Második rész. Előre is elnézést kérek, most sok emberrel kapcsolatban kimaradnak történések; ez most egy ilyen írás lesz. De még írok ám a VB-ről olyant is, ami nem rólam, hanem rólunk szól! A Vengrinyákról! :)

--

Ott hagytam abba, hogy elindult  verseny. De egy picit visszább lépnék… Mondjuk egy hónapot. Néztem-hallgattam-olvastam az Olimpiai történéseket, s minden egyes siker új és új motivációt adott. Lányaink és fiaink az Országot képviselve hozták ki magukból a legjobbat, s mindig arra gondoltam, azt vártam, hogy majd az én versenyemen is ad egy hatalmas löketet az, hogy nemzetiszín ruhában képviselem nemzetünket. Ez hajtott az utolsó hónap edzései alatt, ebből merítettem erőt, erre gondoltam mindig, mikor zihálva lelassítottam egy-egy résztáv gyors szakasza után. Kíméletlenül hajtottam magam, hogy én legyek a legjobb, olimpikonjaink teljesítménye erőt adott minden lépéshez, mikor már nehezemre esett az utolsó 100-1000-10000 méter. És tudtam, hogy ahogy ők is, úgy én is életem legjobbját nyújtom majd. De hát él néha egészen brutál tévedésekben az ember, nem igaz?

Hangulat

Versenyezni akartam, jó egy év után végre újra. Nem érdekelt, hogy 10 órát kavarogtunk odafele menet Katowicéből Mislowicébe meg vissza, nem érdekeltek a kisstílű osztozkodások a szálláspénzekkel kapcsolatban, hogy turistaként álldigálltunk a kerítés mentén pólóban-farmerben, míg minden más csapat a saját nemzetének melegítőjében feszített. Nem érdekelt. Mosolyogtam mindenen, énekeltem, ugrabugráltam, s vártam a szombat delet, amikor is elindulhatok, s kiadhatom magamból, amit összegyűjtöttem az elmúlt egy év során. Soha ilyen jól nem éreztem magam verseny előtt, soha ilyen elszánt nem voltam. Azt éreztem: enyém a világ, mindent megtettem a siker érdekében, s holnap majd akárki meglássa: e fiúból, ha nem is pap, de valami igazán nagy futó lesz. Előző nap még végigsétáltuk a pályát, verseny előtt futottam egy kört… vigyorogva hallgattam, hogy Kouros centivel végigmérte a pályát és bosszankodott, mert neki nem az jött ki, amit mondtak. Meg hogy morgott a rossz minőségű térkő miatt. Engem nem érdekelt: én csak futni akartam. Arra gondoltam, ez a Kouros egy dinnye, ha ilyenek miatt morgolódik. Egy igazi görög dinnye. Én azt tudtam, hogy ha megfutom, amire készültem, akkor a többiek már csinálhatnak bármit, kevesek lesznek. Elbíztam magam? Azt hiszem, nem. Egyszerűen csak tudtam, hogy sokat tettem ezért a versenyért. Pedig ha tudtam volna, hogy a sok néha kevesebb, mint az elég, lehet, megrettenek.

Rajt előtt Böki nemes egyszerűséggel odébb tolta a paravánt a frissítőzónánknál egy méterrel, így lett egy csomó helyünk még… röhögtem rajta. Vicces volt. Noémivel percenként mosolyogtunk egymásra, s amikor felöltöttem a piros-fehér-zöld mezt, alá a fekete pólómat, megjegyezte, hogy olyan vagyok, mint egy kis ördög. Úgy is éreztem magam. Kicsi, gonosz, mindenre elszánt ördögfióka, aki keresztülviszi az akaratát még úgy is, hogy a többieket bosszantja vele. De hiszen ez volt a terv: futok, futok, s aztán amikor mindenki kezd fásulni, én akkor fogok vigyorogva bemutatkozni mindenkinek, aki mellett elfutok. A szeles, esős idő azonban – vagy más? – hamar az arcomra fagyasztotta a mosolyt.

És kezdődjék!

