Mottó, csak mert én ilyen fellengzős vagyok:

Volt, aki furán, sőt, csúnyán nézett, mikor elmeséltem a piskótás-gyümölcsös frissítőmet, még többen voltak a csodálkozók, mikor bejelentettem, hogy annyi edzéssel a lábamban, amennyit mindössze két és fél hónap alatt hoztam össze, megfutom idén is azt a rántotthús formájú kört az Ultrabalatonon, de úgy, ahogy kell: krumplipéppel, zsíros mócsinggal. Ja, és 25 órán belül! Mondjuk, hogy nekik szól ez a levél. :)

----



Drága barátaim,

kik aggódva vártátok jelentkezésemet a felhők közül, hol bodrocskákat gyártok három műszakban, hogy azokra nézvén különféle csodálatos álmokat és jövendöléseket láthassatok!

Elnézéseteket kérem, hogy ilyen sokáig váratott magára a levelem, de sajnos idén is megtörtént velem, hogy elkapott az az igen furcsa kórság, aminek még talán neve sincsen. A köznyelv néha bolondságnak hívja és elnézően legyint, vagy a tudálékosabb, magát okosnak hívő azt mondja: Ultrabalatonitisz Futkoritisz. Nem tudom, mi vagy ki terjeszti, de utóbb már tele volt vele a levegő, a média, minden. Ha kinyitottam a csapot, a Balaton folyt belőle, a televízióban pedig minden programhelyen csak a Sió-csatorna volt fogható. Veszélyes egy kórság, én mondom, még rohammal is jár, ha az ember nagyon megfertőződik. Súlyosabb esetben – és az enyém az volt, elhihetitek – a roham alatt valami ellenállhatatlan vágyat érez az ember, hogy fusson 212 kilométert. De már előtte valami megfoghatatlan izgalom vesz erőt szegény betegen, áthatja a gondolatait a pálya gigantikus rántotthús formája krumplipürével és csalamádéval, mely formát aztán körbe kell futnia. Veszett szálláskeresésbe kezd, futócipőt vásárol, csapatot épít – szóval nem egy normális állapot. És, drága barátaim, egyelőre nincs ellenszer. Tünetileg kezelhető esetleg, de annak több a hátránya, mint az előnye. Műtétileg esetleg el lehet távolítani a futásért felelős lábakat, vagy ne adj’ ég erős nyugtatóval vagy egy izmosabb husánggal elérhető a beteg többnapos alvása, speciális katapult-berendezéssel olyan messzire hajítható a beteg, hogy mire visszaér, vége legyen a Balaton-körnek… de a betegséget mindezek nem szüntetik meg. Bár nincs is értelme, hiszen leginkább csak olyan ez, mint egy jól sikerült együttlét a kedvessel, sokáig készül az ember, aztán valamennyi ideig csinálja, majd egy ponton vége és jó neki. És utána sokáig emlékszik rá, s mint rendesen: dicsekszik a haverjainak Rendben, tudom, a hasonlat több ponton legalább annyira sántít, mint én magam a nagy futás után, de azért mégis. A célbaérkezés a maga kirobbanó örömével minden korábbi fájdalmat és negatívumot feledtet, s boldogan piheghet utána szegény beteg, hogy aztán megkezdje a lábadozást.

Drága barátaim, hadd meséljem hát el most, hogy hogyan küzdöttem a betegséggel! Vagyis hát küzdjön a fene, gondoltam, inkább megpróbáltam együtt élni vele, s ha már ott volt, hát újra megker(g)ültem azt a pocsolyát halastól, világháborús repülőroncsostól, magát a világ urának érző, egész élet munkája gyümölcseként nehezen megvásárolt hétvégiház-tulajdonosostól, lángossütőstől...

