Alcím: járt utat a járhatatlanra ne cseréld!

No, szóval röviden: ama bizonyos szerv rossz végére álltam, méghozzá előre megfontolt szándékkal. Semmi extra, csak kedden éjféltájt elindultam megint Ózdra futva, szűk 150 kilométer, de nagy okosan kigondoltam, hogy a tavalyi hepehupákat és kamionokat majd jól kikerülöm és nem Hatvan felé megyek, hanem... hanem... na itt a baj. Már a nevére sem emlékszem a falvaknak, melyekben járda sem volt, viszont kátyúk akkorák, hogy egyik-másikban Magyarország egész éves költségvetési hiánya elfért volna benne.  Meg távolsági buszok. Távolság két település közt annyi sem, mint maga a busz, de a buszok jöttek, mintha puli terelte volna őket, ráadásul a hirtelen támadt ködben ködlámpával és reflektorral, nekem meg a bepárált szemüvegemet le is kellett vennem, így aztán a futás helyett valami egzotikus indiántáncot jártam inkább bekötött szemmel, ahogy az út melletti bokrok között próbáltam egyik susnyástól a másikig átrohanni két busz között, kerülgetve a lyukakat meg a tócsákat. És mondanom sem kell, hogy bár a tavaly megutált 15 kilométeres szakaszt kikerültem,  amin ráadásul csak egy emelkedő volt, aztán sík egész Jobbágyiig, meg persze előtte is sík, Hatvanig, most helyette kaptam egy hepehupás hullámvasutat vízmosással és olyan tereppel, mintha a Getére szaladgáltam volna fel és alá egész éjjel. Vakon.

Pedig milyen jól indult! Vettem téli futógatyát. Eddig az sem volt, mint ahogy meleg felsőm sem. Hogy miért akkor vettem fel őket, amikor tulajdonképp meleg volt, ne kérdezzétek. Biztos felvettem volna a gumicsizmát is, ha új és akkor vásárolom a kínai piacon akciósan, „mer’ új, nehogymá’ ne próbáljam ki”. Na, szóval beöltöztem, mint Böllér Józsi a heréléshez, felvettem a láthatatlansági mellényt is, oszt’ megindultam.  A táskám 5,7 kiló volt, lemértem. Gödöllőig jó is volt minden, igazából a lelkemnek kellett ez a futás (mert azt mégsem mondhatom, hogy a tökömnek se’ kellett), tudni akartam, hogy végül is hányadán állok a hosszúkkal. Tudjátok, az almádi gebasz miatt. Nos, Gödöllőn benápolyiztam, küldtem sms-t Noéminek, s miközben nem tudtam eldönteni, harapjak-e a telefonomból, vagy keressem meg az ostyán a nagy „g” betűt, beleléptem egy vádliközépig érő pocsolyába. Sáros lett az új cipőm. De ennek csak 100 kilométer után lett jelentőssége.

Aszódnál vettem egy nagy levegőt (akciósan), s Hatvan helyett Kartal felé fordultam. Mindjárt egy emelkedő jött; Kartal, Kartal, zengi a kardal, gondoltam, s gyorsan előkaptam megint a telefont meg a nápolyit. Ráérek, kajálunk egyet. No és ezután jött a feketeleves. Oké, oké, sötétben minden leves fekete, de ez tényleg az volt, ugyanis a kétnapos eső után olyan pára volt, hogy semmit nem láttam. A téli futócucc kívül is, belül is átnyirkosodott, bár evvel bajom nem volt, de azért utáltam rendesen azt a sok ködöt. És jöttek a fent említett buszok.  De tényleg, valami anyabusz ellette őket egy közeli erdőben szerintem,  mert vígan pöfögtek százzal el mellettem két-három percenként, csak a refit felejtették el lekapcsolni, s így ment ez három óra környékén soksok kilométeren keresztül. Néha nem nagyon tudtam, merre járok, csak bíztam abban, hogy nem tévedtem rá egy hirtelen kinőtt mellékútra, de amúgy eseménytelen volt az a pár óra. Azt leszámítva, hogy életemben először hólyagot kezdtem érezni a talpamon. Meg azt leszámítva, hogy ahol nem volt kátyú, ott vagy tégla volt, vagy csak mókás kedvű útépítők megpúpozták a bitument – amit a fenti okok miatt nem láttam. Az út mellett futni, hogy ne halálozzak el buszbalesetben vagy kátyú általi orraesésben lehetetlen volt, hiszen az út mellett maga az alvilág terpeszkedett, bokornak álcázott ördögkarmok marasztaltak. Így maradt az út. Nagyon, de nagyon megörültem, mikor Jobbágyi felé már kezdett világosodni. Úgy tűnik, a  buszok éjszakai állatok, mert azok eltűntek, de azért figyeltem, hátha egy-egy darab leszakadt a nyájtól. Az időmmel nagyon nem voltam megelégedve, de igazából mégsem különösebben érdekelt, tudtam, hogy mivel minden a hátamon van, így minden egyes evésnél, magnéziumbeszedésnél vagy csak egyszerűen egy zsebkendő elővételénél meg kell állnom, leszerelni a felszerelést, majd vissza, plusz a dimbek-dombok-kátyúk-buszok és a köd is lassítottak rendesen. Egy szó, mint száz:, Jobbágyiig (kb. 62 kilométer) eléggé sikerült kipurcannom, elfáradtam rendesen.

