(Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy "Az aranyerem is szépen csillog". Még jó, hogy nem, ugye?)

Kezdem azzal, hogy valószínűleg nem vagyok teljesen komplett, hogy egy nappal a verseny után Noémivel Balatonalmádiban ülünk, lógatjuk a lábunkat a hideg vízbe, sütkérezünk a napon és közben mutogatom, merre fogok futni két hónap múlva az Ultrabalatonon. (Napcsiszemcsiben pletyizünk a Balcsin. Kár, hogy durci vagyok, mert nincsenek büfék még, ennénk egy hambit, kakcsis palcsit, de legalább zacsis kakcsit…) Ennél kevésbé komplett csak előző este lehettem, mivel az eredményhirdetés utáni estéből konkrétan semmire nem emlékszem, csak arra, hogy valami pizzát próbáltam enni, meg a tévében a Való Világ sztárjai rikácsoltak valamit. Még vezettem is aznap. A többi klasszikus filmszakadás. Hiába, no: elfáradtam.

De menjünk az elejére. Ígérem, nem leszek most hosszú. Csak a beszámoló.

Tavaly nagyon sajnáltam, hogy nem voltam ott a versenyen, de fél év kihagyással, felkészületlenül bohóckodásnak éreztem volna a szereplésemet, a pálya mellől meg nem akartam rimánkodó tekintettel némán kérlelni a futókat, hogy vigyenek egy kört a hónuk alatt. Így maradt a csendes elhatározás, hogy jövőre mindenképp jövök. Meg egy komoly-félkomoly ígéret Noéminek: hohó, ha ott vagyok, akkor nyerek neki egy aranyérmet. Aztán jöttek tavaly a jól sikerült futások, s velük megjött az önbizalmam is, s végre a versenyzéshez kellő láz. Idén tavasz felé már terveket is csiholtam, volt köztük egészen elvetemült is, mert kell valami őrült kitalálmány, amin én is csak vigyorgok. Le is írom, röhögjetek ti is, mit írtam otthon a naptárba a sárvári hétvégéhez: 257. Noémi annyit írt alá: Höhö. :)

Nos, a reális tervem 250-252 volt, amit még most is úgy hiszek, hogy meg tudok futni. A hétvégén nem tudtam, de ezt csak magamnak köszönhetem. Nem a körülményeknek, nem az időjárásnak, nem a felkészültségemnek, csak a saját hülye fejemnek. Fel is állítottam egy egyszerű tervet, amihez, azt hiszem, könnyen tarthattam volna magam. Hatóránként csökkenő tempóval 72 + 66 + 60 + 54 kilométer… ha nincs az éjjeli megzuhanás és az azt követő pánikszerű ámokfutásom, meg is lett volna.  De nézzük sorban, mi történt.

Az odaútról annyit, hogy háromszor jártuk meg a veszprémi viaduktot, mire rájöttem, hogy van elkerülő út is, előtte simán elvétettem Fehérváron a hetes utat, így kétszer meghámoztuk az Országalmát a belvárosban, mielőtt véletlen visszafordultam volna Pest felé… De azért jó kis út volt. Megérte azt a fél napot, meg a fél tank benzint, amit rászántunk, mert megint nem tudtam, hol vagyok.

Nade a verseny. Az első hat órában hoztam a tervet. Erről ennyit. Nem volt túl meleg, ettem rendesen, víz, nápolyi, banán és a „mamidrink”, ahogy valaki találóan megjegyezte a már emlegetett tápszer-trutyiról, amit mostanában vedelek. Úgy döntöttem, kockáztatok, akkor is tempósan futok, ha később már a lábamat sem tudom majd felemelni. (Ekkor jutott eszembe a kapcsolat a papucsban nagy zajjal csoszogó ultrafutó és a lakodalmas zenész közt: mindkettő hangosan húzza a talpalávalót. Bocs.) A cipőmmel persze már most akadt egy kis gondom, mivel új volt (mi más?), mindössze 7 kilométeres, s picit túlhúztam… kétszer álltam meg megigazgatni, ez párszáz méter lemaradást jelentett – épp ennyi kellett volna még a tervhez. A baráti váltókkal és az ismerős egyéniekkel mindig váltottunk pár szót, néha futottunk is együtt pár kört, ha lehetett, a nálam gyorsabbak húztak, jólesett a futás. Szőnyi Ferit és Ármint kergettem. Noémi a kisasztalnál adott mindig, amit kellett, mindig messziről mutattam, mit kérek: a banán íííígy görbe, a tápszer ííííígy kocka, a nápolyitól meg úúúúúúgy fulladok meg… No igen, hamar rájöttem, hogy a mamidrink könnyen csúszik, de szilárdat enni meg kell állni, mert száraz.  Bár a legviccesebb mégis az lehetett, mikor énekelni akartam valahol a csajoknak, de előtte félrenyeltem a nyálamat és ott fuldokoltam vagy egy percig. (Bár ez lehet, hogy már valamikor éjjel volt…)