Rajt. Elindultunk, tudtam, hogy 7:45 és 8:30 közt kell a köröket futnom, abból nem lehet baj. A pulzusom rendben volt, Noémivel megbeszéltük, mikor mit eszem-iszom, semmivel nem kellett foglalkoznom hát, csak futni kellett. És így teltek a körök órákon keresztül, nem is nagyon figyeltem semmire, csak onnan tudtam, hogy megint eltelt 30-40 perc, hogy Noémi a kezembe nyomott egy tápot. Lassan az időjárás is észrevette, hogy akárhogy produkálja magát, mi bizony akkor is futni fogunk, így abbahagyta végre a szívatásunkat, vagy csak megunta, de végre jobb idő lett. Én is levettem a mellényemet, úgy mentem tovább. A tempó jó volt, az órát nem is nagyon figyeltem. Csak befelé, csak magamra. Mit érdekelt, hányan mennek el mellettem, hányan és hányszor? Menjenek. Majd elfáradnak! Én csak tettem, amit az elmúlt hetekben elterveztem, grammra, centire, literre, percre, mindenre kiszámolva mindent, de mégis, mint régen: érzésre! És nagyon jó érzés volt! Tudni mit akarok, s élvezni, ahogy csinálom. Tudtam, hogy csak higgadtan kell mennem, semmire sem figyelve másra, csak saját magamra, s annak valami eget rengető vége lesz. És csak vigyorogtam, mint akit visznek. Igen, bizony sokan mondják, hogy idealista vagyok, elérhetetlen, nem létező dolgok jelennek meg az agyamban, de most egyáltalán nem gondoltam erre. Valaki azonban, aki úgy egészében a világot irányítja, láthatóan úgy döntött, még egyszer utoljára jól megszívat, látni akarja a lehervadó mosolyomat, s élvezkedni akar azon a megdöbbenésen, ami cirka negyed óra alatt ült ki az arcomra valamikor délután négy és öt óra közt.

Azt történt ugyanis, hogy pihenésképp picit nyújtani akartam a lépéseimet, s döbbenten vettem észre, hogy a combom úgy, ahogy van, már négyórányi futás után be van keményedve, s kezd fájni. És akkor beugrott. No nem a combom, hanem az emlék. A sárvári OB. A Balaton. Amikor ugyanez az érzés jelezte jó előre, hogy Bélám, te hamarosan nem fogsz itt futni, ha belegebedsz, akkor sem. És bizony tökéletesen ugyanazt a fáradtságot és elhasználtságot éreztem a combizmaimban négy óra után, mint amit Sárváron 18, a Balatonon meg 10 óra után. És bevallom, pánikba estem. Kör kört követett, visszafogtam a tempót, majd meghoztam a döntést: egyelőre óvatosabban bár, de megyünk tovább, viszont kértem magnéziumot és – megelőzendő a fájdalmat – fájdalomcsillapítót. De ez csak tüneti kezelés volt. Ahogy ott róttam a köröket, hirtelen rájöttem, hogy ez nem pusztán fáradtság, ez valami olyan dolog, ami egész évben nem engedett igazán jókat futni. S ahogy ott elkezdtem sajnálni magamat, egyre inkább kezdett kitisztulni a kép előttem, s a képen a felirat: ezen a versenyen én már nem futom meg azt, amit akartam. Számolgattam egy gyorsat, s arra jutottam, hogy ha tartom a csökkentett tempót, akkor olyan 130-132 kilométer jöhet össze 12 óra alatt, ami viszont már kevés a terveimhez, mivel a második felében biztos, hogy nem fogok tudni ennyit – vagy többet – futni. És akkor hirtelen elkámpicsorodtam, de nagyon. Úgy éreztem, hogy elvették a játékomat, becsukták a játszótér kapuját és én csak a kerítésen kívülről figyelhetem a többieket. Pedig hát futottam, s akkor még egész jó tempóval, sőt, negyvenedik voltam, majd harmincadik, ilyesmik, de akkor is… Nagyon tudom magam sajnálni, na. Komolyan, még meg is simogattam volna a kis buksimat, ha eszembe jut.

Zavar

Ez a kis magambazuhanás azonban azt eredményezte, hogy elkezdtem lassulni, elromlott a kedvem, már elfelejtettem, miért jöttem, már leginkább le akartam ülni – igen, volt egy ilyen félórám –, sőt: aludni akartam. Nálam az alvás a csodaszer, minden bajra jó. Noémi figyelt fel rá, hogy valami nagyon nem oké nálam. Este öt-hat körül lehetett, mikor mondtam neki valamit, nem emlékszem, mit, mire megölelt, s kérte, hogy szedjem össze magam. És akkor őt ölelve eszembe jutott újra, mi mindent tett meg ő, hogy én itt lehessek, hogy megpróbálhassam elérni az álmaimat, s akkor rámosolyogtam, hogy oké. Nem lesz gond. Akkor kávé, energiagél, kaja, majd megráztam magam, s azt mondtam: oké, megvan akkor a terv. Az első nyolc órában megyek, ahogy eddig, picit óvatosabban, mint terveztem. Most már elvesztegettem egy jó darab időt az önsajnálattal, de a második nyolc órában behozhatom, ha azt megtolom, sőt, külön jól jöhet, ha tartalékolok. Plus motivációt jelentett, hogy megláttam Bérces Editet meg Bogár Janit. Az utolsó harmadra meg úgysem lehet tervezni, akkor ki kell adni minden maradék erőt. Gondolta volna a fene, hogy már a középső harmadban is hengerfejes lesz a motorom, s félgőzzel kell haladnom, s a végére hörögni marad csak erő!