Nos, az egész úgy kezdődött, hogy jó fél évet nem nagyon akarózott futni. Persze, hogy tükörbe tudjak nézni, télen hétvégenként toltam egy-egy ötvenest, de olyan kínkeservesen, mintha a nyelvemmel kellene megállítani a felizgatott köszörűkövet, miközben üzbég népi dalokat citerázok a köldökömmel. Aztán egy-két-három hét pihenések jöttek, megint kicsi futás, megint pihenés... Aztán mire eljöve Az Sárvárnak Ideje, már ott tartottam, hogy azt a pár kilométert, amit egy hónapra beosztottam, hogy elég legyen, már nem beosztani, hanem megszorozni kellett volna. És mikoron a barátaim nagyban rótták a köröket a Vár körül, nekem egyebek mellett azért vérzett a szívem, mert aznap kétszer hat kilométer futás után defibrillátorért és oxigénpalackért kiáltoztam a forgalmas úton. De tettem ezt oly kétségbeesetten, hogy néhány barátságos tekintetű copfos fiatalember megszánt, s hangos Góranga és Hárekrisna kántálással telitömték a számat főtt rizzsel és begurítottak egy vízelvezető árok fedett részébe. Ott, a hűvös betonon döbbentem rá, hogy ebből így nem lesz Balaton, de ha nem figyelek, még a kiszáradt Városligeti tavat sem tudom majd körbefutni. És akkor elkezdtem futni. A maradék két és fél hónapban folyamatosan terített le a betegség, először 5-6 kilométereket futottam akár naponta többször is, majd fokozatosan emeltem a távot és a sebességet. Meg a lábamat. Nem akartam, nem is tudtam volna bepótolni a decembertől áprilisig kimaradt edzéseket, „keringésileg” (ajj, de szép műszó!) lepukkantam a fél év alatt, inkább arra törekedtem, hogy ennyi idő alatt a lábizmaim megerősödjenek és megszokjam azt a fajta futómozgást, ami elég gyors és gazdaságos ahhoz, hogy sikerüljön idén is a nagy futás.

Mindevvel párhuzamosan előjött egy, a jövő évi szezonra vonatkozó terv is, most nem részletezem, elég annyi, hogy az eddigieknél sokkal gyorsabban kell majd futnom ugyanannyi idő, 24 egész óra alatt. Hogy mennyivel, azt kiszámolhatja az, akinek megsúgom a tervet. Akinek meg már megsúgtam, s meg is ígértem, hogy véghezviszem a dolgot, nohát ő kiszámolta, bele is zöldültem a végeredménybe... de az Ultrabalatonhoz újabb inspirációt adott a dolog, hiszen most igazán megnézhetem, gondoltam, hogy ha edzetlen is vagyok, akkor is mégis mennyit tudok hozzátenni a teljesítményhez a szívemből és a lelkemből. Akit már most untatok, az ne görgessen a végéig, megmondom: sokat tudtam.

Június közepéig majd’ ezer kilométert futottam áprilistól, benne rövid pörgősekkel és néhány hosszúval, 50, 70 és 120 kilométerrel. Meghajtottam magam dombon is, készülvén a Káli medence előtti hullámvasutazásra, végül eljött a pihenés ideje, amit avval töltöttem, hogy megpróbáltam aprólékosan kidolgozni, hogy mit és hogyan fogok csinálni. Terv is volt már, vagyis meg akartam közelíteni a tavalyi eredményemet, s ha nem is edzettem hozzá eleget, azt azért a sok nap alatt nagyon jól átgondoltam, hogy tavaly hol maradt benn a futásban néhány tíz perc, amit esetleg lefaraghatnék. No persze magam sem hittem igazán a 25 órában, de azért jó volt egy efféle maximumtervet kitűzni.

Bozóttal nagyjából megbeszéltük, hogy nagyjából 112 kilométertől nagyjából kísérni fog, míg én nagyjából futok. És nagyjából ennyi lett belőle, hiszen Bozót végül Sünit kísérte, s aki Sünit átvette volna Bogláron, Kriszta, no ő inkább engem kísért a célig. Evvel gyakorlatilag sokadszorra is feltalálták a melegvizet, hiszen eleve mekkora marhaság lett volna már kétszer húsz percet avval tölteni, hogy két bringatáska tartalmát kicserélik, nem is beszélve a Süni és énközöttem addigra felhalmozódó majdnem kétórányi különbségről. Mert hogy a rajtcsomagban meg nem volt időgép, még az a régifajta, kézzel hajtható sem, ami akkoriban úgy nézett ki, mint egy borsőrlő malom, s akként is használták, mert nem tudták, hogy időgép. (Talán ezért sem írt az időgépről azóta sem senki. Ha meg mégis, mint pl. H. G. Wells, azt senki nem hitte el, mert ő írt a láthatatlan emberről is már, aztán azt sem látta soha senki. Hát nem logikus?) Visszatérve a partra el kell mondanom, hogy Kriszta már kísért egyszer a Balatonon, s azóta tudom, hogy ő az egyik azok közül, akiket három nézetben és metszetben is ábrázolnám a Frissítők Nagy Tankönyve című soha nem megírt műben, hiszen ő már azelőtt a kezedbe nyomja, amit akarsz, mint hogy te egyáltalán észrevennéd, hogy éhes vagy, szomjas vagy, vagy hánynál egy nagyot. Meg olyanokat szól be például, hogy nyújtsak, mert dobogok… Mondtam volna, hogy az csak a szívem, de úgysem hitte volna. Ja, és persze kedves is tud lenni, hiszen Fonyódon jártam, mikor avval hívott fel érdeklődést mímelve, hogy „szia, Bogár Jani most futott át Bogláron – ÉS TE HOL VAGY MÁR, igyekezz”.

