdtem... Belelkesültem a futófórumos lányok "norbikártya"-őrületén... Nyújtás, nagyon nyújtás, utána durr bele. A hajdanvolt háromszáz helyett épp húszat ki tudtam nyomni, ezt háromszor ismételtem meg, közben némi hasizomgyakorlatot (az azért jobban ment), s a végén úgy elfáradtam, mint az utolsó övvizsgámon se... Hiába, van hova pótolni az eltűnt izmokat. eszembe jutott Maksa mondása: "olyan izmos szeretnék lenni, mint a Norbi, nade olyan kicsi...?!"

Most egy hektóliter tésztát zabálok, s az előbb megbeszéltük Manóval, hogy mindennap edzünk. Egy napobn sajtot akarok reszelni a hasamon neki, addig nem nyugszom.

Nem tudtok valami jó lágy sajtot? :)