Restart

Szóval haladtam óvatosan, de mivel azt vettem észre, hogy ha így csinálom, akkor már a 130-at sem érem el a félidőre, így a „középső harmadot” előre hoztam hét órára. Akkor kezdtem nyomni, bár a combom most már permanensen éreztette nemtetszését. De én meg most már pont leszartam. Ha itt vagyok, ha felkészültem, ha eljöttem, hogy a legjobb formámat mutassam, ha rajtam is a világ szeme, akkor nem fogom magam tovább visszafogni, hanem megyek, amíg tudok, s utána is megyek. Alternatíva nincs. Pedig hogyne lett volna! No mindegy, a lényeg az, hogy benyomtam egy energiaitalt, s visszagyorsultam valamennyire, de így a combom állapota is visszagyorsulva romlott. Még egy fájdalomcsillapító – sajnos most már nem megelőzésre, hanem combfájásra. Próbáltam elszakadni a testemtől, próbáltam nem odafigyelni, de mégis aggasztott a dolog. Eltereltem a figyelmemet avval, hogy a többieket biztattam, örültem nekik, mindannyiszor találkoztam velük, de mindhiába, a lábaim már egyfolytában jeleztek. Még egy óra éjfélig… Ákos nyomába szegődtem, ő nagyon jól ment, nyulazott nekem, talán tudtán kívül. No ettől megint kicsit jobban éreztem magam, éreztem, hogy megyek, haladok, s bár eldöntöttem, hogy éjfél után kiállok, s Bökivel meggyúratom a combom, mert már kezdett betonkeménységű lenni, most mégis úgy gondoltam, hogy ezt a hullámhegyet meglovagolom, s addig megyek, míg érzem, hogy visz a lendület. És az vitt is úgy fél egyig, amikor is azt mondtam: most már ez nekem fáj. A rohadt életbe: idén három versenyből harmadszorra fáj. Soha előtte nem, de most igen.

Fél egykor tehát leültem, s Böki átgyúrta a combomat. Közben hümmögött, hammogott, de sok jót nem olvastam ki a tekintetéből… a combom érzésre is, tapintásra is már olyan volt, mint egy hullamerev túrafutó lába, aki még tavaly veszett el egy közepesen dzsumbujos erdőben.

És aztán végzett. És akkor fel akartam állni. És akkor összeomlott minden.

A vég kezdete

Nem bírtam ugyanis felállni, csak segítséggel. Ekkor hatalmas robbanással megsemmisült az álmom legnagyobb része az agyamban, amiért jöttem, amire készültem. Léptem egyet-kettőt, majd elindultam, majd futni kezdtem, de tudtam, éreztem, hogy ez már nem jó. Hogy minden lépés egy-egy tortúra, s tudtam, hogy mindezt mindjárt figyelmen kívül tudom hagyni már, de maga a tudat, hogy valami ismét elromlott, s megint nem értem, nem értem és nem értem… elszomorított. És akkor jött a következő rémálmom beteljesülése, amitől a legjobban féltem. Elkezdett lecsukódni a szemem. Elkezdtem futás közben álmodni. Kértem kávét, kértem koffeint, még kávét, energiaitalt – picit segített, de annyit nem, hogy pár kör után ne menjek neki a többieknek, ne fussak bele a kordonba. Noémi az egész napos sürgés-forgás után elment egy picit pihenni, gondoltam hát, hogy most titokban alszom egyet. Mert muszáj volt, mert attól féltem, a végén úgy futok neki valakinek, hogy valamelyikünk megsérül. És így szépen lefeküdtem a tópartra, s aludtam 5 percet. Utána ittam még kávét, s úgy éreztem, talán rendben leszek. Csak a lábam mozgott egyre nehezebben. Minden előrelendítéskor már belenyilallott egy kicsit, nem csak fáradt volt, hanem fájt is és erőtlen is lett. Ez aztán mérhetetlenül lehúzta a kedvemet, olyannyira, hogy ismét magamba zuhantam és csak aludni vágytam. Még kávé, még… de nem segített. Kétszer is leültem egy fa tövébe, kétszer is jöttek a szervezők, hogy okié vagyok-e, s kétszer is mondtam, hogy csak álmos vagyok. Aztán feltápászkodtam, de minden egyes leülés után csak rosszabb volt elindulni. Talán csak Edit meg a magyar frissítőasztal előtt voltam már képes valamiféle futómozgásra, de ott muszáj volt: annyi még maradt az elszántságomból, hogy azért a mezőny elején, s legjobb magyarként kellene végeznem. Háromkor még 240 kilométer felett számolgattam, hogy meglehet, de ahogy múlt az idő, úgy fogyott az erő a lábamból. Fél hatkor aztán nem bírtam tovább, már alig bírtam emelni a lábam: újra Bökire bíztam magam. Nem ragozom: folyamatosan a fejét csóválta. Ez menthetetlen. Bélám, valamit nagyon elbasztál. Két betontuskó volt már nem csak a combom, de most már a vádlim is.