És most akkor röppenjünk Tihanyba! Noémitől elbúcsúztam még telefonon és azt mondtam neki, hogy 24 óra és 59 percnél több nem kell majd. És ahogy ezt kimondtam, már tudtam is, hogy nincs olyan helyzet, ami ezt most már megakadályozhatná. (Igen, a jövő évi 24-re is hasonlóképp tettem ígéretet.) Még elmondta ezredszer is, hogy az MP3 lejátszójára vigyázzak, mint a szemem fényére, hát így alakult, hogy a befutó után a szerkezet még megvolt, de a tekintetem már fénytelenül pislákolt, mint a szégyenlős hullócsillag esőben. A héten összepakoltam a cuccomat jó előre, megvolt a frissítési terv, a frissítők is darabra kipipálva a táskában. Pénteken Bökivel, Anikóval és Yu-val autóztunk le Tihanyba, közben a kis Lili megetette velem fél Tokaj mazsolatermését. Tihanyban elfoglaltam a szállást, majd lementem a rajtszámfelvételt elintézni. Utána tésztaparty, sörözés, beszélgetés, régen látott haverok. Edzetlenségem folytán nem vettem annyira a dolgot komolyan, hogy ne merjek vagy három sört legurítani, de többet nem engedélyeztem magamnak, elég élénken élt még bennem a tavalyelőtti nagyhalál másnap. Fura módon az egész felkészülés során teljesen nyugodt maradtam, s ez már az utolsó egy napban sem változott. Mikor visszatértem a szállásra immár Zoncsival, lezuhanyoztam és elkezdtem porciózni a pontokra előreküldendő kajákat, táskát, ruhákat. Nem kellett már gondolkodnom mindezen, le volt írva minden egy nagy papírra. Tudtam, mit csinálok, tudtam, milyen tempót akarok futni majd. Még megettem az összes gumicukromat, fogat mostam és lefeküdtem aludni.

Az éjszaka úgy ment el, mint a fizetés: észrevehetetlenül és nyom nélkül. Ha valaki utánakérdezne, akkor papíron még ott a nyoma, de senki nem emlékszik már rá. Én sem. Reggel átcuccoltam OJ dokiékhoz, s komótosan leslattyogtam a rajthoz, ahova közben végre megérkezett Farkas is, akinek nagyon örültem, hiszen nagyon kétséges volt, hogy ő most itt tud lenni. ahogy néztem, nem voltam egyedül az örömömmel, s ő is úgy vigyorgott, mint a kisiskolás, pedig azért látszott rajta, hogy az elmúlt hetekben fenn, északon éjt nappallá téve küzdött sokadmagával a gátakon az ár ellen. De most itt volt, s más nem volt fontos. Én pedig elfoglalhattam a helyemet, ahol szoktam, hiszen az Ultrabalatonon megtisztelő címet szereztem már korábban: én vagyok „az ember, aki Farkas mellett fut”. Így is történt nem sokára.

