13 hozzászólásTegnap rohangászni akartam egy jót, de mivel köhögni kezdtem a napokban, erről hamar letettem. No és jó későn is indultam, mikor már hideg volt. Hiányzott nekem ez a tegnapi futás, mint halszálkás öltönynek a kopoltyú, hiszen elindultam éhgyomorra és így hamar jó szipus módjára szédelegni kezdtem a havon Badwater ultramaratont vízionálva. Mikor meg magamhoz tértem, akkor a kezdődő bubópestissel kombinált tüdőröfögésem miatt úgy kezdtem cuppogni, krákogni, szörcsögni meg cuppogni, mint az egyszeri iszapbirkózó a krokodilusok közt a megáradt Gangesz partján. A nyolcadik kerület indiánjai már fenték a fogukat a karórámra.
No mindegy. Majd ma megint próbálkozom, hétvégén meg egy hosszabbat, de speciális frissítéssel… Most viszont töprengek két dolgon, az egyik lényegtelen és nem is futós, a másik szerintem szintén nem fontos, ámde futós.
Az egyik dolog az előbb ütött szöget a fejembe. Megpróbáltam kipajszerolni, de még mindig piszkálja a gondolataimat. Szóval adva vagyon egy mp3 fájl, amit a jóféle Windóz Médija Pléjerrel lejátszok. Most. És megjelenik egy kis ablakban a fájl összes adata, cím, album, előadó, kicsi kép, nagy kép, lábméret, hónaljszag satöbbi. Nameg egy gomb, amire kattintva az egyszeri lúzer (idézem) „ide kattintva beléphet egy olyan online áruházba, ahol ez a tartalom megvásárolható”. Mármint az, ami már a gépemen van és hallgatom. Most. Hát azt meg már minek? Mármint megvásárolni. Oké, tudom: becsületkassza meg szerzői jogok, világos, így van ez rendjén. Viszont azon töprengek, hogy vajon megvásárolta-e már valaki valaha azt a tartalmat, ami amúgy is megvolt neki? Kis hazánkban például, ahol az utcai vak koldus pohárkájába csak azért dobunk kettő darab ötforintost, hogy miután élvezettel kimarkoljuk a fémszázasokat, valami azért még csörögjön neki. És ahol – ezt már máshol leírtam – a világtalan utcazenész az éjjel közeledtével feltolja a fekete szemüvegét és fejcsóválva nézegeti az óráját. De hogy közelebbi portánkon söprögessek: ahol az egyszeri futó nem nevez be a maratonra, csak csatlakozik a tömeghez, végig issza-zabálja a frissítőpontokat, végül a cél előtt száz méterre zihálva nyomja le az óráját: ma is megvolt egy remek negyvenkettes, bár a végén mintha szottyos lett volna a banán…
No és itt is van a másik kukac, ami a fejemben motoszkál. A frissítés. Nem szeretem ugyanis, ha üres a gyomrom futás közben, olyankor az eléhezés tünetei törnek rám, pedig amúgy egész nap ettem: gyengének érzem magam, szédülök, minden bajom van. Akkor is előjön ez az érzés, ha nem menet közben ürül ki a gyomrom, hanem eleve úgy indulok. De nincs nagy baj, ha hirtelen üres lesz a gyomrom, akkor is eltelik még negyed óra, s újra semmi bajom, újra van erőm – csak az a pár tíz perc ne volna. Tehát nem eléhezés van a dolog mögött. De akkor meg mi ez a vaklárma? Kísérleteztem a napokban, üres gyomorral indultam és effélék, s rájöttem, hogy csak át kell vészelni azt az időszakot, mikor a gyomor kiürül, de a szervezet nem. Bár legszívesebben kihagynám ezt a szakaszt, viszont akármit is csinálok, mindig így viselkedik a szervezetem. Ez nem jó.
Nade miért fontos ez?
Mert arra jöttem rá, hogy egy hosszabb futás alatt rengeteg idő avval telik el, hogy a gyomromat tömöm fincsi szilárd üzemanyaggal – nehogy megéhezzek –, pedig milyen jó volna, ha elegendő volna némi táplálóbb, de kisebb térfogatú étel, ritkább étkezés. Hogy érthető legyen: a puszedli nagy kedvencem, de a 150. kilométernél már rohadt nehezen csúszik le, sok idő eltelik, míg eszem. Mert az sem jó, ha a félrenyelés után az orromon jön ki a kukactésztával együtt, amit már korábban félrenyeltem. Viszont a puszedli tápláló, teli van a gyomrom tőle, jólesik magamban tudni. Mármint a hasamban, nem az orromban. De amíg megeszem, eltelik a nap. Ellenben ha sikerülne hozzászoknom, hogy a gyomrom nem mindig van teli, hanem inkább valami pépes anyag, bébiétel (persze házi, hacsak nem szponzorál a Kecskeméti Konzervgyár), gyümölcspüré, energiagél (na ezt sem győzöm pénzzel persze, a legutóbbi meggyes-bitumenes is 480 forint volt) lötyög az alján – ámde a szervezetem mégis elég energiához jut, akkor egy csomó időt megspórolnék, nem? De.
Újabban rátaláltam egyfajta jó kis tápra, patikában lehet kapni, energiadús meg fehérjedús folyadék mindenféle borzalmas ízzel, elvileg biztosítja a szükséges tápanyag jó részét, és nem tart semeddig meginni. Öregek meg frissműtétesek isszák, gyakorlatilag csak hasznos anyag van benne, salakanyagmentesen szívódik fel, mi kell még… De nem mertem még ráhagyatkozni, csupán a 12 órás OB-n próbálkoztam meg vele, ott is kiegészítésképpen, s valamennyire bevált. A legutóbbi privát 150-es futásomon meg kifolyt a hátamra a fele a táskában, szóval az nem ér. :)
A hétvégén kipróbálom egy negyvenesen, hogy mit ér, ha csak ilyent iszom.
De mi van, ha a gyomrom üressége mindig is a fejemben fog kongani, akkor is, ha amúgy tele vagyok energiával? Mert az nem jó, hogy óránként megéhezek és ettől rosszul is vagyok. Mit lehetne tennem, hogy ezt megszokjam? No ezért is szaladgálok mostanában direkt üres gyomorral: hogy szokjam. De tegnap is rosszul voltam, s csokira vágytam, habos süteményre, tejszínhabra. Na most akkor mi legyen?
Nagyon jó a szöveged Bélám!!!!
Komoly gondok, de ahogy ismerlek megoldod....Majd annak a folyamatát is vesd papírra...Én vevő vagyok rá..:)))))