Hat óra… elindulok – nem megy. Elindulok – nem megy. Kurvaanyázok. Indulok, nem megy. Mint a marionettbaba, akinek elvágtak két madzagot: képtelen vagyok felemelni a lában. Hisztizek, káromkodok, 10 méterenként próbálom meg, de nem megy. Két kört tettem meg így, hogy nem tudtam elindulni, s közben belülről üvöltve akart kitörni a feszültség, hogy neeeeeeeeeeeeeee!, hagyjatok futni, én futni akarok, nem itt szerencsétlenkedni, de az égieket nem hatotta meg a néma üvöltés, sehogyan nem tudtam elindulni. S akkor lassan belenyugodtam. Anitáékkal, máskor meg Vikivel gyalogoltam, s alapvetően elvoltunk, sikerült talán túllépnem azon, hogy idei legrosszabb formámat nyújtom, de azért időről időre megpróbáltam elindulni. Ám amikor Noémi előkerült a pihenésből, akkor nem tudtam mást tenni, mint odamenni hozzá, átölelni és elkezdeni sírni. Hogy nem megy, s hogy ne haragudjon, hogy ennyi áldozatot kértem tőle a semmire. Ő visszaölelt és… visszazavart a pályára. No nem ilyen drasztikusan, mert hosszú ideig öleltük egymást, de mégis: nekem a pályán volt a helyem, neki meg nem. Mentünk egy kört, de annyira nem volt erő a lábamban, hogy egyszer összecsuklottam, mikor meg akartam ölelni. De azért végül megöleltem!

És aztán nem sokkal később  elindultam… futva! Anitáéknak mondtam, hogy olyan szépen mozog Zsófi, én bizony megyek utána. És így lett. Talán pihent kicsit a lábam, azért sikerülhetett, mindenesetre, ha kicsit előredőlve is, ha furán, vádlival löködve is magamat, de tudtam menni. Nagyon fájt, de mentem. Nem az volt, hogy akartam és semmi, hanem futottam! És egyre gyorsabban, bizonyám! Hatkor ugyan már messze volt a 240 kilométeres cél is, de még a kétszázas is, most újra reménykedni kezdtem egy kettessel kezdődőben. És mentem egyre gyorsabban, s azt vettem észre, hogy már igen jó tempóban mozgok, mire csináltam egy hatalmas baromságot. Vagyis lényegében mindegy volt, mert ha nem csinálom, akkor maximum 10 perccel később sántulok le: futottam egy kört a későbbi győztes Mike mögött. Mit mondjak? Iszonyatosan jólesett a lelkemnek! a lábamnak meg…? Nem volt már mindegy? Ákos is egész jó köröket kezdett menni, így őt követtem a következő körben, de aztán a lábam bemondta az unalmast, visszalassultam pixeles mozgásúvá. De a lelkemben kismadarak csiripeltek végre megint, vigyorogni tudtam megint, szóval úgy éreztem, minden okés. Talán a 210 is meglesz? Bár… nem mindegy az már?

Vég

10 óra körül voltunk. Megálltam az asztalnál, bekaptam valamit, majd intettem, s elindultam. Futva. Átszaladtam a kapun, léptem még néhányat, majd hirtelen a lábfejemből és a bokámból a vádlimon keresztül az agyamig hatoló nyilallást követően összecsuklott a bal lábam. Nem is tudtam igazából, mi fáj, csak azt éreztem, valami nagyon durva dolog történt. Kiegyenesedtem, megpróbáltam ráállni, de megint összecsuklott. Ekkor alighanem elfehéredtem, azt tudom csak, hogy kiszaladt az agyamból minden vér, minden gondolat, egy dolog maradt meg csupán: vége. Vége mindennek, hiába szoptam végig a versenyt, hiába nem álltam ki, hiába szívattam magam egész éjjel, szaggattam a combom még megmaradt rostjait, most vége.  Bérces Editékig még elsántikáltam vagy ö perc alatt, ott feltettem a lábam a korlátra, hátha segít, Jani kérdezgetett, mi a baj, de leginkább csak tanácstalanul álltunk. Aztán elindultam. Se a lábam nem bírtam emelni, se rálépni nem tudtam a balra, jobb híján tehát a jobb lábamon araszoltam körbe, negyven perc volt, míg megtettem egy kört. És közben gondolkodtam, agyaltam, hogy ez most mi lehet. az már nem érdekelt, hogy mi fáj, s hogy mennyire, én a választ akartam a kérdésre: MIÉRT????