Így lett délután. Nagyjából minden ugyanúgy volt, mint az első 6 órában, csak lassultam picit, de semmilyen fáradtságot nem éreztem. Lám, nem volt igaza azoknak, akik azt mondták, hogy nem volt jó ötlet edzésként 128-at futni… Ezt épp Mikivel, aki először dorgált meg miatta, futás közben meg is beszéltük, vagyis hogy de, jó ötlet volt. Szóval semmi gond nem volt, a vállam kezdett görcsölni csak szokás szerint. Mentünk, köröztünk, mint a szatelit, Farkassal néha-néha váltottam egy-egy szót, ezen a versenyen alig találkoztunk. Csak akkor láttam, mikor néha lecsüccsent, hogy szokása szerint bevágjon egy disznótoros káposztát hurkával-kolvásszal, abált szalonnás kenyeret, kirántott rinocéroszt vagy valami más diétás étket. :)

A második hat órában azonban elálmosodtam (mostanában ez van: a nappali hosszú edzések közben is el akarok aludni), s kétszer is úgy döntöttem, hogy 4-5 percre leülök és hunyok egyet, mert belefér. Szendergésemből egy orbitális kereplőzés riasztott fel, de aznap a jó személyiségem kerekedett felül, így nem nyomtam le senki torkán majonézzel-mustárral a zajszerszámot. Viszont telt az idő a szendergéssel, ez idő alatt futhattam volna összesen még egy csomót, s ennyivel a tervtől persze elmaradtam, de bíztam benne, hogy a harmadik etapban simán behozom a nagyjából 3 kilométeres lemaradást – hát nem sikerült. Bár Gergőék és Katáék teljes csapata kijött éjjel szurkolni egy bő órára, én mégsem tudtam sok erőt meríteni belőlük. Ugyanis sajna annyira kávéfüggő vagyok (erre az indokra futás közben döbbentem rá, s tényleg így van), hogy éjjel is rám tört az álmosság, de annyira – megint –, hogy csukott szemmel futva elfelejtettem bekanyarodni párszor. Az addig 6 perc alatti körök hatos, majd hat feles körök lettek, közben Noémi is elment egy kicsit pihenni (a majd’ másfél kilométerre levő szállásunkra), egész elanyátlanodtam… akkor megint megpróbáltam kicsit a székben aludni, de nem jött be, legelőször is például nem volt az Ő keze a vállamon, mint délután, ami olyan jól esett akkor... Kávét pedig versenyen annyit nem ihatok, amennyit szoktam, mert akkor a gyomrom fordul fel és azért nem haladok, így viszont futni nem tudtam egyáltalán. Nézvén az egyre siralmasabb köröket, úgy döntöttem, kockáztatok: kajálok, feltöltöm magam, s beülök a kocsiba aludni. Miután az első 12 órában tervezett 138 kilométertől jó négy kilométerre voltam, így valami tutit kellett kitalálnom, s hát úgy hittem, ez lesz az. Rászántam a hat perc futással együtt abban a körben összesen 33 percet a pihenésre, kajára, alvásra, miegyebekre, s elhatároztam, hogy utána nyomom, tolom, mint a havat a megvadult hóeke az útszéli alkalmi szűzlányokra. Csak hát… nem jött be a taktika. Eltelt megint 20 perc és én megint csukott szemmel mentem a bokornak, kőnek, futónak, mikor mit találtam. A 252 rohadt messze került. Noémi sem jött vissza még. Már minden kört azért futottam le csak, hogy megnézzem a Nádasdy utcában, látom-e jönni.