Ott aztán beültem a buszváró bódéba, amiben tavaly aludtam egyet, elpakoltam az éjszakai szerelést, s olyan büszke voltam magamra, hogy így kiszúrtam magammal, hogy úgy döntöttem, a régi emlékek tiszteletére megint alszom egyet. De csak viccből... 4 percet szunyáltam is. Ja, hogy miért voltam extrán dühös? Hát azért, mert eszembe jutott, hogy ahol tavaly a mínuszokban nagyon bukdácsoltam és nem tudtam futni, mert az út lyukas volt, mellette meg törmelék, na ott idénre tökéletesen futhatóra végig felújították az egész pályát. No ezért voltam dühös. Hogy kár volt az egész kerülő, már rég Pásztónál volnék, ráadásul sokkal jobb állapotban.

És innentől... mentem. Tényleg semmi extra, csak mentem. Innen jött ugyanis az „edzés”, amire készültem. Futottam egyenletes tempóban, csak enni álltam meg (táska le, táska fel), meg beszélgetni a helyiekkel. („Honnan jön?” „Budapestről.”  „Aztakurva.” – meg – „Hova fut?” „Ózdra.” „Oszt’ minek?”) Volt, aki azért állított meg 120 kilométernél, mert látott hetvennél is reggel és meg akarta kérdezni, tényleg én vagyok-e. Az állát sokáig kerestük a kocsija alatt. Ja, meg egyszer 92-nél megálltam telefonálni Noéminek, no akkor tudatosult bennem igazán, hogy valami eszement nagy hólyag van a lábamon, addig is fájt, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Viszont két kilométerrel később diszkrét pukkanással a talpközepemtől a nagylábujjamig érő mókás lufi elengedte magát, én meg vinnyogtam egy olyant, hogy most a következő vadászidényig  biztos nem mer arrafelé senki puska nélkül járni.

És ekkor jött a neheze. Mert azt eddig nem mondtam, hogy a terv az volt, hogy nem állok meg, csak kitűzött céloknál. (Edzem a szívem, avagy meditációs futás... hehe.) Ha amcsi műholdak potyognak az égről, akkor sem. Akaraterő, Béla, akaraterő! Viszont ezer kés hasogatta a talpamat, de eldöntöttem, hogy akkor is marad a tempó, marad a mozgásforma és a szimmetria mindenek előtt. Mert ha elkezdek sántítani, tuti még öt kilométer és mindenem fájni kezd! Lassan eltereltem hát a figyelmemet a fájdalomról, meg attól, hogy kicsináltam magam a hepehupákon az elején (ezt nagyon éreztem ám), s mentem. A következő tervezett megállásnál pedig úgy döntöttem, leveszem a cipőmet. Pedig más esetben akkor sem szoktam, ha valami belemegy, általában nem szokott bántani, de most hirtelen valami nagyon nem oda illőt éreztem... Levettem, s hát egy egyforintos nagyságú fakéreg darab hullott kil a cipellőből.

IGEN, ezt sikerült Gödöllőnél kihalásznom a pocsolyából, s ezt cipeltem még 100 kilométeren keresztül. A talpam alatt. Mondtam én, hogy normális helyzetben sosincs hólyagom, nos, most bepótoltam az elmúlt éveket. De azt mondom: én vagyok a barom. Hogy nem vettem észre?