És a napsütésben végre belém nyilallott, amit később másokkal is megbeszéltünk: túlságosan akartam, túlságosan vágytam ezt a versenyt, elvakultak edzettem és a célnak rendeltem alá mindent, s nem figyeltem arra, hogy az út, amelyen járok, ugyan elvisz a célhoz, de közben göröngyeivel, kitérőivel károsít, beteggé tesz.  Túl sokat edzettem. Túl hosszúakat futottam. Ha egyszer is úgy futottam volna, ahogy a lelkem diktálja, azonnal észrevettem volna, de szememet eltakarta a szemellenző, amire az volt írva: Katowice 2012. Ha egyszer is megkérdeztem volna magamtól: Te, Béla, miért vagy te állandóan fáradt, miért nem élvezel egy edzést sem? a válasz az lett volna: mert ez nem nekem való. Ha egyszer is engedek a csábításnak, s egy hét után, mikor mázsás lábakkal újra résztávozni kell, akkor odafigyelek a lábaim jelzésére és inkább otthon maradok játszani a gyerekekkel, akkor nem tettem volna módszeresen tönkre a combomat, nem zsigereltem volna ki hétről hétre, hónapról hónapra. Mert igaz, hogy a keringésem, az emésztésem, az agyam hozzászokott a terheléshez, de a lábaimban túl sok volt a tavalyhoz képest 50-60 százalékos terhelésnövekedés. Nem bírta. És szólt ugyan, szólt, de én el voltam foglalva saját leendő nagyságommal, nagyravágyásom nem engedte meg, hogy pihenjek. Kellett volna pedig.

Ehhez, hogy erre rájöjjek, kellett 40 perc. És akkor megérkeztem a székhez, amire lerogytam, mert már nem bírtam állni. Mondtam Bökinek, hogy valami gáz van a lábammal, nézze meg, s közben bújtam bele Noémi ruhájába, ölébe, mert sírtam, mert tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy vége. Amint lekerült a zoknim és láttam, hogy néz ki a lábfejem, s éreztem, hogy fáj, már tudtam, hogy ezt nem folytatom. 22 óra 50 perc után ekkor megnyomtam az órámat, s feladtam a versenyt. És akkor elbőgtem magam. Kiengesztelhetetlenül, vígasztalhatatlanul. Egy év munkája hiába! Egy év tervezgetései, egy év álma vált semmivé csak azért, mert rossz úton indultam el, de túl büszke voltam ahhoz, hogy visszaforduljak és azon az úton menjek, ami már bevált! Nem hogy Európa bajnok nem leszek – igen, ezt akartam -, de a versenyt sem tudom befejezni. Sosem adtam fel még versenyt, s szégyelltem magam, hogy a hülyeségem, a nagyravágyásom miatt pont most kell. Sokáig tartott, míg megnyugodtam. Addig ültem… Aztán Márton Attiláék mondták, hogy azért ne gondoljam már, hogy bármit is jelent, hogy megnyomtam az órát… álljak fel, érjen a verseny végét jelző hang a pályán. Ne adjam fel, sose adjam fel! S akkor Attilával, Noémivel elindultunk, mindenki futott, csak én nem, menni nem bírtam, igyekeztem félreállni a futók elől, s szégyelltem magam, mert nem voltam képes megcsinálni, amiért mentem, mert így, sántán és bicegve képviselem Magyarországot… a leglassabb mozgó ember a pályán: Magyarország kétszeres bajnoka. Szánalmas volt. A sírás kerülgetett, ahogy közeledtünk újra a célzónához. Mindenki az utolsó erejét vette elő, én meg csetlettem-botlottam, megállni nem tudtam egy szem használható lábamon, nem hogy menni. Megalázónak éreztem, amint a tapsoló tömegen átbillegtem, elsírtam magam, mikor a magyar asztal elé értünk, de azért tovább mentem, hiszen volt még pár perc. Vikit értem utol, az utolsó métereket vele tettem meg.

És aztán vége lett. Leültünk. Vártunk. Nem tudom, mire. Csak vártunk. Megjött Noémi. Nem emlékszem, de azt hiszem, sírtam. Összeomlottam. Nem az eredmény miatt, hanem amiatt, hogy ennyire félrecsúszott az egész év, pusztán csak azért, mert rossz irányba indultam el, s nem nagyon figyeltem a távolból kiáltozókra, hogy HÉÉÉÉÉ, Béla, nem biztos, hogy az a jó út! De végtére is ugyanoda vitt, csak sokkal drágábban. Figyelnem kellett volna. Magamra főképp. Hogy ne akarjak hirtelen mindent. És ne azonnal. És ne akarja atyaúristen lenni, csak mert páran elhitetik velem, hogy jó vagyok. Lehetek jó, de csak szerényen. És tudni lehetett volna azt is, hogy a csillagok messze vannak. Elérhetők, de sokáig tart, míg odaér az ember. Egy egész évem ment rá ennek felismerésére, s egyetlen haszna ennek az évnek maga a felismerés. Nem a cél lett a lényeges, hanem az út. Ugyan, hányszor mondtam pedig ezt már? És hányan vallják? Most már tudok választani, hogy így teszek, mint idén, vagy úgy, mint tavaly. Vagy kiválasztom a két út között e legjobb ösvényt. A következő hónapokban most erre kell koncentrálnom. És mindenek előtt meghálálni Noéminek, Álmosnak és Áronnak a türelmet. Játszani fogok most. Futni nem. Kell a lelkemnek.

