Most nézem, hogy mindjárt március, nekem meg egyetlen blogbejegyzésem sincsen. Persze csak azért nem fogok írni, hogy legyen „valami”, legyen sok betű, viszont azért valamit illene. De mostanában a futással kapcsolatosan nem történik semmi különlegesség, nem marhulok hétvégente, nem rohangászok ész nélkül hétköznap… Január elejétől szinte minden napom ugyanúgy telik. Kiszámíthatóan, tervszerűen, legyen az akár futás, akár más. Oké, kicsit unalmas, kicsit fárasztó, de még mindig jobb, mint az év eleje, amikor munkát kerestem, s az amiatti aggódásom miatt a futás sem ment. Most már futok úgy, ahogy, van munkám, olyan, amilyen, s minden erőmmel azon vagyok, hogy megpróbálom összeegyeztetni eme kettőt avval, hogy otthon meg várnak rám, s én is nagyon várom, hogy otthon legyek végre. És ez ki is tölti mindegyik napomat. Néha este kilenckor megyek kétórás futásra.

Január elejétől Lőrincz Olivér segít felkészülni az idei év három kiszemelt versenyére, a sárvári 24 órás OB-ra, az Ultrabalatonra, s ősszel a katowitzei 24 órás EB-VB-re. Szigorú edzésprogrammal, rengeteg futással és a bennem nyomokban éppen csak fellelhető önfegyelemmel készülök, pulzuskontroll a jelszó, s a  hátsóagyamban lassanként nő a kíváncsiság, hogy milyen eredménye lesz mindennek. Napi 1-2-4 óra edzést ír elő Olivér, s nincs olyan, hogy most nincs kedvem, nincs olyan, hogy most máshoz van kedvem. Edzés van, nincs kecmec. Vannak céljaim idén, ezeket el fogom érni, s nem panaszkodni akarok (deeeehogynem :-D), de mindennek nagy az ára, rengeteg időt kell elvennem mástól a futásért. És eddig az időjárás sem volt a barátom. A mindennapi sötétben futás, a hidegek, a szél, a hó, ami csak hátráltat, kezdett befordítani, bevallom, volt olyan edzés, amit végig csináltam ugyan tisztességgel, de nagyon vártam a végét, mert mondjuk már este 10 óra után voltam, s nem volt túl barátságos a sok mínusz, ami röpködött a levegőben. Közben a keményre fagyott széldzsekimet babráltam. De meg kell szoknom, hogy nem élvezem az edzést úgy, mint eddig, mert most nem játékból futok, mint tavaly. Akkor az, hogy örömből futkostam, elég volt valamire. Szerencsés vagyok, hogy az öröm és a lelkesedés ennyit segített. De idén a tavalyinál jobb akarok lenni, s ahhoz nem elég az öröm, ezt már nyáron észrevettem. Új módszer és új motivációk kellettek. Persze öröm is lesz majd, biztos lesz, nagyon várom már a tavaszt, amikor is nem a hidegbe-sötétbe megyek ki délutánonként, esténként, hanem az illatos naplementébe. És melegben a hétvégi hosszúkat is sokkal jobban fogom élvezni. Akkor végre jó lesz nekem. Most is jó, csak nem annyira. De valami elfajzott ufó volnék, ha csupa móka meg kacagás volna a felkészülésem, s mégis sikerülne a tavalyi évemet túlszárnyalni... Egyelőre örülök annak, hogy az átlagpulzusom szűk két hónap alatt úgy csökkent 20-szal, hogy az alapgyorsaságom meg nőtt mindeközben, s most már nem érzem magam fagyott felmosórongynak sem a hét végére, noha átlagban minimum heti 50 kilométerrel többet futok, mint egy éve. Végre lehet, hogy lesz egy komolyan vett évem is.

No nem ragozom. Remélem, lassan eljön az idő, amikor megint oltári nagy marhaságokon jár az agyam futás közben. Már közelít az az idő, mostanra már megszoktam, hogy feladat van, nem csak örömködés futás közben, lassan meg is szeretem mindezt. És akkor majd írok megint sok lényegtelen baromságot. Addig „csak” futok. De ha végre eszembe jut valami, azonnal az ölembe veszem a billentyűzetet! :-D