Sebaj, mentem tovább, már nagyon éreztem a combomat (a dombok) meg a bokámat (a lejtők), még hátra volt egy kis hegy, majd Pétervására meg Szentdomonkos után egy nagy, a szerpentin. A tempón nem lazítottam, a kitűzött távokat tartottam megállás nélkül, remek agyedzés volt amellett, hogy azért persze a lábamat is treníroztam. Magamba kell építenem Farkas fegyelmét, hiszen jövőre nem lesz velem a Balcsin, hogy rámrivalljon, hogy kussoljak, ne álljak meg. Erre ment ki az egész mostani futásom, nomeg mondom: a lelkem megnyugtatására. Néha azért engedtem a szigoron, s elképzeltem,  hogy mondjuk egy 24 órás VB-n az ismeretlen röntgenfelvétel, valami Mazur 270 kilométer felett végez és a végén még mosolyogva nyom egy sprintet, hogy a célkapunál legyen a vége, meg elképzeltem, hogy angolul adok interjút, noha még a dújúszpíkinglist is csak oroszul tudom, de azt is dán akcentussal. Meg mindenféle ilyen lelkesítő és vicces, képtelen gondolatok jártak a fejemben. Szinte észre sem vettem, hogy már Arlón járok. Csak abból, hogy minden második kertből ugyanolyan szutykos egyenkuvaszok ugattak rám, szóval nem mondhattam, hogy a kutya se figyelt oda, mit csinálok. Oké, a szerpentint azért észrevettem, mert valakik elkapkodták Zokszigént elülem, de megoldottam, míg felfele futottam, addig bevetettem a fül- bőr- és hónaljlégzést is. A hegytetőn még egy sms Noéminek, onnan kb. 19 kilométer, megittam a maradék tápomat (épp jól számoltam ki), majd uccu neki, lefele. Borsodnádasdig kergettem egy kutyát, nem tudom, melyikünk félt jobban, mindenesetre a faluban már nem láttam, aztán Járdánháza, Arló... ott a bicikli út, a végső egyenes.

Tavaly itt Noémi már velem volt, így valahogy úgy emlékeztem, csak 15 perc az egész. Hát egy frászt! No sebaj, gondoltam, itt az utolsó feladat: odafigyelni, hogy szépen, a lukas talppárnámra érkezve, „jól” mozogva fussak, s picit gyorsítottam. Addig is nagyon igyekeztem magam folyvást emlékeztetni, hogy nehogy elkezdjek csoszogni meg totyogni, mint a szarós galamb, de a hosszú, végeláthatatlan egyenesen ez szinte kötelező volt. Egyszer álltam csak meg, még a faluban, mikor két kissrác megkérdezte, honnan jövök, meg mi a nevem. Nagyjából úgy nézett ki az egész, mint az énekben, hogy „én vagyok a széles szájú béka, hát te ki vagy, s mit eszel”... Én vagyok a hosszúlábú Béla és Budapest óta futok. Újabb két koppanással újabb két áll a földön. Budapest óta...? Oszt’ hány napja? Hajnal fél egy óta, mondtam, s mentem tovább. Ózdra beérvén már nem sok dolgom vol: megkeresni a felfele vezető utcát és odaérni. Kb. 146-148 km volt, még mindig nem mértem le igazán, az időm sem rossz, ha azt veszem, hogy hátamon volt a házam, mint a csigának, meg kicsit túl is voltam öltözve. A lényeg, hogy tavaly nagyjából azt írtam, hogy ott azért még nem tartok, hogy „csak úgy”  150 kilométert fussak saját szórakozásomra, de idén már leírhatom, hogy de. Csak úgy, saját szórakozásomra. Noémiék és a család ott vártak, én meg elszaladtam értük, hogy hazahozzam őket.

Ezen túl szinte bárhonnan rámkérdezhetnek: elszaladsz értünk? Hát persze! Ja, s innentől az Almádi-jelenség is az irattárba került, jöhet a felkészülés végre a jövő évre. :)

Ígérem, sosem teszek említést az almádi versenyről többet, csak még most egy picit. Szóval az a lényeg, hogy minden kétséget kizáróan rájöttem a minap (de eddig is tudtam), hogy a koncentrációval volt a baj azon a versenyen, nem tudtam kellően összpontosítani. Így aztán úgy döntöttem, hogy egy-két hónapig erre is rágyúrok. És ehhez egy különleges lelki löketet is kaptam: mintha csak az égi kezek tolták volna elém a megfelelő fájlt, a múlt héten megnéztem a Shaolin című filmet. Kosztümös, kínai, van benne Jackie Chan is, de csak mellékszerepben, de ott kap egy hatalmas öt perces jelenetet jutalomjátéknak, ajánlom mindenkinek, nézzétek meg! Nem Jackie Chan miatt.