Úgy vagyok evvel az idei évvel, mint az egyszeri menőgyerek, aki még menőbb akart lenni, s divatból a nyakára tetováltatott valami hatalmas, ámde gyönyörűséges kinai jelet. Hordta büszkén, csak néha-néha érezte úgy, mintha az emberek furán néznék a pólónyakból kikandikáló írásjegyet… Mígnem egy derűs őszi reggelen valaki fel nem világosította, hogy amit magára varratott, nem mást jelent magyarul, mint „automata szennyvízleeresztő szelep szimmering”, esetleg mondjuk „téeszelnök”.

Annyi különbséggel, hogy én most még nyom nélkül javíthatok.

Tavaly megjártam lelkesedéstől hajtva a mennyeket, idén céltudatosan és akarattal belemerültem a pokolba, aminek csak a sűrűjében szóltak, hogy hé, hé, itt most nem Szent Péter klímája romlott el, itten kérem a bugyborékoló szuroktól van ilyen meleg! Nagyjából így jellemezhető az elmúlt két év. De magamat okolhatom, hiszen a világon semmi nem jogosított fel arra, hogy a tavalyi szűk egy jó év után, amikor egyéni csúcsot egyéni csúcsra halmozva futkostam mindenfelé, idénre azt higgyem magamról, hogy ennyi kicsi futómúlttal most már én vagyok az ultrafutás egén a legfényesebb csillag, s szupernovaként fogok berobbanni a nemzetközi élvonalba, kihagyván a fokozatokat, a létrafokokat. Egyszerűbben fogalmazva: túl magasra tettem a lécet magamnak, s egyszer sem sikerült megugranom. De nézzük akkor sorban az utat, aminek a végén most már ott a végállomás felirat és az új lehetőségek térképe, mely segítségével talán kapok egy új lehetőséget arra, hogy jobban csináljam.

OB, UB

A 24 órás országos bajnokságról már írtam, nem is egyszer. Már akkor éreznem kellett volna, hogy dacára a hasmenésnek és a napszúrásnak, a lábaimnak menniük kellett volna egész másnap délelőttig, hiszen még sosem volt olyan, hogy a combom bemondta volna az unalmast egy versenyen. Itt azonban a végére már igencsak fájdogált, úgy mentem a végén előre, mintha kocsonyában kellett volna futnom, de egy levegővel, s a kondér alján. Még répa is volt. De nem kapcsoltam, ráfogtam erre, ráfogtam arra. Sokat elemeztük otthon Noémivel, mi történhetett, de aztán az maradt, hogy a napszúrás és a hasmenés vett ki mindent belőlem, amiből amúgy mennem kellett volna. És így aztán kis pihenő után folytattam az edzéseket, amiket addig is, a combom pedig lassanként megnyugodott, végezte a dolgát.

És itt akkor most térjünk vissza egy kicsit tavaly őszre, amikor is Ujj Zoli először mondta, hogy a válogatott keret tagja lehetek. Az az infó, plusz az Év Ultrafutója elismerés, az Atlétabál és a számtalan remek tavalyi futás valami gátat kikapcsolt az agyamban, s elhatároztam, hogy idén mindenkinél jobb leszek. Itthon és külföldön – mert bennem van, mert meg tudom csinálni. (Ezt egyébként még most is hiszem, függetlenül attól, hogy mit szerencsétlenkedtem idén össze.) És azt gondoltam, hogy ha tavaly „hobbiból” sikerült 245 kilométert futnom, aztán később, mikor a kávéról is lemondtam, ami miatt jó 10 kilométer még benne maradt a 24 órásban, szóval kávé nélkül még jobb tudtam lenni a Balcsin, akkor idén nem lehet más célom, mint… mint… gondoljatok ide mindenféle világraszóló tervet. Én csak egy számot írok ide: 267.

És Noémi teljes vállszélességű támogatásával elkezdtem a felkészülést. Bár életem egyik legrosszabb szakaszában voltam, munkahelyem minden volt, csak stabil nem, de nekifogtam. Ő a hátam mögött állt, biztatott, ha elkettyentem, örült, ha örültem – ritkán örültem. Szinte mindent feltettem a felkészülésre, AKARTAM ezt a VB-t. Lőrincz Olivér segítségét kértem, mert azt gondoltam, magamtól előrébb már nem biztos, hogy tudok jutni, ő pedig elismert név a szakmában. El is kezdtünk együtt dolgozni, ő sorra adta a tanácsokat, lecseszett, mikor nem jól frissítettem magam, elmagyarázta, mi miért kell, mi mire jó, segített. Én pedig nyomtam a számomra szokatlanul kemény heteket, a 150-160 kilométereket, ügyelve pulzusra, mindenre. És itt követtem el tulajdonképpen az egyetlen, de legnagyobb baklövést: az edzéseket mindenáron akartam megcsinálni, mert azt hittem, azt úgy kell. Hiába éreztem, hogy piszok fáradt vagyok, bár Olivér mondta, hogy szóljak, ha nem megy, én nem szóltam, mert én VB-re készülök, nem kényeskedhetek! Hogy néz az ki? A szervezetem tehát erősödött, de a lábam ólomból volt minden vasárnapra. Az OB előtt pihentem egy kicsit, nagy keservesen a versenyt megnyertem, majd megint pihentem egy kicsit. Volt mit kipihenni, a combom mintha makraméból lett volna, nem izmokból, csomók és fonatok alkották. Kellett neki a pihenés.  Egy hét múlva aztán folytattam a munkát; sajnálatos módon kicsivel később már csak magamban, Olivérrel különváltak útjaink. De ennek okán még erősebben és még keményebben edzettem, szemem előtt a szeptemberi VB volt, gondolatban a japánt és az amerikaiakat előztem minden egyes edzésen. Aztán idén másodszorra is munkanélküli lettem, épp az UB előtt.

