És akkor duplázok, ha máreddig nem írtam, hiszen azelőző bejegyzésem délelőtt íródótt, s azóta nem épp vidám dolgok történtek.

Történt pedig, hogy ma megint futottam (tudom, most már mondjak újat is, mert unalmas vagyok... ). A szokásos munkahelyről-hazafele-25 túrát szaladtam, ma úgy döntöttem, hogy nagyon átmentem mostanában totyogósba, így jó kis lendületes futásokat iktattam be, kényelmesen rohangásztam - mégsem mondom, hogy ez volt a legélvezetesebb futásom.

Történt ugyanis, hogy kiderült: nem vagyok toleráns az autósokkal, nagyon nem. Ugye sötétben, eső után a sáros járdán futni nem túl boldogsághormonelőállító tevékenység, de igyekeztem élvezni, egész addig, mígnem az úttól a kerítésig keresztbe álló nagydarab csajozósjárgányba nem botlottam, a szó szoros értelmében. Volt 15 centim a járdán a kocsi és a betonkerítés közt. Nosza, átpasszíroztam magam, s közben észrevettem, hogy a kocsi indulni készül, indítózik. No, akkor itt az alkalom, hogy nemtetszésem fejezzem ki: olyat csaptam a motorháztetőre vigyíorogva, hogy szerintem még most is döng - mire felharsant a duda, de tettem rá... Idióta barom állat a vezető, gondoltam. És milyen igazam volt!

Fél perc múlva már lelassított mellettem, dudált jó sokat és édesanyámat próbálta kapcsolatba hozni bizonyos ősi mesterséggel, mire közöltem vele futás közben, hogy a járda az enyém, az út az övé, lehet haladni tovább. A kurvaanyázás nem szűnt, nem igazán értettem, mit mond, csak mutogattam, hogy merre húzzon a francba... Közben mögötte tornyosulni kezdett a sor, dudáltak neki... Én meg vigyorogva mondtam, hogy látod, mindenhol megállsz, ahol nem kéne, húzzál már a francba! Na, erre index ki énfelém, én meg már a lehetséges menekülési utakat vizslattam, természetesen elsőnek a motorháztetőjén keresztül, s gondoltam, jól belelépek a szélvédőjébe is, ha tényleg elém kanyarodik - de ő csak anyázott, nem idézem, hogy hogy, majd gondolt egyet és elhúzott. Idióta.

Nem sokkal később mókás kedvű fiatalok kezdtek rikoltozni egy másik autóból, elküldtem őket, nem mondom, hova. Kicsit ideges lettem, igazából az addig 145-ös pulzusom az előző affér miatt - persze, mert azért megijedtem - 180 körül tetőzött, s innentől a megnyugvásra koncentráltam... Mire sikerült, addigra eltelt jópár perc. Így futottam a zöld jelzésű zebra felé, amikor...

...szóval amikor is láttam, hogy a lámpa villog. Na, mondom, ezen átérek, ha sietek, épp lendületben voltam, mikor is sikerült a járdaszegélyre lépnem, onnan lecsúsznom, bele a havas-sáros gödörbe, a bal bokám befelé bedőlt, reccsent, a lámpa pirosra váltott és én ott álltam lakhelyemtől 5 kilire fél lábon, a lábam lüktetett, zsibbadt, nem éreztem, s akkorát kiáltottam, hogy mellettem satufékezett egy lada... Jó 4 percet próbáltam ráállni, nem nagyon ment, illetve csal alig tért vissza a lábamba az élet, s már kezdtem pánikolni, hogy hogy jutok haza Mátyásföldről, mindeközben pedig fohászkodtam minden rálépési kísérletnél, hogy jajj, csak ne legyen gond...

szerencsére az ijedtség nagyobb volt a bajnál, s végül nagyon hamar rá tudtam lépni, mitöbb, óvatosan futni is elkezdhettem, s pár perc múlva lazán már ment a kocogás is... Hazajutottam. Kicsit most talán dagi, nem vészes, igazából mikor hazaértem, akkor kezdtem csak újra érezni... Szóval most pihi jön, de legalábbis a hétvégi hegyifutásoknak lőttek. Oldalra nem jól mozog a bokám, de futás közben - bitumenen, tehát egyenes talajon rendesen működik. Fene vinné el. Holnapra kiderül, hogy hogy állunk.