Képek innen: http://geekz.blog.hu/2011/02/28/shaolin

Nos, ebben a filmben említette valaki a következőt: "Dharma kilenc évig meditált egy fal előtt mozdulatlanul. A szívét edzette." (Oké, úgy tudom, mindenhogyan hívták szegényt, de pont Dharmának nem...:)) És bennem mocorogni kezdett valami. Hat-hét évig kung fuztam, megpróbáltam a Shaolin kung fut is, s valahogy előjöttek az emlékek, amikor nem hittem, hogy el tudom törni azt a tíz cserepet, nem hittem, hogy képes vagyok erre meg arra, de az akarat, akarás mindig meghozta az eredményét. És töprengeni kezdtem ezen a meditációs dolgon, jöttek az emlékfoszlányok, mit is tudtam erről a történetről... Igen, Bothidharma (hívták Darumának is és Tamo-nak, Putitamo-nak) Indiából érkezett Kínába a hatodik század elején, s a Shaolin kolostorba akart jutni. A szerzetesek viszont ezt annyira nem akarták, így ő elment egy barlangba, s ott meditált kilenc évig, állhatatosan nézte a falat. Állítólag egyszer lecsukódott a szeme, erre levágta a szempilláit, hogy ne hulljon rá a fáradtság többé, s az eldobott szempilláiból nőtt ki az első teacserje, aminek levelét eleinte rágcsálták, később teát főztek belőle a szerzetesek, hogy a fáradtságot elűzzék.

 Kép innen: http://kaleidoscope.cultural-china.com/chinaWH/images/exbig_images/3b3dea4f3a7e79a0e9df1279b49019cc.jpg

De elkalandoztam. Szóval a legenda szerint Bothidharma árnyéka ott maradt a barlang falán és a nézése likat ütött a falba, s amikor a kolostor vezetője erről tudomást szerzett, elhívta magához. Ha nagyot ugrunk az időben, akkor ott tartunk, hogy ő dolgozta ki a Shaolin kung fu alapmozdulatait, eredetileg még azért, hogy a szerzeteseknek a teste is rendben legyen, mert szerencsétlenek alig-alig bírták a számukra megterhelő hosszú meditációs gyakorlatokat. No nem untatok senkit tovább a kung fu ezen ágának fejlődésével, inkább visszaugrok magamra.

Annak idején én nagyon komolyan vettem, s igazából ma is komolyan veszem azt, hogy az embernek a lelkét fel kell készíteni valamilyen nagy feladatra, a test nem elég. Eddig ugye tiszta a dolog. Namost ott, a buszon, ölemben a laptoppal meghallottam a fent említett mondatot, s hirtelen leállítottam a filmet. A "szívét edzette"... Az áldóját neki, ha egy legendabéli alak képes volt kilenc évig egy nyavalyás fal előtt állni, akkor én nehogy már ne legyek képes 12 vagy 24 órán keresztül összpontosítani egyetlen feladatra! Pláne, hogy mindig is büszkén hajtogatom, hogy lélekben kell erősnek lenni. És a héten elkezdtem a szívemet edzeni. Nem minden futáson, de néhányon. Egy tempó, nincs semmi, ami kizökkentsen, csak futás van, szép mozgással, nincs iramváltás, akkor sem, ha mindenáron gyorsabban vagy lassabban akarnék futni. Fura ez azok után, hogy mindig örömfutok, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy bizony meditálni is lehet futás közben, mitöbb: épp akkor kell!

A jövő hét után lesz a Nagy Meditáció, éjjel elfutok megint Ózdra, nagyjából 14-15 órát kell arra összpontosítanom, hogy csak futok, ha fáj, akkor is, ha fáradok, akkor is, s nem engedek semmilyen kísértésnek. Ma volt a főpróba. Gödöllő felé futottam, ahogy mértem, tök egyenletes tempóval. Figyeltem a kézre, lábra, nem érdekelt az emelkedő, nem érdekelt semmi.

Két dolog zökkentett csak ki. Az egyik Pleko volt, aki valami járőrkocsival állt meg előttem, s elsőre nem ismertem fel. Nesze neked, Shaolin tanítás, úgy elküldöm ezt a járőrt a francba, ha beszól, hogy a haja is leég, gondoltam - tudni kell, hogy Pandacsöki Boborján után szerintem én vagyok a második legtöbbet futás közben igazoltatott ember. Éjjel kettőkor az erdőben, este az M3-as mellett, délben egy mezőn, hajnalban az utcán... mindig megtalálnak. De, mondom, csak Pleko volt. Picit beszéltünk, s visszameditáltam magam futóba.