Igaz, végre volt pár hetem igazán jókat edzeni, de az edzésekre rányomta a bélyegét a munkanélküliség: ahogy év elején a muszájból végzett edzéseket nem tudtam úgy élvezni, mint a tavalyi örömfutásaimat, úgy a mostani edzéseket pedig azért nem tudtam igazán lelkesen végezni, mert minduntalan arra gondoltam: hogy a francba fogok, fogunk mi megélni? Noémi hiába állt mögöttem továbbra is, én magamba zuhantam, de az edzéseket, míg lehetett, nyomtam, meglegyenek a számok, meglegyenek a kilométerek. Aztán lett állásom, ételfutár lettem. Se alvás, se edzés innentől. Megaláztatások a munkahelyen… Még lejjebb kerültem, még kevésbé láttam kiutat. így jött el az UB ideje, s mire eljött, lelkemben nem kis rőzsedalok, hanem maximum siratóénekek jajongtak. Böki barátom egyből látta rajtam, de utóbb kiderült, más is észrevette. Hogy nem vagyok felkészülve egy Balaton körre. De muszáj, mert felkészülés a VB-re, nyomás hát!

Noémivel és Mambával, aki szerencsémre felajánlotta, hogy segít, sőt, néha gondolkodik is helyettem, szépen átvettünk mindent, mire kell odafigyelni, mit rontottunk el Sárváron, s apránként felépítettük az egész futást. Minden egyes részletét a legapróbb magnéziumbogyótól a jegesvödrön át a gépkocsis kíséretig. Mindent. És előző este ők ketten (És Robi) lelket vertek belém, másnap el tudtam indulni, végre ismét éreztem, hogy futni akarok. A rohadt nagy melegben csak avval kellett foglalkoznom, hogy hűtsem magam, egyem, amit Mamba a kezembe nyom, tekerjem a fejemre a jeges cuccokat, s mentem, mentem, mentem. Kezdtem előzni a népeket a déli parton, pont úgy, ahogy az ki volt találva, kezdtem szüretelni a gyümölcsét annak, hogy a negyven fokban óvatosan futottam, s nem csináltam ki magam. Mamba csinált mindent helyettem, én „csak” futottam, igaz, kicsit lassabban, mint tavaly, gondoltam, a meleg lassított ennyire, a sok vízveszteségtől kicsit merevebbek a lábaim, meg különben is, na… jó vagyok és pont! Hiszen épp elkezdtem kergetni az első kettőt: már a dobogón voltam ugyanis. Aztán egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj, visszaütött az, hogy három hétig nem nagyon aludtam. Hánytam egy nagyot, elgyengültem, s soha többet nem találtam magamra. Amint besötétedett, már képtelen voltam ébren maradni is, ha gyorsabban futottam, hányinger kerülgetett, ha lassabban, akkor elaludtam futva. Sosem felejtem el – persze, mert nem is emlékszem –, mikor egyik pillanatban futottam, a másik pillanatban a padkán ültem. Hogy közte mi történt… Talán a kuruttyoló békák tudják csak. Állítólag elestem…? Megbotlottam…? Fene tudja. Szóval 150 kilométertől egyre rosszabb és rosszabb állapotban próbáltam eljutni mindig a következő frissítőasztalig, azt meg, hogy hogyan fogok én célbajutni, el nem tudtam képzelni. Mamba már nem is noszogatott. Látta, amikor beérek egy pontra, eldőlök és alszom, látta, ahogy felkelek pár perc múltán, tovább kacsázok, majd fél óra múlva megint eldőlök valahol és alszom. Állítólag valami turista körbe is akart rajzolni, de Mamba túl csúnyán nézett rá.