És most elnézést kérek azoktól, akik azt várják, hogy Béla majd jól leírja a futás minden apró mozzanatát, mert nem fogom ezt tenni – pont azért, mert maga a futás „csak” egy nap volt és messze eseménytelenebb, mint a felkészülés. No persze azért it is akadtak történések, még ha nem is egy WC-csésze húzódott az útra, s egy finn-japán csapat helyett meg kellett elégednem egy franciával, egy svéddel és Gergővel, akiről mondjuk siófokig azt hittem, hogy nem magyar. Mert hogy olyan jól futott. Nomeg most először vetettem be a hétvége óta kedvenc pszichológiai szemétségemet, vagyis hogy akárhogyan érzem is magam, úgy futok el a delikvens mellett, hogy eszébe se jusson neki az, hogy valaha visszaelőzhet. Így járt az a francia is, akiről majd még mesélek.

Nos, tehát a rajt. Meleg volt, sütött a nap, s közeledett, majd elérkezett a 10 óra. Elindult a tömeg, aminek én is részese voltam. Ha már nekem saját tömegem mindössze 64 kiló, hát miért is ne asszimilálódjak, nem igaz? Az első 20 kilométeren csak egy üres kulacsot vittem, ne kérdezzétek, miért, magam sem tudom. Ha kérdezik valahol, hogy van-e nálam kulacs, mondhassam, hogy van, de nem adok. Mit tudom én! A első váltópont környékén kaptam meg Bozóttól az övtáskámat, s ekkor derült ki először, hogy necces lesz majd az, hogy ő engem Boglárról kísér, hiszen az első váltásnál is már nagyon előrébb voltam Sünihez képest. Farkassal felidéztük a tavalyi futást meg mindent, ami eszünkbe jutott, aztán az erdei szakaszon úgy döntöttünk, hogy én elindulok a magam tempójában. Ezt a fajta futást egyébként azóta terveztem, mióta egyszer Szőnyi Ferivel beszélgettem arról, hogy hogyan lehetséges akkorát futni 24 órán, amekkorát ő futott. És ő egyebek mellett azt tanácsolta, hogy ne féljek a tempótól, csak én azóta sem mertem kipróbálni, mit is jelent ez. Most azonban remek alkalom adódott, hát megindultam.

Az volt a terv, hogy ha csak lehet, hatos tempó alá nem megyek, ami időt el kell vesztegetni, azt vesztegessem el állással, öltözéssel, nyújtással, evéssel. Előrebocsátom: ez sikerült. Mármint rengeteg időt elvesztegettem.  Amíg futottam, addig viszont jól mentem, nagyjából az ismerős váltók sebességét tudtam felvenni, így sosem voltam nagyon egyedül hosszabb időre, s ez sokat jelentett, nem vesztettem a lendületből. Így is terveztem legalább Boglárig, 3:50-es maraton, 4:50-es ötven kilométer... Néha Noémit hívtam, hogy eldicsekedjek, komolyan semmi baj nem volt. Amikor meg felhívtam, annyi biztatás volt a hangjában, hogy mindjárt megvolt a motiváció a következő szakaszra is. És tényleg semmi gond nem volt. Ha csak az nem, hogy két kilométerenként aggódó tekintetekhez tartozó barátok próbáltak a lelkemre beszélni, hogy lassítsak, mert ez túl durva tempó. Én mosolyogtam, s míg láttak, kicsit visszafogtam magam; persze lebuktam párszor, mert volt, hogy direkt megvártak Bocsiék, máskor meg egy bokor mögé telepítették Yoyoot és Gábort, hogy onnan ugorjanak elém, hogy álljak már meg. De azért én nyugodt voltam, a pulzusom teljesen jó volt, tudtam, mit csinálok és miért. egészen pontosan az járt a fejemben, hogy ha gyorsan futok, ha lassan, a fájdalom, merevség úgyis egy bizonyos idő után jön elő, nem egy táv után. Feltéve persze, hogy a tempó is kényelmes, mert a túl lassú futás szintén kimerítő. Nem szoktak egy ekkora versenyen kísérletezni, de én most megpróbáltam megtalálni a megfelelő összhangot, s azt hiszem, sikerült is. Igaz, akkor még csak reménykedtem.

