Na most kipuffogom magam. A telepen megkezdődött a lomtalanítás. Ezt onnan lehet tudni, hogy előbújtak a mindenféle nemzetiségű (holland, finn, zimbabwei és koreai) kisebbségek megélhetési guberálói, akik dacára a mindkét irányból behajtani tilos táblának, vidáman pöfékelnek kockaladáikkal, Trabantjaikkal és piszkosszürke kisbuszukkal a szemétkupacok és a játszótér alkotta konkáv sokszög bitumenjén. Csak el ne engedd a gyerek kezét a játszótér mellett, mert simán groteszk aszfaltrajzként végzi a parkban. Ha kérdezed, hogy most ezt így hogy, és hogy hun gyüttek be, akkor ők biz’ nem begyüttek, ők csak úgy vannak. Talán csak úgy kinőttek, mint a gomba. Mindezt csak azért írom le, mert félek, hogy ha megint úgy indulok el futni, mint tegnap, vagyis éhesen, kajálás nélkül, akkor leesik a vércukrom, de mire lehajolok érte, már úgy kell visszavásárolnom egy szutykos kisgyerektől, aki ajándékba ad majd hozzá egy összecsukható, de ki egészen sosem nyitható esernyőt is. Ha pedig pofára találnék esni a szanaszét dobált hulladékhegységekben, akkor igen gyorsan engem is elütnek, összecsomagolnak és egy kivénhedt hűtőládával együtt felgumipókoznak a kisbusz tetejére avval a felkiáltással, hogy „nemtom én, mijez, de majd ha megmurdelt, jó lesz a futócipője virágládának, a sapkájában meg gyűjtögetünk a kátrányos helyzetű bitumenező munkásoknak”. Félreértés ne essék: nekem mindegy, hogy kék, sárga vagy piros-e az az ember, hogy hogyan él és mit csinál a köz érdekében, de engem lesz szíves nem bosszantani a bűzzel, a piszokkal, a hátrahagyott rendetlenséggel és avval, hogy képtelenség egyenesen végigmenni a járdán, mert a kacattal teli kiskocsikat és a kupacok tetején trónszékként funkcionáló feslett fotelt kell kerülgetnem a szétszórt üvegcserepek és egyebek közt.

Tegnap amúgy bosszankodtam eleget amúgy is: a koraesti óra ellenére annyi autós volt mindenhol, még a ligetben és a zebrán is, mintha csak mondjuk hordója volna mindjárt a benzinnek négyszáz forint, nem cseppje. A Népligetben úgy kellett NEKEM előzgetnek a kocsikat, a Fehér úton meg képtelenség volt átmenni. Mindegy. A kötelező köröket lefutottam és mentem haza. De azért tetszett az „állaton állat” kompozíció: a gyalogátkelőnek csúfolt zebrán ott pöffeszkedett egy izmos terepjáró és benne a gizda gazdi, kikerülni nem lehetett igazán a tereptárgyaktól, hát magamban csak azt kívántam neki, hogy legyen szép háza sok emelettel, legyen sok szoba is benne, csak lépcső meg lift ne legyen benne, s a rák huzintgassa az illetőt fel és alá.

Pedig most már lassan a finisébe ér a felkészülés, nem ilyeneken kéne rágódnom: bő öt hét van Sárvárig, addig két vagy három hosszú futásom van még, nomeg sok rövid… van tennivaló még, bár jól érzem magam, akad még feladat. A fene akar itt bosszankodni mindenen. El akarok merülni a felkészülés lelki bugyraiban is, elképzelni, ahogy körözök, mint a befagyasztott áramártól megvadult villanyóra, harapom a kilométereket, s mindezt mosolyogva, vidáman, mert úgy az igazi. De egyenlőre még csak vicsorgok, de legalábbis úgy vigyorgok, mintha úgy maradt volna reggel a szorosra húzott copfom. Vagy mint aki le akart nyelni egy frizbit, de az elakadt a pofazacskójában. Bár az a frizbi azóta minden bizonnyal a kockalada csomagtartójában van, csak a szájam csálé még mindig.