Valószínűleg elég pocsékul nézhettem ki, annyira, hogy jobb helyeken már a ravatalozót hívták volna, itt azonban csak Gyula mondta, hogy esetleg elkezdhetnék futni. Nem tudom, elég csúnyán néztem-e. Kávét próbáltam szerezni, de nem volt – Makai Lacitól sikerült valami koffeinkapszulát kapnom, de – hogy, hogy nem – egy kör alatt nem hatott. Bár eleve hülyeség volt bevenni olyant, amiben nem tudtam, mennyi a koffein, azért rátettem egy lapáttal: kiderült, hogy Annának van kávéja. No abból is benyeltem egy hatalmas adagot, és hirtelen szupermenné változtam. a kávé ugyanis hamar leért, ott találkozott a plusz koffeinnel, ketten összehaverkodtak, s elkezdték sugdosni a fülembe, hogy fordítsam már meg a várat, vagy vigyek odébb a hátamon egy autót… de legalább fussak gyorsan, mint ’állat. Vagyis felébredtem. És elkezdtem hinni benne, hogy be tudom hozni az éjszaka elvesztegetett rengeteg időt. Lassan gyorsulni kezdtem, s hogy Noémi se morgolódjon majd, ha visszajön, mert nem fogy a tápszer (3,2 litert hoztunk), szabályos időközönként betoltam egy-egy két decis erdei gyümölcsös-zuzmós-nyírfakérges mókusszőr ízűt. Maga a trutyi egyébként tényleg nem gáz, az viszont már az, hogy mivel mást nemigen ettem, így Magyarország stratégiai gázkészletének minimum egy százalékával egyenértékű metánt eregettem egyre mélyülő orgánummal Sárvár légkörébe, még szerencse, hogy sem a Levegő munkacsoport, sem a Greenpeace aktivisták nem voltak a közelben. Elfújta volna őket a szél.

Szállingózni kezdtek viszont a szurkolók. Szerencsére ők még nem látták, amint csodát akarok tenni, s másfél óráig a liter kávé hatása alatt a tempóval kicsinálom magam és beborulok a bokorba majdnem, ezt még Noémi sem látta, csak Anna, aki megértően mosolygott, ahogy szokott rám ilyenkor mindenki: aaaaahűűűűűlyeeeeee. Mert hogy az történt, hogy annyi edzéssel a hátam mögött, amennyi volt, nem tudom, hogy gondoltam, hogy az utolsó hat órát ötös átlagtempóban fogom végigcsinálni frissítéssel együtt. De azért megpróbáltam, s a vége az lett, hogy az egyik körnek nagyjából a felénél hirtelen kiszaladt a talaj a lábam alatt, elszédültem, hányingerem támadt. Valahogy visszatámolyogtam a frissítőasztalhoz, ott leültem, s mondtam Annának, hogy nem jött be a terv, nem lesz 250 kili. Kicsit (nagyon) szomorú is voltam miatta, viszont sokat nem ülhettem, mert mennem kellett. Úgy döntöttem hát, hogy a maradék bő négy órában szigorúan 5:30-5:50-es tempóban megyek, ha milliókat ígérnek a gyorsabb futásért, akkor is. Nem kockáztattam meg, hogy megint rosszul legyek, mert hátha az lesz az utolsó rosszullétem. Azért az jólesett, hogy miután Farkasnak elmeséltem mekkorát rohantam a semmiért, mert utána a nyert időt végigültem egy doboz baracklével a kezemben, ő jót nevetett, de aztán megdicsért, hogy szerencse, hogy van eszem. Hogy tényleg van-e, nem tudom. De jólesett a dicséret.