Szóval különösebb gondok nélkül eljutottam Keszthelyig, minden ponton ettem és ittam terv szerint, a „szokásos helyen”, min tavaly, utolértem Tandit és Kókuszt is, futottam kicsit Zoncsival meg a Bébielefántokkal, néha rátapadtam egy-egy csapattagra és húzattam magam velük. Valahol Balatongyörök környékén végre bátran lakmározhattam a „gyári” frissítőből is, mert Sepiéknél végre volt paradicsom meg tán olajbogyó, szóval nem csak keksz meg ropi, de innen is tovább kellett menni. Aztán utolértem többedszerre a fent említett franciát, akit már az elején meg akartam előzni, de nem hagyta. ez az ember igen jó tempóban ment, de most nem ez a lényeg, hanem Keszthely előtt, számomra érthetetlenül elkezdte kikerülni az árnyékokat. Konkrétan futott a napon, s mikor egy árnyék belógott, ő lement az útról. Annyira elcsodálkoztam ezen, hogy meg is tetszett azon nyomban a dolog, mondom magamban: nehogy már ez itt jobban bírja a napot, mint én! És én is elkezdtem kerülgetni az árnyékokat. aztán a francia haversrác eltűnt, mint a ceruza a lisztben, én meg magamra maradtam a kis játékunkkal. Persze később még láttuk egymást, de az már csak nekem volt jó. Vonyarcnál Tóth Attilát értem utol, amin csodálkoztam, de csak addig, míg meg nem tudtam, hogy épp nincs jól. No persze, beteg elefántra könnyű vadászni, ha nem lett volna semmi baja, valószínűleg csak a célban találkozunk – így viszont még Balatonmáriafürdőn is egymást kerülgettük.

No, Keszthelyen aztán átöltöztem, ettem levest kenyérrel, puszedlit, benyomtam az első adag almás-kiwis babapiskótát, ittam energiaitalt, majd magamra húztam a hátizsákot, ami talán a verseny első baklövése volt, hiszen igazából annyi kaja volt benne, amennyi az övtáskámban is elfért és annyi víz, ami a kulacsomban, plusz benne volt egy üres kulacs innentől meg egy üres övtáska. Szóval ezt benéztem, de mindegy, most már vinni kellett, de tudtam, hogy valakivel úgyis a következő váltóponttól előrevitetem Boglárra. Hívtam Noémit is, hadd tudja csak meg, hogy hogy szaggatom az aszfaltot. Aztán elindultam, mert úgy éreztem, hogy a húsz percnyi depó már egy gyors szüléshez is elég, nem hogy egy frissítéshez. Ígyí aztán, mielőtt nagyon elszégyelltem volna magam, futni kezdtem. A nyugati csücskön hamar túljutottam, a Zala fölötti hídról fel is hívtam Bozótékat, hogy üdvözletemet küldjem a déli partról – ők akkortájt futottak be Keszthelyre. No, ez már majdnem 9 kilométer, mi lesz itt a kíséréssel? No nem nyugtalankodtam, csak elgondolkodtam.

A továbbiakban majdnem hasonlóan sima volt a dolog, talán csak a megállásoknál kezdtem többet nyújtani. Mondtam magamnak, hogy lemerevedett a lábam, ez minden, amit nyújthatok. A nap igen nagyon sütött, én élveztem ezt természetesen, bár a hátizsákom alatt igencsak izzadtam. Egy ponton volt leves meg tészta is, a levest lecsorgattam a bendőmbe, a tésztára meg csak annyit mondta, hogy ez tavaly is szar volt. De persze megettem, mert sok kilométer óta arra készültem, mégsem mondhattam a törlőrongyra, hogy vattacukor. Persze az biztos, hogy a tészta jó volt, csak én nem kívántam, mert azért elég fura dolgokat kívánok néha futás közben, sokszor gumicukrot, máskor mézet, amit egyébként utálok, néha meg egyszerűen egy kiló sót. És megsérteni sem akartam a lányokat, csak nem kellett az a tészta. No hagyjuk is a kajás részt, menjünk tovább Máriafürdőre, ahol egy régen várt ismerős tette tiszteletét, Holtpont Frigyes okleveles lelkesedés letörő és lábösszeakasztó. Tíz percet szántam rá, annyit álltam, nyújtottam, betettem a fülembe a zenét, ettem és ittam, majd egy jól irányzott rúgással a francba elküldtem Frigyes urat. És erről ennyit. egyedül azt sajnáltam, hogy közben Attilát – mint kiderült – végleg elvesztettem a szemem elől. Az csak kicsit vígasztal, hogy állítólag ő meg engem kergetett, mert nem tudta, hogy megelőzött.