A másik viccesebb volt. Nekem. Egy gyönyörű Toyota Selica megmutatta nekem, hogy hogyan is kell értenem azt, mikor én vezetek, s valaki azt mondja: "ott a körforgalomnál egyenesen menj tovább". Szegény toyotás bizonyára lement alfába, s Tamo szellemével társalgott éppen, mikor kiegyenesítette a körforgalmat. Valószínűleg hamar rájött, hogy immáron csak fél toyotája van, hiszen állhatatos meditációjának hála, ahogy Tamo lyukat nézett a falba, ő ugyanúgy a Toyota néhai részével lyukat nézett a szalagkorlátba. Hiába: a lelki felemelkedésért néha áldozatot kell hozni.

Lubics Szilvi és a többiek felemelő sikerétől végre megkaptam azt a lendületet, ami kellett, hogy újra edzeni kezdjek. El is indultam tegnap, gondoltam, közben kitalálom, mit főzzek este, tervezgetem a jövő évet, ilyesmik... de aztán nem efgféléken túráztattam az agyamat, hanem olyan hülyeségeken, melyekkel napközben találkoztam. 

Például mindjárt itt van egy új jelenség, miszerint a már a tradicionális öltözködés terére is betette a lábát a nagy márkák keze. Vagy valami hasonló. Van ugyanis egy tiszteletre méltó úriember, egy harmincas indiai, akivel nap mint nap találkozom az Örsön, reggel vagy este, de mindig jön velem szembe, a fején pedig mindig egy tekintélyt parancsoló turbán csücsül békésen, csendben. Tőlem akár persze Fila táska is figyelhetne a buksiján, de tegnap csak lestem, mint haladó vámpír a vegaszövetség állófogadásán. Mert mit láttam? A muksó fején ott vigyorgott egy eredeti (?), hamisítatlan (???) ADIDAS turbán. A következő lépés szerintem a decathlonos KALENJI csador lesz, s a Quechua szári. És az akciós NEKI, esetleg REOBEK masni a gésaegyenruha hátára.

De van ám ennél nagyobb dolog is. Mindjárt az Árkád mögött található egy jobb sorsra érdemes üres placc. Korábban barkácsáruház volt ott, aztán kínai üzlet, most magyar ugar, miután pár éve eltolták az egészet onnan. Soha senki nem tudta megmondani, mit is akar oda csinálni az önkormányzat, ám most mozgolódás kezdődött - s azonmód bele is ragadt a kezdődés állapotába. Pár hete ugyanis valami muzeális teherautó lepett meg, ami a nagy tér csücskein fúrásokat végzett, először azt hittem, lecsavarozzák a területet, el ne lopja valaki. Aztán semmi, tegnapelőtt viszont elkezdték elkeríteni a teret. Kerítették, kerítették, ennél jobban a Berlini fal sem haladt annak idején, mikor is egyszer csak rádöbbentek, hogy nagyjából fele annyi kerítéselemet sikerült összetarhálniuk, mint amennyi kell. Mit lehet itt csinálni a cigánykeréken túl, tanakodtak, majd jött a megoldás: gyorsan odaállítottak a BELÉPNI TILOS táblák mellé három-három őrt, aki nem arra vigyáz, hogy a területen ne menjen át egy teremtett lélek sem, nem. Hanem arra, hogy a már felállított kerítéselemeket el ne találja lopni valami helyi gyűjtő, hogy elvigye a sarki színesfémmúzeumba.

Na ehhez a hülyeséghez képest igazán semmiség az, hogy a csúfos almádi vonaglásom után kitaláltam, hogy idén is elfutok Ózdra a hó végén, ami 151 kilométer. Hogy helyrebillenjen bennem a kizökkent idő, vagy mondhatnám, visszatérjen az önbizalmam.

Azt a viccet mindenki ismeri, amikor a kisfiú megkérdez egy férfit:
-Bácsi, maga rendőr? - Mire az:
-Mi?... Ja, nem, csak elbambultam.

Almádi után valahogy úgy vagyok, hogy még az idén tudni akarom, hogy tényleg nem vagyok képes 120 kilométert sem lefutni jelenleg, vagy csak akkor nem sikerült. Az idő nem lesz lényeges, bár azért 14 órán belül jó volna, de a fő, hogy nem nagyon akarok agonizálni, sétálni és effélléket végezni. Mert a verseny óta bánt, hogy ennyire gyengére sikerült az a 12 órásom, s azóta van bennem, hogy én igenis tudok futni, csak akkor valami nem sikerült.

Mert azóta simán el tudom képzelni, hogy bárki megkérdezi tőlem:
-Béla, te TÉNYLEG csak ennyire voltál képes? - De én válaszolok hamar:
-Mi?... Ja, nem, csak elbambultam.