Szóval innentől a reális terv a 244-246 volt, biztonságos tempóval, óvatosan. Célba kellett érni. Így aztán, mivel azért a pályacsúcsért még mindig küzdöttem, nagyon kezdtem utálni Pecsenye barátomat, aki úgy döntött, hogy ha neki megvan a tervezett 220, akkor ő örömfut. Mert hogy ezt olyan látványsan és vigyorogva tette, hogy ihajcsuhaj. De azért belül örültem az örömének. Neki három hét múlva lesz a nagy verseny, szurkolok is érte! Néha összetalálkoztunk, beszélgettünk kicsit, mint ahogyan mással is, és szépen haladtam előre a népesülő szurkolótáborban. Noémi is visszaért már, megöleltem, látta, hogy még mindig vezetek, ahogy ezt az első perctől kezdve tettem, de mondtam is neki, s innentől igyekeztem minden körben rámosolyogni, hogy lássa, nem kell aggódni – és reméltem, nem mondják el neki, hogy mit összeszenvedtem az éjjel. (Persze elmondták.) Ahogy közeledett a vége, egyre biztosabb volt, hogy nyerek – igaz, én az elejétől biztos voltam benne, egyszerűen, mert így akartam, ezért jöttem. Nem akarom, hogy nagyképűnek tartson bárki, de tényleg így volt. Kör kört követett, a legvégén már azért mertem tempósabban is futni megint, Makai Laci is jött velem két kört, diktálta a tempót; utólag visszagondolva ha nem fosom magam a rosszulléttől ijedtemben össze, akár hamarabb is tempót válthattam volna, csak nem mertem. (Az elején az új cipő által megnyomott rész, igaz, már nagyon fájt, de kit érdekelt? Másnapra persze jól feldagadt, de nem baj.)

Az utolsó három kört sosem felejtem el. Mindenki feléledt, mindenki futott, én pedig sorra mentem mindenki mellett el, mindenki biztatott, drukkolt, az egyre zajosabb szurkolócsapatok közt csak Noémi volt csendben, de az ő tekintete mindennél többet jelentett nekem, s csak futottam, futottam, még neki is vetkőztem, hogy ne már a sötét éjszakai göncben nyerjek bajnokságot, majd a végén olyan vigyorgós kört rohantam, mint amilyennek elképzeltem magamban ezt győzelmet. Mert nagyon sokszor elképzeltem, erre készültem december óta, mióta először elkezdtem „futás" helyett újra „edzeni”. Bár nem lett meg a terv, az érzés mégis tökéletesen olyan volt, amilyennek megálmodtam. Csodálatos, felemelő, fárasztó. Soha életemben ennyit még nem futottam, s soha életemben ennyi szeretet és biztatás nem jött felém, mint most. Köszönöm mindenkinek, barátaim! Az ugróiskolát, a tapsokat, a rajzokat a flaszteren, az öleléseket, az éjjeli szurkoló dalárdát, a segítő kezeket, a lányok egész éjjeli mosolygós biztatását, s Noéminek pedig mindent, ami ehhez a győzelemhez kellett.

Gyula mondta is, hogy nem én győztem, hanem ő. Vagy ilyesmit… Igaz. Délután az Ő nyakába akasztottam az érmet. Úgy, ahogyan tavaly ilyenkor megígértem. És úriember megtartja, amit ígér.

A verseny végére ugyan nem lett meg a 250, de nem vagyok szomorú. Sosem futottam még ennyit. De még fogok, ezt azonnal leszögeztem, többször is. Ha nem is idén, de egyszer. Mert a 250 a lábamban van, sőt, több is. Bár a dobogóról majdnem leestem kacska jobbom miatt, Noémivel már a Balcsit tervezzük, s vele tervezni jó. Mióta ismerem, minden versenyem összejött. De nyárig sok dolgot át kell gondolnom erről a mostani versenyről. A frissítést megoldottam, az tuti. Nem kell változtatni. A lábam bírja ezt a tempót, a szervezetem szintén. Még mindig sokat dumálok, ezt abba kell hagynom, s bizony addigra még véget vetek a kávéfüggőségnek és edzek, edzek… Június 25-én reggel hatkor rajt. Éjjel 2 körül szoktam megzuhanni az ilyen versenyeken… Addig jó volna már túl lenni rajta. ;-)