Kókuszt megkértem, hogy vigye be Boglárra a táskámat, így aztán én megkönnyebbülve mozoghattam újra a kis övtáskával és a kulaccsal. Azt már láttam, hogy ha csak nem jön közbe valami, akkor sikerül az egyes számú tervem, miszerint Boglárra még világosban beérek. Most ezért kezdtem igyekezni, a pontokon most nem nagyon időztem, persze pár percet mindenképp kellett, a terv része volt, hogy eszek, iszok, nyújtok, úgy megyek tovább. Fonyód felé aztán megdöbbentem, mikor egyszer csak Vera mögött találtam magam. Addig úgy képzeltem, hogy nagyon faja gyerek vagyok, megyek, mint a gép, erre tessék: simán a női elő mögött dekkoltam. Tiszteletem jeléül csatlakoztam hozzá és nem győztem dicsérni, hogy mennyire jól megy – mert jól ment. És aztán beszélgetni kezdtünk, telt az idő, mi meg csak futottunk, futottunk... Mintha csak egy hétvégi kis kocogáson lennénk. Az a kilencvenegynéhány kilométer meg nem számít, nem igaz?

Fonyódra érve végre megint előttünk volt egy jó kis pont sajttal meg egyéb sósakkal, mint például Soós Elek, aki Krisszel szintén akkor ért oda, mikor mi. Szerencsétlenségünkre a vonatok viszont épp ekkor találták ki, hogy násztáncot, eső-, hó, termékenységi- és ki tudja még, milyen táncokat járnak diszkréten lecsukott sorompónál, miközben csak telik, telik a drága idő, minekünk meg mehetnékünk van. De nem volt mit tenni, állnunk kellett, s a végére időjóváírást ígértek a pontőrök, fel is írták, mettől meddig vesztegeltünk ott. Én a biztonság kedvéért azért benyomtam még egy sajtos szendvicset…

Mire 6-8 perc múlva végre tovább mehettünk, addigra azért már kezdtem én is nyugtalankodni. Kriszta hívott, hogy mi van, hol vagyok, szóval nagyon kellett volna már indulni. Aztán végre felágaskodott az a szemét sorompó, szerintem egy mókás bakter lehetett az oka mindennek, aki a bokor mögül leste röhögve, hogy elég idegesek vagyunk-e már. Hát azok voltunk. De most már újra mehettünk, én Verát ott hagytam, becsatlakoztam egy másik váltótag mellé, kicsit vele is futottam, aztán lassan-lassan elértünk Balatonboglárra. Onnan már tudtam, hogy csak az utca végéig kell futni és ott a pont. Csak hát az utca 3 kilométer hosszú.

A vonatos állást nem számítva pontosan a tervezett időben értem Balatonboglárra, ahol Kriszta addigra már bepakolta az oda előreküldött cumómat a bringába. Én itt egy nagyobb pihenőt terveztem, mert be kell, hogy valljam, a gondosan felépített terv eddig szólt, innentől már csak jótanácsokat hagytam meg magamnak, így aztán át kellett gondolni, hogy hogyan is tovább. Azt már láttam, hogy a 25 órával nem lesz gond, s ekkor gondoltam egy merészet, s felhívtam Noémit sokadszorra. Elmondtam neki a tervet: a 24 órán belüli időre hajtok. Ő pedig leokézta a dolgot, bár hallottam a hangján a meglepődést. Örültem, hogy meg tudtam lepni, most már csak azon gondolkodtam, hogy hogyan tartom magam az ígéretemhez majd. Mert, mint mondtam, csak Boglárig volt igazán terv. De avval, hogy a 24 órát kimondtam neki, az új cél is megvolt.

Viszont, drága barátaim, most be kell, hogy fejezzem a levelet, új bodorítósorok érkeztek zivatarfelhőkhöz, le kell pakolni a kamionról. Nomeg a lábfejem is felvett a hétvégén egyfajta briós-formát, s azt jönnek fotózni lelkes amatőr művészek csíkos lábtyűben. Addig is, míg legközelebb írok, gondoljatok mindig arra, hogy a sötétben minden macska fekete és minden tehén horkol – mint ahogy Krisztával elmésen megállapítottuk, illetve készüljetek, mert megírom, hogy a Bogláron megevett ananászt hogy kell kitenni az út szélére Siófokon úgy, hogy közben a tészta benn maradjon.

Legyetek jók:

Béla a kettesből.

:)