És ez a folyamatos megyek-állok-futok-csoszogok pikk-pakk hazavágta megint a combomat. Akkor még azt hittem. Egy idő után, egy nagyon kicsi idő után azt éreztem, hogy mázsás súlyok lógnak a lábamon, alig bírom emelni őket. Kezdtem rohadtul gyűlölni ezt az egészet, mert én nem ehhez szoktam hozzá, én futó vagyok, én futni akarok, nem csoszogni, görcsölni, nem elindulni és csak azért megállni, mert a lábam nem visz. 170 környékén kezdett megfogalmazódni bennem, hogy én ezt a versenyt nem fogom tudni befejezni, addig kéne feladni, míg élek. A posztumusz feladás nem elfogadott. Szerencse, hogy még magammal sem értettem egyet, s úgy döntöttem, hogy amíg ki nem alakítom a hivatalos álláspontomat, addig is megpróbálok haladni, de egy részeg földigiliszta gyorsabb volt már nálam. A lábamat emelni nem nagyon tudtam, s egész reggelig folyamatosan aludni akartam. Kilátástalannak, értelmetlennek, egy rakás szarnak éreztem az egészet. Nem szoktam én hozzá, hogy nincs erő a lábamban, kérem, én nem ezt akartam, nem ezért edzettem minden mást félretéve, heti rengeteg órát, hogy most meg lépni ne tudjak!

Szerencsére aztán a felkelő nap és a cél közelsége valahogy behúzott minket Tihanyba, s miután beértünk, s lerogytam, csak néztem ki a fejemből, hogy hátha valaki most idejön és elmondja, mi a francot szúrtam el megint. De nem jött senki, én meg csak ültem ott egy hányásízű alkoholmentes sörrel a kezemben, s nem értettem semmit.

És utána még napokig, hetekig nem értettem semmit. Hogy miért nem tudok még két héttel a verseny után sem járni, miért van két elcseszett csomó a combizmom helyett, miért nem tudom kinyújtani, egyáltalán: ha az alvást leszámítjuk, akkor is, miért nem vitt a lábam, ami pedig eddig bárhova elvitt, ha szépen kértem. Ahogy a sárvári futás után, így most is Noémivel próbáltunk rájönni, végigvettük a felkészülés minden egyes momentumát, de nem, nem és nem, nem tudtuk, hol volt a hiba, így csak egy maradt: a lelki bajok és a kialvatlanság okozta kombó miatt vált darabossá a mozgásom, s az vágta haza a combomat is.  Így aztán ennek tudatában vártam, hogy elég idő teljen el a pihenéssel, s futhassak újra.

Csakhogy ekkor nem várt dologgal találkoztam újra: a combom megmakacsolta magát és nem akart helyrejönni még két hét múlva sem. Oké, eddig ennyire még nem használtam el, de az óvatos próbálkozásokra igazán reagálhatott volna kedvezőbben is. De ő nem. Próbaképp futottam egy húszast, majd azt láttam, hogy megint nyilall, mintha csak tegnapelőtt lett volna vége az UB-nek. Pedig közben igencsak kedvező fordulatok történtek az életemben, kezdtem magam jól érezni a bőrömben, s nagyon vártam már, hogy újra edzhessek, de így megint várnom kellett pár napot. Böki mondta, hogy esetleg nem pár napot kellene várni, hanem még heteket, de néhány nap múlva egy teszt-félmaraton után láttam, hogy most már nem fáj annyira, sőt, javul, erő is van a lábamban, neki lehet ugrani hát az utolsó kemény másfél hónapnak.

És nekiugrottam, mint tót a kecskéjének. Soha ilyen elszántan nem edzettem még, gondosan megtervezve minden, frissítés, távok, pulzus… kemény voltam, úgy éreztem, meneteltem a kitűzött cél felé, s erősödött bennem az elszántság, hogy szeptemberben megmutatom! Mert meg akartam mutatni, hogy ki vagyok, hogy tavaly még sehol nem voltam, de íme, idénre nézzétek, hova sikerült jutnom! És nyomtam, nyomtam az edzéseket, a végére hullafáradtan akár, de boldogan zuhantam a kádba, úgy éreztem, mindent megtettem a sikerért.

És eljött a nagy nap.

És kiderült, hogy lószart sem ért, amit csináltam, mert azt hittem, hogy ha az ember fionomat akar főzni, akkor finom fűszereket kell tenni a levesbe, ha meg nagyon finomat akar, akkor még több finom fűszert kell tenni a levesbe. És mit főztem magamnak szeptemberre? Kakukkfűtől és egyéb fűszerektől bűzlő moslékot, amit jobb lett volna kiönteni az ablakon inkább, mint a futótársaknak feltálalni. Mert amit főztem, az nem hogy finom nem volt, de még mosléknak is gyenge lett. És ezt nem mások mondták. Erre nekem magamnak kellett rájönnöm a pályán ott, Katowitzében a 24 órás EB-n és VB-n a negyedik órában. És iszonyatosan fájt a felismerés, amikor még egy pár órával később a derengő gondolat megvilágosodássá vált. És akkor, ott, késő délután Lengyelországban elköszöntem a dédelgetett álmaimtól, s elkezdtem túlélni, s rémülten figyeltem, ahogy a szalmaszálak, melyekbe kapaszkodok, egyenként csusszannak ki a kezemből. A combom pedig lassan, de biztosan elkezdett görcsölni újra; délután hat óra volt. Már csak 18 óra Életem Nagy Versenyéből.

Folytatás jön!